Újrázott szeptemberi levél 2022-ben
Kedves Olvasó Barátaim!
A háborúcsinálókról szólnék. Az első változat is erre volt kísérlet, de nem eléggé jól fogalmazottan. A fogalmat, hogy háborúcsinálók, Tamási Árontól kölcsönöztem, az ő egyik novellájának, a Szép Domokos Annának a hősnője kiáltozza nagy fájdalmában, miután hiába várja szeretőjét, hogy jönne már haza a világháborúból, ő kiabálja a falu végén is, még halála után, a Napról és a Csillagokról is:” Verjen meg az Isten háborúcsinálók!”
Valahogy ilyen megkeseredetten éltem én is szeptemberben, és vártam, vártam, hogy a mellettünk háborúzó felek képviselői, meg a világhatalmat befolyásoló, irányító „nagyok”, és más politikai vezetők csak leülnek tárgyalni, hogy ne folyjon tovább az ártatlanok vére, csituljon a semmiről sem tehetők szenvedése. De hiába vártam. Beszéltek gazdasági háborúról, hosszúra nyúlható háborúról, meg hogy be kell húzni a nadrágszíjat, de a kisemberről, a védtelen milliókról, a halottakról, a gyászoló családokról alig esett egy szó is. Ezért is tettem fel a világhálóra az említett első változatot, s vártam, majd csak jön valamiféle reagálás. De nem jött. Csak a fájó csend jutott el hozzám. Végül is a facebook illetékeseitől kapott felvilágosítás tette számomra nyilvánvalóvá, hogy a hiba bennem volt. Egy mondat a fogalmazásukból: ”A bejegyzésed nem felel meg - írták – a kéretlen tartalmakkal kapcsolatos közösségi alapelveinknek.” S néhány napig más szövegem sem jelenhetett meg náluk. Megszomorodtam, s elhallgattam. Hogy mit gondoltam ekkortájt, aki egykoron oly igen óhajtottam a szovjetek által irányított diktatúrából a nyugati polgári demokrácia révébe jutni!
Írtam már egy jó éve is, de nem követek el vétket, ha megismétlem, hogy engem máig kísérnek és kísértenek személyes második világháborús élmények. Én még kamaszként hasaltam a földön aknatűzben, én még sirattam frontokon elesett unokatestvéreket, én még vacogtam bunkerekben, és rám még géppuskáztak pilóták, alacsonyan szálló repülőgépből. Én még máig félek. Félek, hogy hozzánk is elér a háború. És féltem a leszármazottainkat, köztük a kilenc dédunokánkat, nehogy elérje őket a kéretlen gyilkos veszedelem, történetesen a nukleáris borzalom.
Bevallom, hogy szeptemberi szorongásos ajzottságomban nem figyeltem eléggé a fogalmazás hogyanjára, s nem szóltam arról, hogy elítélem azt az Oroszországot, amely hadüzenet nélkül lerohanta a szomszédos Ukrajnát, holott elítéltem, ahogy mindig is elítéltem a gyarmatosító háborúk kezdeményezőit is, s azokat a nagyhatalmakat is, melyek gazdasági vagy ideológiai megfontolás okából leigáztak védtelen kis nemzeteket. (Azt azért még megjegyezném, hogy én Kárpátalján születtem, s évszázadosak az ottani gyökereink, s nem tudok róla, hogy a béketárgyalások döntnökei valaha is megkérdezték volna a leginkább érdekelteket, hogy ők mit szeretnének.)
Ha háborús filmeket néztem csatatéri hullákkal s jajgató sebesültekkel, vagy bűnügyi filmeket, ahol úgy puffantották le az embert, mint vadász a nyulat, mindig megborzongtam, s mindig előtüremkedett a kérdés: hol marad a lelkiismeret? Vagy olyan nincs is? Ilyenkor hajlamos voltam egyenlőségjelet tenni a rablóháborúk vezetői, meg a gengszterfilmek cinikus gyilkosai közé, a szőnyegbombázás kitalálói, meg a gázkamrák működtetői közé, nemkülönben a maffiózók meg a rabszolgakereskedők közé.
Petőfi azt írja, hogy az emberiség története vérfolyam, s teszem én hozzá, melynek sodrásában népek, civilizációk pusztultak el, s emelkedtek fel. Már nem is tudom, megkérdezhetem-e; mostanában nem ilyesmi történik; véres áldozatok, ártatlan emberek hullásának árán, új világrend? És az milyen lesz? Lehet majd még énekelni, hogy „megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”, vagy a mi osztályrészünk akkor is az átokszólás lészen, a Szép Domokos Annáé, hogy „Verjen meg az Isten háborúcsinálók!”
S vajon hihetjük-e, hogy: „lesz még egyszer ünnep a világon.”
Öleléssel. Dété