Szép emlék
Nem tudtam, hogy milyen lesz a 2023-as kiskőrösi március 15.-e. Nem tudtam, hogy most is egy igen szép Petőfi megemlékezést fogunk látni-hallani a TV-ben. Amiről én beszélek e szösszenetben, az másfél évtizede történt.
………….
Kicsik voltak még az unokáink. Olvastam, hogy Kiskőrösön, Petőfi szülőházában mindig szép ünnepséget rendeztek Szilveszterkor. A város erre az alkalomra mindig tesz egy felajánlást: a szülőház rendbe hozását, a tér kikövezését, szoborpark létesítését… Egyszer azt ajánlották fel, hogy mindegyik az évben Szilveszterkor született gyermeknek Magyarországon egy Petőfi kötetet adnak ajándékba. Abban az évben, amikor mi elmentünk az ünnepségre, éppen az ország minden részéből jöttek a kedves szülők, vagy 160-an, hogy átvegyék az ajándékot… Csodálatos élményben volt részünk, az unokáinkkal együtt.. Szállást béreltünk Kiskőrösön. Este is voltak programok, de a dolog csúcspontja az éjféli szertartás volt az evangélikus templomban, ahol Sándorunkat, Alexander Petrovicsot keresztelték. Ott meg lehetett nézni a nagy mátrikulát, amibe be volt vezetve a neve… Hosszú sorban álltak az emberek. Mi valahogy az ünnepi szónok, Nagy Gáspár mögé kerültünk, ott meneteltünk.
Amíg élek, nem felejtem azt az éjszakát. Nagy Gáspár szép beszédét… Az evangélikus tiszteletes szavait, a karácsonyfák lámpadíszeitől fénylő templomot. A mi kezünkben kis lámpások voltak- erre az alkalomra vette Jóska a gyerekeknek, s mindnyájunknak. Kis mécsesek égtek benne. Azok fényénél ballagtunk vissza a szálláshelyünkre.
Én nagyon megszerettem Nagy Gáspárt. A Magyar Szemlében –mintegy megemlékezésként- cikket írtam róla. Az akkori szerkesztőség mondta, hogy jó, hogy mint irodalmi „kívülálló” írok róla, mert a „szakma”, az irodalom felkentjei, nem tartják olyan sokra azért…
Hát, a hivatalos ítélet szempontjait nem tudom. Nekem nagyon kedves költőm. Így írtam róla 2009-ben:
1956 és Nagy Gáspár keresztény szellemisége
Nemrégiben a Szalézi Szerzetesrend által fenntartott Bécsi úti kollégium diákjainak kezdeményezésére irodalmi klub jött létre. Megkértek, javasoljak nevet számára, és Nagy Gáspárt ajánlottam. De miért éppen Nagy Gáspár Kör? Költői nagysága miatt? A szakma biztosan találna nála jobbakat is. De néhány sora megadja a választ: „…makacsul / visszacsavarodtam a múlt / fedett jeges zónáiba / ahol csak a hó világított… / de a lábnyomok hozzák / hibátlan ép formájukat / és az emlékezet sem / olvad el túl könnyedén / hanem pontosan kibetűzi / a jég mögötti tengert / a térkép és zászló / itt már súlyfölösleg / egyetlen iránytű maradt / velünk: az Isten” (Expedíció).
Ez a múlt érdekel minket, s ez a bizonyos iránytű. És ezért választottuk Nagy Gáspár nevét.
A múlt, amely Nagy Gáspárt kísérti, és számomra is egész életemet meghatározó élmény: 1956. Csak tizenöt éves voltam akkor; a költő pedig csupán csak kilenc esztendős gyerek, mégis mélyen, ösztönösen átérezte 1956 jelentőségét. Éppen annyira az övé volt az a 11 szép, fényes nap, mint azon gyermek hősöké, akik fel se mérve tetteik horderejét, szinte játékból, tankokat lőttek ki, és meghaltak a Hatalom golyóitól. „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált megidéztem, / mikor a könnyek az égből estek, / mikor legjobbjaink értünk elestek. /…./ Októbervég és nem akárhol! / Most is március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében… / De nem tilthatták a lángot! / Egy költőnk volt: / Petőfi Sándor! / „Szent suhancok” bátor / tettei sokkolták a világot!” (Október végi tiszta lángok).
Valóban: a diktatúra „elkövette” azt a hibát, hogy a fiatalok kezében hagyta a Petőfi-köteteket. Olyan természetességgel csapott fel ötvenhatban a forradalom lángja az ifjú szívekben, amilyen lendülettel valaha Petőfi írta: „Haloványul a gyáva szavamra: dalom / Viharodnak előjele forradalom!” Vagy ezeket a sorokat: „Hogyha el kell veszni, nosza, / Mi vesszünk el, ne a haza! / Előre!”
A párhuzamot Nagy Gáspár már szinte didaktikusan mutatja be: „testükön nem »fújó paripák« vágtattak át… / tankok gyalázták őket holtan!” (Október végi tiszta lángok). Még jobban megrázta azonban a követő megtorlás kegyetlensége. Számomra a legmegindítóbb sorokat az Ők már kivárják című költeményében vetette papírra: „Ők már kivárják / ott, a föld alatt / hűségesen simul / homok- és nápolyiként a / megtört deszkaprés / nyelvük helyére hull / akár a kés / s fölvérzi utolsó szavuk. /…/ de Ők már kivárják / ott a föld alatt / kivárja ott velük / homok agyag – és / csöndben kivájják fényük / a deszkaprés alól / mikor feltámadnak / halottaiból”.
A versben frivol abszurditás a nápolyira való utalás. De ha belegondolunk abba, hogyan találták meg az elkapart tetemeket, beleborzongunk Nagy Gáspár próféciájába. A nyolcvanas években már egyre többen érezték, még a Hatalom sáncain belül is, hogy 1956 értékelése, ellenforradalommá való átmázolása nincsen rendjén, s hogy a nagy internacionalizmus mellett van mégis valami, amit úgy hívunk: haza. De hazafinak lenni még egyet jelentett a nacionalista-soviniszta fogalmával, így kimondani kevesen merészelték.
Emlékszem Simonyi Imrének egy szép versére, amelynek Rendületlenül volt a címe. Simonyi megértően arra biztatta az érzéseik kimutatásához kellő bátorsággal nem bírókat, hogy szakállukba mormolják, belül, de azt aztán rendületlenül, hogy e kívül, e kívül nincs más belül …
Nagy Gáspár azonban a világot a mártírok sírjainak keresésére biztatja, mert, mint írja: „Isten a világ gyáváit akképp / Bünteti, hogy görnyedjenek / Élve ítéletnapig…” (Ők már kivárják)
E nagy versben ott rejlik a kereszténység felfoghatatlan titka, a halottaiból Feltámadott. Nem véletlen, hogy lemaradt az utolsó sorban a többes szám jele… Sokkal többet jelent ez a kivárás, mint a majdan bekövetkező – akkor még nem is sejthetett – újratemetés. Sugallja, hogy dicsőséges lesz az a bizonyos feltámadás, és egyértelműen felidézi azt, aki halottaiból feltámadott. Azt, aki majd elszámoltatja e szörnyű tettek szerzőit is.
Nem csoda, hogy a Hatalom rendkívül idegesen reagált a másik versére, amely már félreérthetetlenül utalt a mártír miniszterelnökre, Nagy Imrére: „Egyszer majd el kell temetNI / És nekünk nem szabad feledNI / A gyilkosokat néven nevezNI!” (Öröknyár: elmúltam 9 éves). Nagy Imre (NI) a „néven nevezendő” gyilkost valóban évtizedek múltán is kísértette, az elmebajba kergette. Gondoljunk csak vissza arra az utolsó KB-ülésre, amelyen a szegény – ezt kell mondanunk már rá – zavarodott Kádár János összevissza motyog, és utal arra, hogy „azt az embert” kényszerűségből kellett kivégeztetnie, mint „tudják az elvtársak”. Ami, ha hihetünk a történészeknek, nem volt igaz, de Kádár hinni akarja ekkor már, mint Ágnes asszony a „csibém vérét”, amely elkeverte „a gyolcs leplet”… (Ezt a verset már nem viselhette el a hatalom. Igaz, karóba nem húzhatták a költőt, de azért a nyolcvanas években át kellett élnie Nagy Gáspárnak az egzisztenciális megfélemlítés megpróbáltatásait.)
Soha nem tudott szabadulni ötvenhattól. Rövid élete végéhez közeledve is visszatért a személyes emlékekhez. Ekkor már nem kellett rejtegetni mondanivalóját. Egyik utolsó versében szinte epikus elbeszélő stílusban írja le, hogy nagybátyjánál – akiket az eset után úgy is hívtak: „a puskás Kelemenék” -, hogyan kerestek a pufajkás, durván káromkodó emberek fegyvert. Durva ütlegeiket, a pecsétgyűrű kék nyomát soká viselte a szeme alatt Kelemen József. „Pedig tudhatták volna, hogy októberben / Egyik megmentője volt a tanácselnöknek, / akivel bizony nem tudom mi történik, / ha a népharag úgy istenigazából nekiszabadul” (Puskás Kelemenék 1956 októbere után).
(Hű, de ismerős ez nekem is! Jóskának, férjemnek ezek a pecsétgyűrűs kezek a fogait verték ki. Aztán, mert kiköpte őket, újabb ütéseket kapott, „mert nem tudott illendően viselkedni”. A többi kivert fogát így hát lenyelte… Egy életre süketté tették, dobhártyáját felszakították, veséje vérzett. Kilökték a hóba mínusz 17 fokban. Ott fagy meg, ha nem leskelődik az utcán édesanyja és kollégistatársa, kockáztatva, hogy elkapják őket. Kijárási tilalom volt ugyanis. A híres és emberséges Bugyi doktor gyógyítgatta, egy kocsi csomagtartójában csempészve őt be, a szentesi kórházban. Pedig a városban, ahol a forradalmi bizottság tagja volt, szinte semmi atrocitás nem történt akkor októberben. Botos Jóska a diákbizottság elnöke volt. A diákok egy lefordított fürdőkád alá rejtették a népharag elől a közutálatnak örvendő kollégiumi igazgatót. S hány ilyen eset volt!)
Azt hiszem, elegendő ennyi magyarázat, hogy miért legyen Nagy Gáspár Kör.
Mi az, ami a mai fiatalok számára éppen őt teszi fontossá?
„Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait!” – így mondta annak idején Petőfi. Volt szerencsém egyszer egy szilveszteri éjszakán Kiskőrösön hallgatni Nagy Gáspárt – íme a véletlen kapcsolat közöttük -, azon az ünnepségen, amelyet Petőfi szülővárosa minden év utolsó éjjelén, éjfélkor megrendez. Nagy Gáspár mondta el ott az Írószövetség ünnepi beszédét.
Átsétáltunk fáklyák fénye mellett a szépen kivilágított evangélikus templomba, hogy megtekintsük a nevezetes mátrikulát. Az Úr 1823. esztendejének első napi bejegyzése szerint szilveszter éjjelén született és reggel nyomban megkereszteltetett Alexander Petrovics – mivel elég véznácska volt, s Hruz Mária bizonyos akart lenni abban, hogy fia a mennybe kerül… Éppen előttem állt a sorban Nagy Gáspár.
(A városka hosszú évek óta minden esztendőben valami Petőfi emlékét ápoló dolgot cselekszik. Felújítja szülőházát, kertjébe elhelyezi az aradi vértanúk mellszobrát, díszkivilágítást csináltat a kis, alacsony ház körül, emléktáblát avat. Ez alkalommal minden, az abban az évben, szilveszterkor született gyermek egy Petőfi-kötetet kapott ajándékba. Vagy százötven könyvet osztottak ki a kis ünnepségen. A kedves szülők nagy része el is jött átvenni az ajándékot.)
Nagy Gáspár örököse a meg nem alkuvó Petőfi szellemiségének.
Mi az, ami a mai kor eszmei áramlataiból éppen benne talált megszólaltatóra? A költő érzékenyen reagál az őt körülvevő világra. Nagy Gáspárnak nem kellett kettészakítania lantja húrjait. Korunknak „érzeménye” „hevítette”, a szabadságvágy. De nála a helyén volt, nem csapott át féktelen individualizmusba. A humanizmus és a keresztény perszonalizmus fényében fontos neki az egyén. Úgy individualista, hogy közösségi.
Érzi, rezonál rá, hogy mi az, ami a nemzet sorsát – s az egyén sorsát a földi léten túl is – meghatározza. Ahogy Petőfinek a szabadság volt mindenekelőtt – még a szerelem előtt is – a legfontosabb dolog a világon, költőnk is ennek hiányára reagál a leghevesebben. A diktatúra idején, de a rendszerváltozás utáni helyzetben is.
Húsz év telt el a rendszerváltozás óta. Őszinte, nagy várakozással tekintettünk mindnyájan a változások elé. Nyilván Nagy Gáspár is. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy mennyire más lett mára a világ, mint amilyennek gondoltuk, mint ahogy azt elképzeltük. „Éppen krisztusi korba lépett / a fogait verték ki / a forradalmunkat leverő / és megtipró diktatúra / amikor szétmállott, megszűnt, / de miféle furcsa szabadságot, / micsoda megváltást szült?” (Októberi stációk – keserű töredékek).
Nemcsak hogy nem lett ésszerűbb, igazságosabb a közélet, de „Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak a mennybe” – hogy Ady sorait idézzük. A demokrácia fügefalevele takarja az önkényt, jogszerű a kegyetlenség, törvényszerű a hatalmas jövedelemkülönbség, csak a kapcsolatok számítanak – azok meg éppen a „régi motorosok” köreit „hozzák helyzetbe”.
Mély szomorúsággal töltötte el Nagy Gáspárt az a széthúzás, amely a rendszerváltás nagy közös akarását követte. „Sikerült mindent elkövetnünk / Mindent, amire elleneink / Legszebb álmaikban sem gondolhattak / Sikerült sikerült hát vivát vivát / egymást elárulni föladni hátba szúrni / nem volt könnyű de sikerült…” (A történet vége)
Nagy Gáspár számára megrázó a feltáruló múlt is. Kiderült, ki, kiről, kinek jelentgetett. Bizonyos erők csöpögtetve, érdekeiknek megfelelően borították ki az asztalra a III/III-asok, III/ II-esek neveit. Aztán – nem történik semmi. A bűnök – úgymond – elévültek. A sortüzeket vezénylők és elrendelők csaknem mindnyájan békén morzsolják – ha élnek még – megszolgált nyugdíjukat. Szőnyeg alá söpörve az egész szörnyűség; „ne vájkáljunk a múltban”. Nagy Gáspár verset írt a róla titkosszolgálati jelentéseket körmölő besúgók fedő- és valódi neveiből. Gyötrően érzi, hogy még mindig félelem ül a lelkeken. „Azt mondja Valaki / akit én nagyon szeretek / felejtsem el örökre / azon rendőrök neveit / akik mindenféle / szennyes papírok alján / az állam biztonságára / nézvést láttamozva / hol »belső ellenzékinek« / hol meg »ellenséges ellenzékinek« / szóval meglehetősen / rovottnak ítélték / valahai múltamat /…/ de azt hogy ő fél, / – szinte már tőlem is – / azt mégsem felejthetem / s meg sem bocsáthatom / most már nekik / kik elhozták újra a félelmet” (Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajz).
Ez a nagyszívű, keresztény költő attól döbbent meg igazán, hogy vannak a múltnak tovább élő örökösei – s milyen gazdag örökösei! -, akik elhozták újra a félelmet. Hát igen, ezt nem lehet megbocsátani! Hatalmas bibói igazság, hogy ahol a félelem uralkodik, nincs demokrácia.
Ha körbenézünk, mégis azt látjuk, hogy „fortélyos félelem igazgat” hazánkban, hiszen az emberek kiszolgáltatottsága a hatalomnak alig csökkent. Elég baj, hogy hazánknak a keserves egzisztenciális küzdelmekbe belefáradt és a tv-szappanoperákba mélyedt népe – félelemből? közömbösségből? vakságból? – alig veszi észre, mit, kinek „köszönhet”. Elromlott erkölcsi iránytűje szerint többségük csak vállat von: „Na és?” Úri huncutság a politika; akik fönn vannak, mind jól megszedik magukat, egyformák mind. Úgyse tudunk változtatni rajta. Eltompult szívükkel érzéketlenek egymás baja iránt, határon kívüli testvéreik iránt, alkalmatlanok az összefogásra. Ahogy mondani szokták: „Nincs forradalmi helyzet.” Az író úgy érzi, hogy „…a diktatúrát / a tiltásokat el lehetett ép lélekkel viselni / de ezt az elmúlt tizenöt évet… / az árulások csalódások hegyláncai alatt / össze lehet roskadni…” (Éjjel a megváltó hó).
Elkeseredetten „számol be” róla Nagy Gáspár, hogy „bizony itt csak az irigység biztos / csak a ködben kaszaboló táborok léte…” (Félig vakon írt levél J. A.-nak). „Magánlázadásaiban” csak annyit tehetett, hogy megírta véleményét a „nyálfüggő, nyájfüggő” szerkesztőkről és az általuk kedvelt tenyésztett írókról, múzsákról. „Nekem ez a választék nem választék…” Nem publikált náluk, velük együtt… az Iszter két oldalán megjelenő, ezt a szellemiséget sugalló folyóiratokba… Hogy ne mondhassák kései maradékai, „na, ezt is szépen bedarálták”…
Nagy Gáspár hivatásos író volt. Az Életnek írt, de az Irodalomnak is. Mint a Nyugat nagy nemzedéke, amelynek tagjai oly sokszor egymásnak, egymásról írtak, amellett, hogy a legelvontabb fogalmakat versbe foglalták, s reagáltak a társadalmi történésekre. (Például Trianonra. Szinte mindenki. A szóbűvész Kosztolányi. Még az ifjú József Attila is.) Szabadság, szerelem, haza, elvágyódás, halál, Isten. Nagy Gáspár is szinte minden második versét valakinek írta, valakinek ajánlotta. A magyar kultúra kimagasló alakjának: Illyés Kingának, Erdélyi Zsuzsannának; egy műfordító barátjának Németországban, élő és holt költőtársaknak – születésnapra, betegágyuknál vagy haláluk emlékére.
A magyar irodalom gazdag egymásnak írott versekben. Nagy Gáspár így „beszélget” Nagy Lászlóval, Kányádi Sándorral, Csoóri Sándorral, Kormos Istvánnal, László Gyulával, Lászlóffy Aladárral, a Püski házaspárral és még mennyi más jó baráttal! Élőkkel s már rég eltávozottakkal. Kosztolányival, Arannyal. Emlékezetes verse a József Attilához írt Te Istenre bíztad című. Benne van minden, amit Nagy Gáspár a legfontosabbnak tart. A Költő iránti csodálat, Isten végtelen nagylelkűségébe vetett hit, s a mai hivatásos deheroizáló és minden eszmét bemocskoló ítészek iránti lenézés: „…legvégül te Istenre bíztad a világot / … / az a két, nagy dióbarna szem / e földi pokolból már a Mennybe látott / … / te szeretetért kuncsorgó / örök izgága, kellemetlen fráter / …én holtig elsakkozgatnék veled, / egy állomási restiben, / ahol az összes játszmát te nyered… / Attila! Nagyon sietek, / Várj meg!” (Te Istenre bíztad).
Sajnos nem kellett rá sokáig várni. Rövid időt mért ki neki is a sors – mint annyi, nagy tehetségű elődjének. Egyik versében a Duna TV-nek egy József Attiláról szóló műsorát, s az abban hallott sorokat idézi (ezek nekem is közel állnak a szívemhez): „Az Isten itt állt a hátam mögött / és én körbe jártam érte a világot.” Nagy Gáspár valóban sokat járt körbe Istenért. Mert ahogy Ady írja: Az Isten van minden gondolatnak alján…
Nagy Gáspár végső következtetése ez: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni / Nem lehet a világot Isten nélkül megérteni / Nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni / Illetve lehet / csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s végkimenetele fölöttébb kétséges.” (Belátás).
Mindig ott van munkáiban valahol az Isten; de különösen az utolsó versekben. Ez az „Istenhez hanyatló árnyék” a betegség és a biztos halál tudatában sokat gondol az örök dolgokra.
Gyakran témája a biblia, a háromkirályok útja, s iszonyú Heródes magatartása. Képzeletében megelevenednek egy korabeli besúgó jelentéstöredékei, egy valakié, aki figyeli Jézus életét, s jelzi a társadalomra nézve veszélyes összeesküvés kezdetét…
Leírja a végső, nagy napot, mint egy filmforgatást, amikor a négy égtáj felől megszólalnak a harsonák, és egy nagy jelenet veszi kezdetét. „Tudom, / emlékezetes, nagy nyári délután lesz / s nem lesz idő megírni, leforgatni, / de mindenki – – – holt és eleven – – – / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL…” (Tudom, nagy nyári délután lesz).
A közeli halál tudata igen nagy magasságokba repíti költészetét. Keresztény hittel fogadja az elkerülhetetlent, s verseiben ekkor már csak ő van – meg az Isten. És a kedves, szeretett lény, akire gondolva szeretne még egy kis időt nyerni. Esetleg vele együtt utazgatni, egy római zarándoklatra elmenni: „buzgó zarándokok nyomában / még együtt mehetnénk…. / szavamra, én nagyon szeretném” (H /2/).
Ezt írja: „…ama utolsó utat / vagy napot / a kedvedért is / még nagyon szeretném elnapolni” (Még szeretném elnapolni).
De már – mint látjuk – sokszor címet sem ad a verseknek. Csak beszédes betűkkel és sorszámokkal jelöli a témakörbe tartozókat. Tudja: minden nap ajándék. A drága kötelmek, mint hálók tartják, ringatják. Készülődik az útra: „…a megválást gyakorlod / és csak erre a semmiségre / marad gondod / hogy átkelj odaérj / oda ahová / kezdettől készülődtél.” (H /10/)
Az utolsó pillanatig, betegágyán, tudata teljes fényében készül a halálra. „Itt mifelénk a halál kutyája ugat / csak Nagypéntek óta mennyi halál! / … / Nálad semmi sincs idejekorán… / mert tudom, lehullnak a meglőtt madarak, / s lerogynak a csatából visszatért lovak… / tanulom már a néma harangok szavát… / megint le kéne győzni egy éjszakát!” (Tanulom már).
A fenti vers dátuma: 2006. július 22. A küzdelem 2007. január harmadikáig tartott. Aztán odaért, ahová kezdettől készülődött. Ahol főszereplőként találkozott a Rendezővel.
Jó lenne hinni, hogy majd mögötte ballaghatok valahol az ottani körmenetben, mint 2005 szilveszterén, Kiskőrösön.
Botos Katalin
Magyar Szemle, 2009. 9.-10. sz.