Szeptemberi levél - 2020 -
Levél évforduló után
Levelemet küldöm mindenekelőtt azoknak, akik nem sajnálták az idejüket, s válaszoltak a házassági évfordulónkkal, a hetvenedikkel kapcsolatos híradásra
Szeretteim!
Tudom én, hogy ez a megszólítás biblikusan érzelmes. Öreges meghatódottság van mögötte. És lehetne restellkednem is. Meg aztán nem is igen értem, mért telepedett rám. De mit csináljak, amikor szembesültem a gratulációtokkal, az ikonossal és a szövegesekkel, majdnem elbőgtem magam, A feleségem nemkülönben. Próbáltam is keresni rá magyarázatot. Talán azért történhetett mindez, mivel apályos időszakban érkezett hozzánk a szeretetküldeményetek, a váratlan táplálékforrás.
Küldöm is a köszönőlevelet, határoztam rögtön, ám óhajtottam volna, hogy az ne legyen szokványos. De hogy ne legyen? Talán ha írok magunkról is! S akkor még világossá is válhat, mért fogadtuk ekkora meghatódottsággal a 70-ik évfordulóra küldött figyelmességetek dokumentumait.
Elmondom hát, hogy augusztus hónapban, hiába volt ragyogó a nyár, nagyon elárvultnak éreztem magam. Valahogy olyan érzés nyomasztott, hogy feleslegessé váltam. Hogy a feleségemen kívül senkinek nincs rám szüksége. Jószerivel magamnak se magamra. Hogy miért? Talán mert többet voltunk a nyár során magunkban, a lakásunkhoz kötődve.. Lehet, hogy azért.
Gyakran éreztem magam boldogtalannak. Persze eszembe is jutott Csikszentmihályi Mihály kutatásának eredménye, miszerint a boldogság legfőbb forrása a „célorientált munka”. De hát az évek múlásával ettől a forrástól egyre távolabb estem. Bizony elhagytak azok a feladatok, melyeket szerettem. A tanítás, a rendezés, az előadóművészet. Pedig a két monodrámám most is előadásra készen áll. Ezeket boldogan vinném közönség elé, de nem hív senki. A járvány miatt, még ha akarnának sem, tehetnék. És a nyár sem rám várt.
Aztán itt vannak a könyveim! A legutolsó, a Forró székben, ötven darab van belőle a szobámban. Nem tudom hol bemutatni. De nem sorolom az öregedéssel járó kudarcélményeket. A lényeg, ahogy fogalmaztam magamnak, baj, ha kopik az ember memóriája és egyre több mindent felejt, de az is baj, ha még tudná tenni, amiről azt gondolja, hogy a dolga lehetne, de nincs rá módja. Ilyenkor szoktam volt mondani, kihullok az időből. Vagy kihullatnak. S most is mondom.
A nyár során, ahogy írtam a levél elején, még inkább magunkra maradtunk. A lányunk volt az egyetlen, aki rendszeresen látogatott, telefonált, vásárolt, intézkedett. Szóval ő fantasztikus. Ám a családunk más tagjait ritkán láttuk, a dédunokáinkat hiányoltuk leginkább, akik mindig színt vittek az életünkbe...Meg kellett persze értenünk, hogy ki-ki éli a maga családi életét, agyonterhelve különböző kötelezettségekkel. A barátaim zöme is el volt foglalva, ők is öregek, vagy öregednek, mindnek megvolt a maga dolga, baja. És sokan nyaraltak. Én meg irigykedtem. Aztán megritkultak a telefonhívások is. Én küldtem ugyan nekik iméles leveleket, de nemigen olvasták ki belőlük a szemérmes SOS jeleket.
Egy este, beszélgetés közben felemlegettük; hogy is volt hetven évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttünk, hogy holtomiglan-holtodiglan kötjük össze életünk zsinórját. Elő is vettem a Visszanéztem című önéletrajzi könyvemet, s olvasni kezdtem hangosan, miként örökítettem meg húsz évvel ezelőtt az egybekelést, az első éveket. Aztán kiegészítettük a leírtakat most előbukó élményekkel. Aztán újra visszanéztünk. Majd hosszan hallgattunk.
Egyszer megkérdezte Ági lányunk: Egybe hívja-e a családot hangos ünneplésre? Mondtuk, hogy ne tegye. Maradjon ez az évforduló a miénk. Később támadt a gondolat, bevallom nekem –örök exhibicionista -, hogy: ünnepelni ugyan nem ünnepelünk, ám a nem mindennapi eseményről csak szólok a facebookon, hadd olvassa, aki akarja, hadd tudják, mért emlékezetes a mi számunkra szeptember 16-a.. Az asszonyom ellenemre érvelt. Végül is én győztem. De nagyon szorongtam. Mi lesz, ha az olvasóim eleresztik maguk mellett a hírt, s én itt maradok, mint ki hidegzuhany alatt ácsorog. De tudjuk, nem így történt. Nem, hála Istennek! A végén, a feleségem, a reagálásokat olvasva, glóriát rakott a fejemre.
Szeretteim, ismétlem, a leírtak után nyilván megértitek, mért tört fel belőlem a meghatott hála érzése. A héttoronyba zártság neurotikus állapota után váratlanul ennyi melegség, ennyi szinte tapintható szeretet! A feleségem is megrendült. Azt mondta, azt mondta, mentsd ki a szövegeket, olvashassuk máskor is.
Elmondom még, hogy jómagam, mintha lélekben és testben megfrissültem volna! Hogy mást ne mondjak, olvashatjátok, kedvem támadt levél formában írni Nektek, köszönetet. Pedig már hetek óta bénáskodtam. S lám csak, ennyi kellett!. Jó szó, meg hogy érezze az ember: szeretik. És ti meg is fogalmaztátok, és mi el is hittük, hogy nem haszontalanul éltünk ezen a földön. Köszönöm, köszönjük. Jókor jött a virtuális ölelés.
Mielőtt befejezném a levelet, valami még ide kívánkoznék. Egy történet.
Derűs lélekkel tértünk be szokott bisztrónkba, a Corvin térre, s mire elfoglaltuk helyünket a kerti asztalnál, már hozta is a megszokott két pohár sört az ismerős, kedves felszolgáló hölgy. Én viszont kértem; tegyen már a tálcára két kis unikumot is. Láttam az arcán, hogy meglepődik. Mi most ünnepelünk, magyarázkodtam. Hát a 70 év hallatán hitetlenkedett és ámult, s végül azt mondta; Akkor maguk most az én vendégeim!
S ezzel vége a levélnek.
Ölellek Benneteket nagy szeretettel:
Dété,
a neurotikus és érzelmes, használaton kívüli, agg mester.