Mesél a kert
Kis műanyag fehér pad van a házunk mellett, a dűlőútra néz. A kocsival arra járók többnyire lassan hajtanak, hiszen tudják, hogy a dűlő mindkét oldala egy portához tartozik. Persze, mindig akadnak nemtörődöm emberek, akik port felverve rohannak előttünk. De az ismerősök olykor meg-megállnak, mint Nagyanyó idejében. Akkor persze biciklisek voltak többségben. Ma elöregedett a szőlősgazdák köre, inkább csak a motoros járgányt veszik használatba, ha tehetik.
Régen, a visszafelé igyekvők mondták Nagyanyónak: „Gyüjjenek a városba!” Amire, persze, a felelet az volt, hogy hát mi még itt maradunk… Bizony, hatvan éve is itt lakott Nagyanyó. Abban a kis kunyhóban- itt gunyhónak mondják-, amelyben ma is áll, 100 éves ágya… Beleépült ugyan a régi kunyhó egy nagyobb épületbe, most annak egy szobája… De a tömör tölgyfa ajtaja még a régi. Betörő- biztos.
Hála Istennek, nálunk nem került sor ilyesmire. Meg is állapítottuk, hogy napjainkban munkaeszközt akár kint is felejthetünk, nem lopják el. Csak persze, ha nagyon értékes és el lehet adni.. De dolgozni nemigen akarnak a lumpen elemek. Szerencsére, nincsenek sokan errefelé. Van ugyan egy kicsit ágról szakadt fiatalember. Kis háromkerekű biciklivel jár. Tisztességgel köszön. Itt lakik kint, egy közeli tanyában. Milyen élete lehetett vajon… Környékünkön elég sok a kiköltöző, fiatal emberek is építkeznek. Egyiknek szép husky kutyái vannak. Időnként megszöknek, s nálunk fogja be őket. Esténként „koncerteznek”, siránkozó hangon ugatva követelik a sétát…
Ma kint üldögéltem a padon, amíg életem párja a piacra kiment. Itt a fia; azzal együtt. Segít krumplit, hagymát cipelni. Visznek föl, Pestre is. Mindenfajta zöldséget. Olcsóbb is, jobb is. És hát az árusok… Van, akitől egy kis csokor virágot kapok, Kati néninek küldik… Aztán együtt reggelizünk majd. Tegnap este a helyi gyógyvizes uszodában voltunk. Kevés ember úszott, nagyon kellemes langyos volt a víz. Fiam sajnos, nagyon ritkán jön le, rengeteg a dolga Pesten, két állás, 5 gyerek. S az asszony üzemeltet az oktatómunkája mellett egy kis papír- írószerboltot. Abba is be kell néha segíteni. Nem nagy haszonnal kecsegtető vállalkozás, de szépen kinőtte magát: helyi közösségi hely. Könyveket is árul, kávét is főz, kis asztalkájához a bolt előtt tavasztól őszig ki lehet ülni a vásárlóknak, egy leander árnyékában. Most indul az iskola-szezon, van forgalom… De szereti a csongrádi uszodát, jókat mesélt nekem, úszás közben. Nagy fia rezidens doktor Székesfehérváron. Már vagy 400 babát segített világra. Aranyos történeteket mesél, a szülések szereplőiről: Apukás szülés, az asszonyt be kell varrni. „ Jól varrja be, ne hagyja lazának!”-szellemeskedik egy bunkó politikus - unokaöcs… „Nem tudtam”, mondja a roppant szerény és disztingvált fiatal doktor, „hogy ilyen hangosan kell reklámoznia, milyen kis szerszámmal dolgozik”... A nővérek másnap egy Merci csokit hoztak a kis doktornak. „Végre valaki merészelt beszólni a helyi potentát retye -rutyájának!…”
A másik: roma csávó felesége szül. Apás szülés, ez is. A fickó bíztatja keményen a jajgató asszonyt: „Ne ordíjjá’ mán! Nyomjad jobban, na!”-„Jól mondom, doktor úr?” Nagyon boldog vagyok, hogy berettyóújfalusi kislányt jegyzett el; ő is a gyerekosztályon van, ugyanott, a kórházban. Örülök, mert a vidéki gyökerek sok mindenre garanciát jelentenek…
Megy ki Máté fiam Kolozsvárra, a Magyar napokra, viszi a családot is. Az MCC könyvkiadójaként lesz kint, gyakorlatilag könyveket árul… de így összekombinálja egy néhány napos nyaralással is, a családjának.. Régi PHD-s diákunk ott tanít, felajánlotta a lakását nekik. Jó érzés, hogy így szeretik őt… A kisfia, Ambrus pedig úgy lóg az apján, mint a bojtorján; tegnap felhívta, hogy telefonon szóljon rá a kutyájára, hogy engedelmeskedjen neki… ha-, ha! De muszáj volt gyerek nélkül lejönnie ide, mert egy-két napot dolgozni akar, a saját szakmai- tudományos munkáin, amit otthon - asszony-gyerek, kutya, egyik munkahely, másik munkahely-, egyszerűen nem tud… Pedig szeretném látni az unokáimat is.. De hát nem annyira nekem kellenek ők, mint nekik kellene az a tapasztalat, íz- és élményvilág, amit itt megkaphatnak… No, mindegy. nem panaszkodhatom, mert bár én alig tudok kimozdulni, ide azért elég sűrűn jönnek. Családból is, barátok is… Sajnos, hogy én valóban csak két bottal tudok bandukolni az ösvényen.
Le leülök a kertben, a fehér műanyag székekre. Cicám mindig velem sétál. Mellettem biztonságban van, a helybéli nagy, durva kandúrok ilyenkor nem támadják le.
Üldögélve, megelevenedik előttem a kert. Itt a nagy sárgabarackfa. Néhány évtizede még a szomszédé volt. Mindig nagyon irigyeltük a rendkívül ízletes termését, alig vártuk, hogy egy-egy darab véletlenül átpottyanjon hozzánk… Most már ez is hozzánk tartozik. Ebből van a nagyon finom, bár kevés baracklekvár. Jó adni a családnak… Hasznosnak érezzük létünket. Idén nem termett sok barack, viszont szilva annál több. Majd a földig hajlanak le az ágak a súlyos teher alatt! Nagy Lekvár Főzés lesz belőle! Meg tiszta szilvapálinka… Őszibarack viszont nincs sok, de szép nagy szemű; még egy letört ág is beérleli a rajta lévőket. A múltkori vihar viselte meg..
Igen kicsi a zöldséges kertünk. Pár tő paradicsom - azok tele is vannak terméssel-, és két-három tő paprika, padlizsán. Csak azért, hogy a frissen szedett paradicsom illatát élvezhessük, reggelinél, vacsoránál… Nem minden évben sikerül egyformán, azért nincs nagyobb tételben. Meg hát gazolni is kell, s ki győzi…
Le kell vágni a fodormenta rétet is, nagyon szereti az egész család, szárítva, teának… Sokat kell, sajnos, locsolni, mert nagyon száraz a homokos talaj. De a virágoskertem szép. Kicsit össze-vissza, girbe - gurba muskátlikkal… Hatalmas trombitavirág-tövekkel! Ezek még nem virágoznak, a dáliák se, - későn ültettük el. Egy személyes kertészetünkben Jóska nem győzi a munkát időben elvégezni… A diófás meg olyan, mint a százholdas pagony, a Micimackóban. Földig lehajlanak az ágak, féltékenyen őrzik a cseppnyi harmatot alatta. Fürge zöld gyík fut el mellettem. Nem csodálom, hogy a Rézhegyek Királynőjét az orosz Bazsov - mesékben ilyen alakban képzelte el a népi mesemondó, amint eltűnik a malachitbányában.… Varázslatos színei vannak, türkiz, áttört kék… Kis gombszeme olyan okosan néz rám. „Fejem lehajlik pár vonalnyit”- mondom Tóth Árpáddal…
Most bemegyek a hűvös szobámba. A diófáknak hála, kellemes itt a légkör. Kicsit olvasok az interneten, megnézek egy német krimit. A Derrick, a Komisszár , vagy az Öreg –mindig érdekes témákat feszeget. Szerencsére németül is úgy követem, mint magyarul. Nem a bűncselekmény érdekel, csak a társadalmi háttér. Remek képet kapunk a hetvenes-nyolcvanas évek Németországáról. A maira nem vagyok kíváncsi. Nagyon rossz felé fordult a világ kereke…
Jön augusztus huszadika. Lelátogatnak az unokák. 19.-én a kis Rókus templomunk búcsúja lesz. Ez egy 300 éves, gyönyörűen felújított kis ékszerdoboz, a város talán legszebb műemléke. Felkértek, hogy énekeljünk a szertartás végén, Vica unokámmal, egy, az 1600-as évekből származó, gyönyörű magyar egyházi dalcsokrot. Hallottak már egyesek énekelni bennünket, karácsonykor, húsvétkor. Valósággal a népi költészet remekei!
Szeptember elején meg lesz egy kis beszélgetés a Városi Könyvtár kertjében, az Oppenheimer-Teller témáról. Van az atomtudósokról egy kis cikkem. Pont a 60. házassági évfordulónk napjára esik… Hát ilyen kis események törik meg a napok egyhangúságát. Szép nyarat mindenkinek!!!