Novemberi levél -2020 -
Őszi levél naplóformában
Kedves Barátaim, akik olvassátok a leveleimet!
Hát ez a mostani levél nehezen született meg. Nemigen volt kedvem a gép mellé ülni. Félős lettem ugyanis.
Hány öreg esett a vírus áldozatául, naponta halljuk, nem is egyszer, s én meg még itt járkálok az öregeknél is öregebben - közben elmúltam kilencvenkét éves, és nem is éreztem, hogy annyi lettem. Eszembe is jutott, nem illene netán restelkednem, hogy én még itt vagyok? Mert hányan is vannak fiatalabbak, ismerőseim, tanítványaim, akik már elmentek. Sajnálom is őket, még meg is rendülök. Ilyenkor tűnődgetek; ugyan min múlik, meddig él a halandó? Belénk volna kódolva az élet időtartama? Vagy sorsa volna az embernek? Netán Isten kezében vagyunk, ahogy mondjuk mi öregek, egyre gyakrabban, megélve kiszolgáltatottságunkat? Csakhogy én szeretek élni. Hiszem ugyanis, hogy még van feladatom, még van.
Közben pedig tele vagyok félelemmel. Szorongva lépek boltba, ebédhozó helyekre, s ha érzek valami szokatlant a szervezetemben, máris képzelődöm, valami bajom lehet! S rögtön kiver a veríték, a felsőtestem pillanatok alatt átnedvesedik. Akkor meg attól tarok, hogy tüdőgyulladást kapok. Csak nem vagyok hipochonder? Akkor meg szégyellni kezdem magam, és imádkozom, míg meg nem nyugszom. Kurta időre csak. De sok kicsi sokra megy, vígasztalom magam a népi bölcsességgel.
***
Félelmeimről beszámolok a feleségemnek. Úgy lehet, másnak nem is. Neki ugyan több baja van, jóval több, már régebbi idő óta, de ő inkább megbékélt az elmúlással, s ahogy mondja, ő hálás az Istennek, mivel szép életet adott nekünk. Engem is cáfolhatatlan érvekkel nyugtat: Hogy mi már az átlag életkoron is túl vagyunk, hogy hetven éven át haladhattunk együtt a nekünk rendelt életpályán, és szép család marad utánunk, meg tanítványok és barátok, akiket tudtunk szeretni. S akik minket is szeretnek. És hogy mi folyamatosan vetettünk és nem köves talajba, és a gondviselő Isten kísért az utunkon.
Amikor ekként szól hozzám, fogom a kezét, s ez nyugtat. Kicsi időre.
***
Korábbi leveleim valamelyikében szóltam már arról, hogy engem a munka boldogít. A szeretem-munka főként. Csakhogy ez mostanában ritkásan ér el hozzám. Hogy megörültem, amikor kedves tanítványom, Mohai Gábor megkért, hogy legyek a vendége a Bonun Tévében, s egy beszélgetés után mutassam be az És ki az a Pál című monodrámámat! Fel is villanyozódtam, hogy újra tanulhatom, elemezhettem, értelmezhettem a szöveget, hogy Cserna Csaba barátommal, az ő rendezői instrukcióihoz alkalmazkodva próbálhatunk. És közben semmi bajom nem volt, csakhogy működtethettem az agyamat. A félelem sem kísértett.
Aztán történt valami. Az első adás alkalmából megnéztem magamat, s közelről láttam a képemet. Láttam az akaratomtól független áll- és szájmozgást. Megijedtem, s írtam a facebookon egy levelet; meg ne nézzék a Pál következő adásait, mert végleg kiábrándulnak belőlem! Néhány nagyon jó barátom rögtön írt, hogy ez ostobaság, az előadás érett volt, új volt, s az öreg Pálnak mért ne rángatózhatna az álla, s egyébként is, aki a mondandóra figyelt, nem akad fenn efféle rángásokon. A feleségem meg: Csinálják utánad 92 évesen! És ennyire hiú már ne legyél!
***
Megnéztem egy ismétlés-adást, s meggyőztem magamat, hogy ez a tévés felvétel jó. Gondoltam is rögtön egy merészet. Mi lenne, ha írnék egy-egy levelet a még gyermek-dédunokáimnak, végrendeletszerűen – a kilenc közül hét még igen fiatal -, s arra kérném őket, illetve a szüleiket, hogy amikor majd elérik a tizenhatodik életévüket, és utána öt évenként, nézzék majd meg a dédapjuk előadását videóról. Nézzék meg az És ki az a Pált, s keressék az előadásban rejlő üzenetet, s ha módjukban van, beszélgessenek erről. Beszélgessenek a nagyszülőkkel, szülőkkel, s akivel lehet. Pállal én is üzenek. Minden bizonnyal akkorra már odaátról.
A levelet nem írtam meg. Lehet, hogy nem is fogom. A minapában beszélgettem ugyanis a közelünkben lévő, csak kihordásra kényszerült vendéglő egyik kedves pincérével, aki látta a Bonum tévében a Pál monodrámámat, és azt mondta, nehéz volt értelmeznie, s jó volna, ha beszélgetnénk róla.
Én eleddig nem is gondoltam rá, hogy az alkotásom bárkinek is nehéz lehetne. Ám ha az én felnőtt ismerősömnek gondot okoz értelmeznie, miként kívánhatnám az én majdani tizenhat éves leszármazottaimtól, hogy üzenetet bontsanak ki Tibi papa előadásából a maguk számára!
***
S én újra félni kezdtem. És kerestem más vigasztalót. Verseket a félelemről meg az Istenről. S találtam is három költeményt, melyeket meg is tanultam, s a facebookon élő videó-adásban szándékoztam is elküldeni nektek. Háromszor gyürkőztem neki, ám mindig rossz gombokat nyomtam meg, s csak én láttam magamat.
Most várnom kell, míg értő segítőre találok. S ha némaságra kényszeríttetem, a következő levélben elküldöm a költeményeket, az én értelmezésemmel. A verscímeket azonban már itt közlöm. Ady Endre: A nagy Cethalhoz; Dsida Jenő: Nagycsütörtök, Kányádi Sándor: Valaki jár az ág hegyén.
Kívánok Nektek félelemmentes adventet. De remélem, hogy Karácsonyig még jelentkezhetem