Levelek a karanténból 1.
2020. március 29.
Drága kuckós és virtuális kuckós barátaim! És rokonaim!
Azt írtam valamelyik kuckós levelemben, mindjárt az elején, hogy barátok nélkül nem élet az élet., s különösen nem az öregedő és az öreg élet.. S mert valamennyien ezt gondoltuk, éltettük a Kuckót..
S mi most félünk és szorongunk, külön, külön. A vírus karanténba kényszerít minket. Van, aki kedvezőbb körülmények között viseli bezártságát, van, aki nem.
Mikor mindenfelől jöttek a hírek, hogy fulladásos halál vár az öregekre, s még nagyon keveset tudtam a koronavírus természetéről, én bevallom, nagyon szorongtam. A feleségem miatt is, hiszen mi vagyunk a legöregebbek, meg magam miatt is - a halálról szívesebben beszélek, mint szenvedek miatta -; éppen torokfájásom volt, s azt hittem, bennem van a kór. S azt vettem észre, hogy ha tejhetem, a feleségem mellé húzódom, és keresem a kezét. Legszívesebben így üldögéltem, ha beszélgettünk, ha szunyókáltunk, ha tévét néztünk.. Kezét fogva éreztem magam biztonságban.
Arra gondoltam, hogy ezt elmondom nektek.: Fogtátok meg barátaim valóságosan, vagy képzeletben valakinek a kezét, azét, akit szerettek. Nekem bevált.
Nem hiszem, hogy volna erősebb erő, biztonságot, energiát adó, örömszerző erő a szeretetnél!
Jó volna, ha ti is írnátok, s elmondanátok, ti hogy védekeztek.
Ölellek Benneteket, s és ne feledkezzünk meg egymásról.
Tibor, Vilka
2020. április 9.
Levél Húsvétra
Kedves Társam!
Sokáig nem gondoltam, hogy levelet facebookon is küldhetek. Még hogy Húsvétra! Úgy látszik későn érő típus vagyok. De most vérszemet kaptam. A válaszaitoktól. Hogy sokakhoz eljuthatok egy gombnyomásra.
Minden ünnep között talán a Húsvétot szerettem a legjobban, és minden időben, hát akkor –gondoltam - jusson el hozzátok, karanténos körülmények között is, a vén bajnok köszöntése. Minthogy egyébként is szándékomban volt szeretetteli ünnepet kívánni nektek, gondoltam, ajándék gyanánt írok még néhány bekezdést a köszöntéshez.
Nagycsütörtök van, amikor írom ezt a levelet. Ezért nem tehetem, hogy meg ne osszam veletek az említett naphoz kötődő ige-élményemet, a megrázó történetet, hogy Jézus, az Isten, ember módjára szorong, fél, szenved. Ez olvasható Márk evangéliumában: „Amikor arra a helyre léptek, amelynek neve Gecsemáné, Jézus így szólt a tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg imádkozom. Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s azután elkezdett remegni és gyötrődni, majd így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt és virrasszatok.”
Tegnap délután, ültem a lakásunk előtti folyosón, mivel jó erősen odasütött a nap, s engem ezenközben rázott a hideg, remegtem, vacogtam, a fejem meg, mint egy tüzes golyó és lüktetve fájt is. Megijedtem, hogy itt a vírus, majd mértem a vérnyomásomat, s volt is okom tovább ijedezni és félni; Istenem, mi lesz ebből. 217-et mutatott a mérő. Estére aztán jobban lettem, s már szégyellni is kezdtem magam, hogy így begazoltam. S akkor eszembe jutott az említett ige: Ha remeghet az Isten is, nekem sem kell restelkednem.
Tudjuk, megint csak a Bibliából, hogy a tanítványok, míg a mester gyötrődött, aludtak. Valahányszor olvasom Márknál és Lukácsnál ezt a részt, sajnálni kezdem az Isten fiát, s mindig elmondom, magamnak csak: milyen gyarlóra és gyatrára sikeredett ez az istenarcú ember.
Kedves Társam, eszembe jutott egy másik kijelentés is. Az Isten mondja a teremtéskor: „Nem jó az embernek egyedül lenni” Bizony nem jó. És ezt Jézus is tudta. Akiknek virrasztani kellett volna, aludtak. Nekem jó volt. Míg reszkettem és féltem, a feleségem végig mellettem tüsténkedett.
Hogy milyen lesz a mi Húsvétunk? Csak remélni merészelem, hogy azi öregkori nyavalyáink az ünnepkor nem kísértenek, s mi békésen maradhatunk karanténunkban, az ötvenhárom négyzetméteres lakásinkban, s ki-kilóghatunk az emberhiányos utcákra, rövidke séta végett. Egyébként majd lessük a telefont és várjuk a család húsvéti köszöntését, a gyerekekét, az unokákét, a dédunokákét, s én nézem az imélt és a facebookot.
És tervezem azt is, hogy hangosan felolvasom a feleségemnek a Hol vagy most Istenúr című irodalmi, oratórikus összeállításomat – szeretek hangosan olvasni, főként neki, mivel dicsérni szokott --, melyet egyébként is mához szólónak vélek, ám amelyet 1990 körül mutattam be először a nagykőrösi főiskolásaimmal.(Később kamaraformában is.)
A kötetben is megjelent szertartásjáték bevezetőjéből ide illesztek néhány sort:
„ A huszadik század magyar irodalmát vallatjuk, az előttünk járó költőket, és kortársainkat, miként is vagyunk önmagunkkal, világunkkal, és az Istennel. Hogyan éljük meg a Gecsemáné-állapotot és hogyan viseljük el golgotáinkat. És elviseljük-e egyáltalán? És üres-e a sír? És lesz-e feltámadás? Mi az, amit tudunk, s mi az, amit hihetünk? És tudunk-e hinni még?”
A hajdan feltett kérdéseket, most is feltehetném, az egykori előadástól függetlenül. És tényleg, tegyétek is fel, magatoknak mindenekelőtt. S ha majd tehetitek, s van társaságotok, s ha taníttok, s vannak érdeklődő tanítványok körülöttetek; rakjátok körbe a székeket, s a jól feltett kérdésekre fakasszatok feleletet. Még drámajáték is kikerekedhet belőle. A kiscsoportos, mellérendelő nevelési-oktatási formának nincs párja. Ezt Jézus is tudta. Gyakorolta is a tanítványaival. Gondolom, tőletek sem idegen.
És most búcsúzom tőletek Magyari Lajos erdélyi költő versrészletével - ezzel zártuk az említett szertartásjátékot is -, és kívánok valamennyiteknek, vészhelyzetben is bizakodni tudóan, boldog Húsvéti Ünnepet:
Magyari Lajos: Új magyar Mária-siralom
- részlet -
„ én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,
a végső percig add meg a vigaszt,
hogy nem hasztalan gyötrődtünk itt a földön,
kínunk s gondunkból támadhat malaszt,
béke s termékeny nappalok Napja feljön
az imádott föld fölé,
és beragyogja azt.”
Legyen velünk az Isten! S ha valaki másként gondolja, neki legyen úgy.
2020. április 17.
Levél Húsvét után
Kedves és szeretett Társaim!
Furcsán ellentmondásosra sikeredett a mi mostani Húsvétunk. Ez a karanténos Húsvét. Micsoda pazar fények a természetben, micsoda zöldülés és virágzás! Belül az emberben pedig micsoda szorongás! Ha élünk még jövőre is, reméljük, úgy emlegetjük majd, mint ami egyszeri volt a földi életünkben. Noha ketten laktuk a lakást, a magány-érzet mégis cikázgatott bennünk és köztünk, s akik látogattak, azok nem mások, testi bajok voltak. A család meg másutt, telefonvégeken.
Ünnep másodnapján, este, amikor leültünk egymás mellé a megszokott fotelekbe, ki-ki a magáéba, s nosztalgiázva kezdtük idézgetni a régi húsvéti ünnepeket, s egymásra néztünk, egyszer csak azt mondtuk, hogy melyikünk kezdte, ki tudja: Na, ennél a mostani Húsvétnál aligha éltünk meg szorongatóbb, szomorúnak is nevezhető feltámadásos napokat! S vágtunk fancsali, savanyú képet, s olyanok voltunk külön-külön, mint a letört bili füle. Ennek a hasonlatnak sok értelme nincsen, de kicsúszott belőlem. Erre, furcsa mód, jó kedvem támadt, láttam magunkat meggörbülve, kinyújtott karral, amint nézzük lábunk alatt a loccspoccsot, a bili tartalmát. Ez lett volna az életünk? Mondhattam mást is, öniróniába mártott humorral, ami jópofának tetszhetett, a lényeg, a feleségem elmosolyogta magát.
- Hallod-e - mondta nekem -, rájöttem, mért szerettem veled élni. Egyet máris mondok. Nem bírtad a feszültséget, s igyekezted gyorsan feloldani. Olykor triviálissal vagy abszurddal. Amit én, bevallom, kedveltem.
- Mi volna nagyságos asszonyom – vettem át a szót -, ha arról szólnánk, mért is gondoljuk, hogy minden általunk megélt Húsvétok között ez volt a legkevésbé örömteli.
- Mért, mért Tibor ú! Meg tudná nekem mondani, mikor voltunk ennyire bezártak? A háború idején legfeljebb, amikor éjszakai kijárási tilalom volt, és elsötétítési parancs. De magányosságra akkor sem ítéltettünk! S most kiknek örülhettünk? Egymásnak. Nem volt körülöttünk senki más. Sem a gyerekeink, sem az unokáink, sem a dédunokáink.
- Talán még sem kellene a helyzetet ily mértékben dramatizálni édes Hölgy. Szeretném emlékeztetni, noha az említetteken túl is voltak bajaink, de mégsem voltunk boldogtalanok.
Ezek után váltottam. A dialógust megszakítva emlékező előadásba kezdtem. Végül is ült mellettem egy hallgató-néző.
- Akkor talán szíveskednénk emlékezni arra is, hogy a vesztegzárunkban gyakran csörrent meg a telefon, a vonalas is, meg a mobil is, s mindegyik hang, hát még a mondandó, olyan kedvesnek tetszett előttünk, hogy ezekről még akkor is szót ejtettünk, mikor szomorkodni lett volna kedvünk. Hívtak a leszármazottaink itthonról, mind, Nagykovácsiból meg Üllőről, a lány-unokánk meg Párisból, a legnagyobb dédunokánk Hollandiából. S veszem a bátorságot, és emlékeztetlek. Te mondtad: jó nekünk, mivel, szeretnek.
S mennyi email és facebookos levél, ünnepi köszöntés érkezett a barátoktól, a tanítványoktól! S nemcsak tetszikek, hanem személyesen fogalmazott levelek, s azokban annyi féltés, jókívánság, aggódás, hogy legyünk szívesek még élni, s nekik leveleket írni, mivel vigasztalást olvasnak ki belőlük.
Vilkám, gondold csak el, mennyire fontos mindez a jó szó nekünk. Emlékezz csak, meghatódva hallgattad, ahogy hangosan olvastam a leveleket. Igaz, a két nap szinte csak szomorkodásból állt, s nemcsak a kényszerű bezáratás kényszere miatt, a vesztegzár miatt, hanem mert voltak egyéb bajaink is.
A Húsvét a te izomgörcsöddel kezdődött. Hetek után most méltóztatott jelentkezni. Te sikoltoztál a fájdalomtól, én meg masszíroztam, s adtam a fájdalomcsillapítót. De, aminek tudtunk örülni, hamarabb elmúlt, mint máskor. Ünnep első napjának délutánján egy félórát már sétálhattunk is a ház környékén.
Hja, hogy nekem meg ünnepre, s az ünnep alatt az estékre, mindig felszökött a vérnyomásom, s hogy pánikba estem! Igaz, de ha tudnád, milyen jól esett nekem, ahogy pakoltad a fejemre a hideg vizes kendőt, s hoztad a lábáztató lavórt! És végül csak letornáztuk a systolét. S utána már koccinthattunk is. Te mondtad, a pálinka blokkol.
Hogy valami nagy étvágyunk nem volt, s elmaradt a hagyományos húsvéti locsolódás; nem jöhettek a fiaink! Kiknek is, minek is készült volna a sonkaszeletes kemény tojásos, retekkel, tormával, zöldpaprikával körbe pingált tál! És te mégis megörvendeztettél, Minden olyan volt, mint régente, amikor még jöttek a locsolók. S milyen jót beszélgettünk arról, te hogyan fogadtad a köszöntő fiukat ifjú lányságod idején, Szamosszegen, én meg történeteket meséltem anarcsi locsolódási élményeimről, amikor még a két testvéremmel jártuk a lányos házakat.
Aztán elérzékenyültünk, s párás szemmel mondogattuk, milyen jó, hogy mi még vagyunk egymás mellett s egymásnak. S hogy nem is tudjuk, minek köszönhető! És mondtuk, hogy ez bizony kegyelmi állapot.
Kedves Mindenki, akinek a levél szól! Köszönöm nektek hálás szívvel az ünnepi, a nosztalgiázó és a féltő ránk gondolást.
És megint csak odaérkezem, miként a Húsvét előtti levelemben, amikor Pál apostolra meg Jánosra és Einstein levelére hivatkoztam, hogy a szeretetnél nincs nagyobb erő. Ezzel még gyarló magunk fölé is nőhetünk. Akkor is igaz ez, ha a „magas politika” mást bizonyít. Eszik egymást azok, akiknek egymás mellett kellene menetelniük, hogy megmaradjunk, mi emberek.
Érzem, most lendülnék bele az írásba, de abbahagyom. Muszáj.
Minden jót Tinéktek.
Utóirat: Köszönöm azok figyelmességét, akik köszöntöttek a névnapomon.
2020. május 2.
Levél a karanténból
Kedves Barátom!
Gondolom, te is voltál már olyan állapotban, amikor nagyon utáltad önmagadat. De nemcsak önmagadat, mindent, a világot is. Amikor ilyeneket mondtál: Undorodom, tehát vagyok.
Irigylem Dezső Dórát, aki most teremti, ő sem fiatalon, maga köré az idillt. És ezt meg is írja, szépen.
A legutóbbi levelemhez kapcsolódva, többen megjegyezték; milyen jó, hogy én még öregen is képes vagyok vigasztaló sorokat papírra vetni, olyanokat, amelytől feldobódhat az olvasó, s hogy ez milyen megnyugtató. Ahogy kikászálódtam az említett undorodós állapotból, határoztam el, ne láttassam magam rózsaszín szemüveggel, írok levelet a karanténból.
Ez az aggkori élet, vírusos félelemmel meg betegségekkel megtetézve, igencsak egyhangú, idegrángásos, leépülős élet. Nincs semmi, amiért lelkesedni tudnék, miként régebben, nincs közösségi feladat, amit meg lehetne oldani. A családtól el vagyunk rekesztve, el a kuckós társaságunktól, nem vehetünk részt az unokánk házépítésében, nem foglalkozhatunk a kürti „birodalmunk” újra indításával, s nem játszhatunk a dédunokáinkkal sem. Be vagyunk a hét toronyba zárva. Az internetes vizuális világ nekünk csak pótlék, a feleségem meg mindig is elzárkózott előle. Nincs tanítási lehetőség, nincs módom közönség elé állni, noha még minderre képes volnék. Lehetne többet olvasni, de a régi betűk aprókká váltak. Lehetne írni, talán még volna is mit, de furcsa mód, ritkásan van rá idő. Hogy miért? Szűkölködöm a derűs hangulatban, a nyugodalmas napokban. Írni meg csak úgy tudok.
Mivel is telnek a napok? Sok nyüglődéssel. A felkeléssel járó hercehurcával, a különféle testi fájdalmak regisztrálásával, kenőcsök kenegetésével, gyógyszerek bevételével, WC-körüli teendőkkel, takarítással, váratlan és bejáratott betegségeinkkel - a mi korunkban minden nap hozhat és hoz is fájdalmas meglepetést -, s az ezekkel járó izgalmakkal, aztán körülményes bevásárlásokkal, az étkezések megszervezésével és lebonyolításával, telefonos ügyintézéssel, kedvlohasztó hírek hallgatásával, délutáni maszkos sétával a néptelen utcákon. És nem is folytatom...
A feleségem persze, mihelyt jobban van, fertőtlenít, főz, néha köt valami ruhácskát a másfék éves dédunokának, én meg számítógép mellé ülök, információkat gyűjtök vagy imélezek, s úgy teszek, mintha gondolatokat rögzítenék. S ritkán levelet írok.
Csoda, ha azt sem tudjuk, milyen nap is van ma, s mi történt tegnap? Újabban emlékeztető feljegyzéseket írunk a naptárba, hogy segítsen az emlékezésben. Ilyeneket: Itt volt Ági lányunk megpakolva. Ma Leventével jött Nagykovácsiból (12 éves dédunoka). Ma a 3 éves Julcsival. Hogy milyen csinos, okos kislány! Aztán: Vilka izomgörcs, Tibor vérnyomás, Ma ingerült hangulat, Háziorvos, Egy órás séta, Nyugdíj, Csekkek feladása. Névnapi köszöntések. Facebookos levél…
Mostanában több cikket, elemzést olvasok, hogy mennyi jó dolog származhat ebből a világjárványból. Oldalakon keresztül sorolják; pozitív életszemlélet-váltás, istenfélelem-növekedés, erkölcsi megújulás, új módszerek meghonosodása az oktatás, ipar, s a kereskedelem területén.
És sehol nem olvasom, sajnálkozva; mint hullnak az öregek. S amikor közlik a halálozási híreket, óh milyen felszabadultan, s megnyugtató szándékkal közlik; csak krónikus betegséggel megvert öregek hunytak el. És semmi részvét, szegények, hogy megfulladtak, és milyen értékesek lehettek, míg nem kerültek a lélegeztetőre. Mintha csak azt lelkendeznék, semmi probléma, miként a nép egyszerű gyermeke mondja, hullik a férgese.
Én persze nem megnyugszom, mint gondolom, a fiatalabbak, hanem folytatom a cidrizést. Mert akármennyire tudom is, hogy elérkeztünk a közeli véghez, és mondom is, bölcsnek mutatva magam, ám az igazság az, hogy nincs kedvem átfulladni a másik létbe, a nemlétbe.
Megyek a sarki patikába. Tablettás gyógyszert vásárolok. Hány darabost, kérdi a gyógyszerész, akivel egyébként beszélgetni is szoktam.
- Dobozost, amelyikben sok van. Reménykednék, hátha megérem az utolsó szemet is.
S aztán, mivel csak hárman vagyunk a patikában - a harmadik egy elmenőben lévő hölgy -, hogy miként jutott eszembe, hangosan kezdem mondani Berzsenyi versét, melyet még a gimnáziumban tanultam valamikor jó nyolcvan éve:
„ Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”
- Köszönöm - mondja a hölgy, mielőtt kilépne az utcára.
- De hogy jött a gyógyszerhez az Isten?- kérdi a patikus.
- Valójában nem tudom. Valószínűen a sejtés szóról, hogy az élet végét is csak sejteni lehet. Még vírus idején is.
Remélem, lesz még következő levél is.
Örülök, ha a levelet elolvastad.
Isten áldjon!
Tivadar nap ugyanis csak holnap lesz, hétfőn.
Én kevésbé vagyok kacagós kedvembe. Hja, mit ér az ember, ha…
Az egyik nagyon kedves tanítványom a Levél után, melyet Húsvét után írtam, más mondatok mellé ezt is írta: Az a legjobb, hogy még itt vannak. Mi, már, mint a földön. Hogy még nem haltunk meg. Hogy még nem szagoljuk alulról az ibolyát, mint oly sokan a kortársaink közül, holott normális körülmények között már ott kellene lennünk.