Októberi levél -2020-
Dété jelentkezik
2020 október 12-e vigiliáján
MAGAMAT KÉRDEZEM
- 92 éves lettél. Nem unod még az életet?
- (Ha sokáig karanténban kellene élnem, mint most, másról sem szólna a válaszom, mint félelemről, szorongásról, s hogy sok mindent nem értek. S ha nem értek, feladom. De most bizakodó vagyok, hogy sikerül legyőzni a vírustámadást. Ha már megúsztam a második világháború végén a szovjet megszállást meg a Rákosi-korszakot és az ötvenhatos forradalom leverését követő terrort, akkor már hadd reménykedjem.)
- A kérdésedre most kezdek el válaszolni.
Azzal kezdem, hogy nem unom az életet. Ez persze nem jelenti azt, hogy időközönként nem mondom: Most már elég, be kellene fejezni. Ezt rendszerint a feleségemmel együtt sóhajtjuk ki magunkból, amikor valamelyik bajától éppen nagyon szenved. Ám ha csak egy kicsit is jobban érzi magát, és sétálunk a Várbazár Rózsakertjében, s onnan nézzük a környező világot, gyönyörűnek látunk mindent, az égboltot, a Duna-partot, az épülő várat, a teremtést.
Meg aztán, hogyne tudnád, ahogy vénülünk, és szűkül körülöttünk a tér, kezd jelentősebbé válni a kisvilág. Mindenekelőtt a család. Amikor melegít a szeretetük. És azt gondoltad volna, hogy az öregedéssel párhuzamosan, mint válnak gyakorta életfontosságúvá a barátságok! Még a figyelmességek gesztusai is. Én ezt most tapasztalom igazándiból.
Szóval nem unom az életet. És tudod, hogy még miért nem? Mivel van tennivalóm, van feladatom. Karácsony Sándor, akit mesteremnek tartok, többek között azt is mondta, írta, hogy az emberfia akkor érzi igazán jól magát az életben, ha létezését, munkáját szolgálatnak tekinti. (Külön írt a pedagógusi szolgálatról.)
70 éve élünk együtt a feleségemmel. S úgy alakult, hogy a mindig sokat, erőn felül dolgozó asszonyt jobban megviselték az évek, mint engem. Most nekem kell mellette állnom. Sok dologban, helyette. Hogy unhatnám az életet! Dolgom van, szolgálatban vagyok.
Az eddig írottakból talán az is kiderült, nem hogy nem unom az életet, de még szeretem is, Nem mindig természetesen, de amikor kedvem szerint való munkát végzek, akkor igen. S hogy mi a kedvem szerinti? Ami összefügg a pedagógiával. S ezt én ugyancsak tágasan értelmezem. Minden tevékenységet, amelyikben nem a szerzés dominál, hanem az adni akarás, azt én mind pedagógiai indíttatásúnak tekintem. Lehet valaki tanár, tanító, óvónő, ha a szeretettel adás indulata, belső kényszere nem működik benne, mesterségét csak a nevében hordja.
Egyre többször gondolok arra; jómagam pedagógusnak születem. Pál apostol írja, hogy ő már az anyja méhében kiválasztatott az evangelizálásra.. Te ismersz engem annyira, hogy igazolj, én mindent, ismeretet, tudást, újnak gondolt felismerést, mindig meg akartam osztani, gyakorta érzelmi hőfokon, még euforikusan is. Szóban is, írásban is. Te tudod, bármit is cselekedtem, pedagógusként cselekedtem. És nemcsak akkor, amikor iskolában tanítottam, amikor új ismeretet adtam át továbbképzésen résztvevőknek, amikor új módszerrel kísérleteztem, amikor a családban tevékenykedtem, amikor közösséget próbáltam létrehozni, amikor színjátékot szerkesztettem és rendeztem, amikor verset mondtam vagy elemeztem, amikor közönség elé álltam valamilyen nekem fontos felismerést továbbítani, de akkor is, amikor írtam, könyvet, tanulmányt, életrajzot, újságcikket, bármit..
Tudom, kérdezni akarod, mi maradt ebből vén koromra. Bevallom, alig valami. Tanításomra már nincs szükség, mindenki, aki utánunk jön, az elődök elhallgatásával véli növelni a maga jelentőségét, s ez talán még érthető is. A rendezésből meg kikoptam. Nem hallgathatom el, hogy romlik a szemem. Kicsik lettek a betűk. Újabb könyv, tanulmány tőlem tehát már nem várható. (Az utolsó kötetet kilencven éves koromban jelentettem meg.)
De! Művelhető műfajként kitaláltam öreg-magam számára a nyilvános számítógépen írt naplót és a facebookon írt levelet. Ha van közölnivalóm, amiről azt gondolom, érdekelheti az olvasóimat, küldöm nekik. És örülök, hogy küldhetem. Amiként örülök a válaszaiknak. Különösen, ha a szövegek mögött kisejlik az arcuk is, a baráté vagy az egykori tanítványé. Ilyenkor azt gondolom, hogy én vénen is pedagógus maradtam, s hogy a nyilvános levélírás, még ha többen exhibicionizmusnak is tartják, üzenetküldés. Azt cselekszem, mint régen. Megosztom magamat. A legújabb. Zsófi ubokám ötletére és segítségével élőben szólhatok a facebookról. Különös élmény. Remeg is a szám.
És tudod, hogy olykor még érkezik egy-egy meghívás is. Hívják az előadóművészt, álljon a közönség elé. S én ilyenkor villogok, mint aki feltöltődött valamiféle elektromossággal. S még az is előfordul, hogy valamelyik folyóirat közli valamelyik szövegemet.
Végül is mindaz, amiről szót ejtettem, szerethetővé teszik ezt az aggnak mondott életet.
S hogy meddig szeretnék élni?
Amíg a Főintéző, az Örökkévaló, az Isten, az eleve Elrendező, az akaratunktól független Úr úgy látja jónak. Amig nem kell tartósan rettegnem. Amíg hasznosnak tudhatom magam. Amig a feleségemnek támasza lehetek. Amíg pedagógusként élhetek. Amíg nem vagyok púp a családom hátán. Amíg el nem rendeztem mindent magam után.
Ám valamit azért szeretnék remélni. Ha még egyszer rád jön a kérdezhetnék, azt tudakolod majd, miként is bírom a sok munkát?