Napló-levél márciusban
- Kíváncsi lettem, mit is írtam a naplómba, tíz évvel ezelőtt, márciusban
Kedves Barátom!
Nem állom meg, hogy ne szóljak - mielőtt a mostani naplót bevezetném – egy egészen friss élményemről. Ági lányunk jött hozzánk, a Jégverembe, felpakolva ennivalóval, majd leült, ránk nézett, s azt mondta? Most megnyírlak benneteket, hosszúra nőtt a hajatok. A feleségem lázadozott, de hamar engedett. Aztán rám került a sor. De amiről nem is volt szó, megstuccolta a sűrű szemöldökömet is, kurtította a szakállamat is, aztán képeket készített megfrizurásított magunkról, majd elvágtatott. Ma meg néztem magunkat a facebookon. Nincs mese, reális a kép. Engem éppen vigyorgósan kapott le a lányom.
Erről meg az jut eszembe, hogy néhány napja, amikor együtt autóztam a lányommal és Gerővel, a negyedikes dédunokámmal, azt mondja nekem a kisfiú: Papa, sárgák a fogaid, ritkán mosod. Mire én: Lehet, hogy igazad van, de legalább még vannak.
Kedves Barátom, most már rátérhetek az internetes naplóra, melyet nyolcvanhárom éves koromban gépeltem a Wordbe. Ezt csak kevesen ismerhetik, névre szólóan küldtem a leveleket akkoriban. S hogy el ne felejtsem, olvasható volt még a honlapunkon is, Bajzik Gyuri barátom jóvoltából.
Ami kiderül, újra olvasva; nyitott voltam, történeteket rögzítettem, véleményt formáltam, már akkor is őszintén, személyes élményeket, de közügyeket is érintve, olykor ironikusan, önironikusan. Szóval úgy találtam, érdekesek ezek az írások, megérdemlik, hogy újra publikáljam. Tényleg, hátha ti is találtok bennük figyelemreméltót! S elmondom, olvasásuk engemet vígasztalt, nem az, amit írtam, hanem, ahogyan. Sehol semmi félelem, szorongás, semminek nincs értelme-hangulat.
Hát akkor, ahogy ígértem, alant várnak a tíz évvel ezelőtti történetek.
Beszélgetés ismeretlenekkel egy gellérthegyi szobornál
Véletlenül bukkantunk a szoborra a Gellérthegyen, a Kilátókő szoborra, Buda királyfi és Pest kisasszony szobrára. Egy minapi vasárnap elindultunk, mozogni: Sétálni mégis csak kell, nem tespedhet az ember a fotelben jelszóval, mondtuk, megtekintjük már a Gellérthegyen azt a szoborcsoportot, melyre barátaink hívták fel a figyelmünket, Wagner Nándor alkotását, a Filozófusokat.
Végül is megtaláltuk a keresett szobrot, ezt tényleg látni kellett, a mondandója miatt is, meg az alkotás kvalitása miatt is, és mert szép helyen, méltó közegben állíttatott fel - még idegenforgalmi látványosság is lehet. Aztán, közel a Filozófusokhoz. megtaláltuk a Kilátókő szobrot is,
Nézegettük hosszan a kőalapra helyezett, malomkő átmérőjű domborművet, körbejártuk, tapogattuk, még a szobrot kettésze1ő vájatba is benyúltunk, s mivel előzetesen nem tájékozódtunk, mit is nézünk, csak lassanként világosodtunk meg, hogy itten Pest-Buda egyesítésének az emlékművét látjuk, amiként azt a szobrász - Lessenyei Márta, akit régről ismertünk is, de az alkotásáról nem tudtunk -, megálmodta. Csak sejtésünk volt, kiket is idézhet az a két alak a dombormű tetején, a vájat egyik és a másik oldalán.
Ketten voltunk a feleségemmel a szeles, kora tavaszi délutánon, csupán két ifjú férfi szállt el mellettünk, nagyhangon kötődtek egymással, na, mondtam magamnak, ezek drogoztak, jó hogy tovább állnak, amikor kicsi idő multával észreveszem, hűha, ezek felénk tartanak, hűha, lájmolni fognak. Úgy küllemre minden erre is utalt, amikor is - isteni szikra - azt kérdezem a közeledő ifjaktól: Uraim, nem tudják, mi ez az árok itt a szobor közepén? Mire az egyik, kapásból; biztos a Duna. Az urak ápoltaknak nem mondhatóak, amúgy húsz év körüliek, jó arcúak, az egyiknek feltűnően sok foga hiányzott, mint kiderült, testvérek. Most már közösen próbáljuk megfejteni a szobor jelentését, felismerni véljük a részleteket is, mi látható Pestből és Budából, s már arról beszélgetünk, mikor is épültek a Duna-hidak, mikor robbantották fel a németek, és hogy a szobor férfialakja Szent Istvánhoz hasonlít, s hogy amikor a németek robbantottak, az angolok, amerikaiak szőnyegbombázást csináltak, a szovjetek meg ostromolták a várost. A narkósnak gondolt fiúk módfelett kíváncsiaknak bizonyultak. A gulágról is beszéltünk, meg ötvenhatról, s módfelett meglepődtek, amikor megtudták, hogy Debrecenben hamarabb lőttek az ávósok, mint Pesten. És azon is álmélkodtak, hogy a diákokkal mentünk felvonulni azon az októberen, s mondták közben, hogy ők egy helyiséget kapnak itt a vízművektől, ennek fejében őrzik a rájuk bízott építményt, s egyébként alkalmi munkából élnek, és mint örülnek, hogy elbeszélgethettünk, s hogy milyen rég nem történt velük efféle esemény.
Aztán bemutatkoztunk egymásnak, s elváltunk barátságosan.
Lám csak!
A csehszlovákok és a magyar emlékművek
Csehszlovákiában születtem, Váriban, Beregszász mellett - most Ukrajnához tartozik, de volt SZU is -, mondtam is, írtam is, azért lettem Tibor és nem Béla, mint apám, mert akkor Vojtehként kerülök be a polgári anyakönyvbe, azt pedig a családom el nem viselte volna. Apánk katona is volt náluk, Brnóban szolgált és tüdőcsúcshuruttal tért haza.
Az államelnöküket Masaryknak hívták, a hadügyminisztert meg úgy, hogy Fosch. Kamaszkoromban többször hallottuk, apánk kedvenc vicce volt: Mit eszik Masaryk - kérdezte apánk tőlünk. Mi már tudtuk a választ, de engedtük, hogy ő mondja: Amit Fosch. És mit eszik Fosch? Amit ma szarik. Ezt már mi üvöltöttük, három fiú, jól kettőbe vágva a magyargyűlölő' államférfi családnevet.
Polgári demokrácia volt náluk 1947-ig, de ez nem zavarta őket abban, hogy ki ne telepítsék német anyanyelvű anyai nagybátyámékat a Szepességről, megalázva őket előzetesen, miként a magyarokat is a Csallóközből.
Azóta teszek én ezekre a polgári demokráciákra, ha történetesen telve vannak idegengyűlölettel, konkrétan magyargyűlölettel, nem sokkal különbek a diktatúráknál. Ha Csehszlovákiáról olykor mégis mosolyogva beszéltem, Svejkre gondoltam, a derék katonára, a cseh Hasek pompás irodalmi teremtményére, akinek köszönhettem, hogy derülni is tudtam nem egyszer az ötvenes években.
Most meg mit olvasok a Trianon című folyóirat legfrissebb számában. A csehek pusztították legvehemensebben nemzeti emlékműveinket a Felvidéken, a Trianon által nekik juttatott területen, főként a Monarchia idején felállított, a szabadságharccal meg a Millenniummal kapcsolatos alkotásokat. Többet romboltak, mint a románok és a szerbek. Pozsonyban nyolc szobrot, domborművet pusztítottak el, még Rómer Flóris mellszobrát is. Nyitrán a Zobor-hegyi ezredéves emlékművet meg a világháborús emlékoszlopot. De nem jártak jobban a nyílt téri szobrok és más alkotások Trencsényben, Besztercebányán, Lőcsén, Iglón, Selmecbányán, Losoncon, Rozsnyón, Rimaszombatban, Szepesszombatban, Murányban, Kassán, Eperjesen, a Branyiszkói-hágónál, Nagysallónál, és nem is folytatom tovább. És tették ezt a csehszlovák polgári demokráciában.
Szörnyű! Már megint exportálják a demokráciát
Nemigen értem én ezeket a nyugati nagyhatalmakat. De szívükön viselik a demokrácia exportját, meg a civil lakosság védelmét!
Nemrég avatkoztak be Irak ügyeibe. Azóta sincs béke azon a tájon. Most Líbia van soron. Hogy Kadhafi zsarnok. De mért nem bízzák Líbiát a líbiaiakra, no meg az arabokra. Mi van itt a háttérben? Tudnék ugyanis még néhány diktatórikus államot említeni, ahová vihetnék a demokráciát. Tudomásom szerint Kínában ma is egypártrendszer van. És Észak- Korea?
Érdekes, 1956-ban, amikor kértük, hogy védelmezzenek, mert a szovjet veszélyezteti a kiharcolt polgári demokráciánkat, akkor nem volt fontos a demokrácia ügye, akkor szemét módon cserbenhagytak minket. Tulajdonképpen undorodnék, ha még tudnék.
Azon az estén, ahogy írom a szöveget, nyitom ki Márai Naplóját 1968-1975, mégpedig a 274. oldalon, ahol ezt olvasom. Amerikáról ír. „A Siker néhány ember birtokában központosítja a Hatalmat, és az új oligarchia félelmes eszközökkel uralkodik a demokrácia felett."
A Pilvaxban ebédeltünk március 15-én
A fiam mondta, hogy március 15-ére asztalt foglalt a Pilvax kávéházban, kettőkor ott ebédelünk, kedvezményes akción belül, amolyan nemzetiszínű menüt. Mondtam, jól van, úgysem ebédeltem még sohse a Pilvaxban, sőt nem is jártam ott, hát akkor kettőt egy csapásra, látok is, meg eszem is, s még beszélgethetek is a fiamékkal, mégpedig március 15-én. Nem könnyen, de azért kaptunk egy kerek asztalt, a köré ültünk, s mit mondjak, jól kezdődött a március 15-i menü, mivel pálinkával nyithattunk, s már oldódtunk volna, beszélgetni erről, arról, amikor mellettünk, nekem éppen a hátam mögött, megszólalt egy férfiú, kiderült, hogy önkéntes hagyományőrző tüzér hadnagy Szegedről, s előadást fog tartani a negyvennyolcas tüzérek felszereltségéről, ruházatáról, fegyvereiről, ilyesmikről. S valóban, tartott is.
Ilyen megosztott figyelemmel eleddig még nem volt módomban ebédelni. Hátam mögött szónok, jobboldalt vitrin, negyvennyolcas rekvizitumokkal, melyeket közben nézni is illett, hiszen az előadó állandóan azokra mutogatott, de figyelni kellett a pincérnőre is, aki hozta a magyaros étket, az újházi tyúklevest, majd a magyaros rostélyost és a magyaros desszertet, majd hazánk termékét, a vörösbort. Ettünk tehát, ittunk közben, még sört is kértünk, én még sót is, az előadó meg zuhogtatta az ismereteket a kovaköves fegyver használatáról meg a csizmahúzás nehézségeiről, a kapcatekerés fontosságáról, meg arról, hogy többen, honvédek nem is a harctéren, de táborban, fertőzés következtében haltak meg, mi, közben koccintottunk, jeleket adtunk egymásnak, mivel beszélni nem lehetett.
Az ebéd fejenként kijött kétezer-ötszáz forintból, s ebben még a sör is benne foglaltatott, s mindez a Pilvaxban, történelmi helyen, történelmi napon. Nem szólhattam egy szót se.
Vajon ebédeltek-e, és mit, a lánglelkű ifjak 153 évvel ezelőtt?
Kerékpáron. Budán
Ez a március, csupa izgalom, hogy mitől izgalom, elmondom. Kimerészkedtem kerékpárral a budai utcára. Petőfiék sem töprengtek hosszabban, mint én, hogy elmenjenek-e a Pilvaxba, noha ők történelmet mentek csinálni március l5-én, ami nem semmi dolog. Szoronghattak persze ők is, de kisebb volt a kockáztatni valójuk. Nem tudhatták ugyanis, hogy lesz--e forradalom vér nélkül, meg odajönnek-e a többiek, a lánglelkű ifjak, és kimászik-e a nép a meleg otthonból az esőre, aztán hajlandó-e felvonulni, lesz-e kinek elszavalni a Nemzeti dalt, mit mond majd Landerer a nyomdában. Nem volt pontos forgatókönyv, nem volt miért izgulni. Míg én ugye, aki régóta fontolgattam, hogy kimegyek a budai forgalomba, én tudtam előre, hogy a kerékpár, amire felülök, különbözni fog az apukámtól örökölt tiszakürtitől, ez áttételes, ez első fékes, a kormánya is más, a váza is magasabb, nem áll módomban rögtön letenni a lábam, ha baj volna, meg aztán nem is az enyém a kerékpár, az unokamenyemé, tehát nem ismerem, nem szólhatok rá, mint egy kezes állatra. Az én koromban ugyebár jó, ha az ember hozzászokik valamihez. Hajaj, hogy szoktam kiabálni, ha a konyhában vagy a szobában a tárgyak, melyeket használok, nincsenek a helyükön - ki lehet találni, ki teszi el, bizony, hogy KV -, és én a kürti forgalomhoz szoktam volt. Itt meg sokkal többen vannak az úton, az utcában, a járdákon, a kerékpárúton, hát persze, hogy szorongok.
De azért, s ez a lényeg, legyőztem az izgalmamat, s elindultam, mégpedig célirányosan a Dunaparton, egészen az Erzsébet-hídig bringáztam, a gyógyvíz-üzletig, hátamon hátizsákkal, a hátizsákban négy másfél literes műanyag flaskával. Mellettem csak úgy húztak el a műanyag sapkás, jelmezbe öltözött fiatalok, nekem meg a nadrágom begyűrve a zoknimba, a hajam lobogott, már amennyire egy ritkás, vékonyszálú, zsíros haj lobogni tud, de csak tekertem. S célhoz értem.
Egy ifjú szomszéd, aki két utcával arrébb a boltba is autóval jár, azt mondja ama napon, némi malíciával, hogy bizony gyermekkorában ő is kerékpározott. Mire én: Gyermekkoromban én is, csakhogy én a másodikban is.
Ez meg ugye nem adatik meg mindenkinek.
Kedves Barátom, ha eljutottál idáig, fogadd köszönetemet. És ölellek szeretettel: Dété