Levél magunkról
Feldobott hangulatban akartam Nektek írni, hogy ámuljatok, létezik derűs élet kilencven után is. De a jókedv elkerült. Jó ideje elkerül. Közben bizonyítási kényszer is szorongatott, hogy fogalmazzak már valamit; csak nem hülyültem el teljesen!
Teljesen nem. Ezért is írok. Mint tudjátok, a vénkorról akarok tudósítani. Ezért is a levél. Erről még nem szóltam. Vagy ha igen, s én elfelejtettem, tudjátok be a sunyin jelentkező öregkori butulásnak. Mondják demenciának is. A korábbi levelekből sejthetitek, hogy vannak alap-bajaink, - magamról és a feleségemről szólok, aki hetven éve társam – nos, ezeket lassan megszokjuk, kezelni is tudjuk, de, ami egyelőre megszokhatatlan, nekem legalábbis, szinte minden nap küld új jelzéseket a testünk: hibásodik egy újabb szerv, számíthatunk még egy defektre. Ezt már nehezen viselem. Általában szorongani kezdek, kiver a veríték, összerándul a gyomrom, gyors ritmust dobol a pulzusom. És félni kezdek. Eltelik valamennyi idő, mire képes vagyok nyugodtabban, logikusan gondolkozni; akkor most mit tegyek, és tegyek-e valamit. Az biztos, hogy imádkozom, az is, hogy mondani kezdem Áprily Imádság című versét, annak is az utolsó sorát, Könnyű véget, könnyű véget.
Még elviselhetetlenebb a váratlan testi nyomorúság jelentkezése, ha a feleségem tesz utalást rá, hogy most ez fáj, itt van a feszítő, szorító, hasító, nyilalló érzés. Férfiatlan módon pánikba esem, próbálok ugyan nyugtató szavakat mondani, de rendszerint elural a tanácstalanság; mit is csináljak. Általában Ági lányomat hívom fel, akinek mindig van bölcs javaslata.
Ám vannak olyan napok is, amikor egyikünknek sincs semmi nyugtalanító baja, lehetne lazulni, magunkat komfortosan érezni, de nem, én akkor is szorongok.
Most is, hogy leültem a gép mellé, Dsida Jenő Nagycsütörtök című verse kísértett meg, konkrétan ez a verssor: Tompa borzalom fogott el. Mély állati félelem. Így éreztem. Váratlanul jött.. És nem tudnám megindokolni, hogy miért. Miért támadott le az ok nélküli szorongás. Amit korábban nem ismertem. Nyolcvanöt éves koromig meg pláne nem, amíg folyamatosan és jókedvvel, talán még hasznosan is, tanítottam.
Lehet, hogy a célorientált munka hiányzik? Csikszentmihályi Mihály nevezi meg a boldogság–érzésnek ezt a forrását ekként. Az biztos, amelyik napon nekem tetsző munkám van, nincs depresszió.
Menjek el neurológushoz, ajánlották, írassak fel gyógyszert. Ám én egyelőre megelégszem valeriána-félékkel, meg Frontinnal.
És azt sem tudnám megmondani, mért gondoltam napfényes délelőttön, az utcán, vásárlás után, hogy én most akár meg is halhatnék. Tiltakozás nélkül venném tudomásul. Mintha megértettem volna a végelgyengülésbe hanyatló öregeket, akik rezignáltan veszik tudomásul, hogy eljött az idő, el kell menni. Montaigne írja az Esszékben - remek könyv, nagyítóval olvasom elalvás előtt, romlik a szemem ugyanis –: ne ódzkodjunk a haláltól, építsük be a gondolkozásunkba, s nem rettegünk, ha eljön. Ekként vélekedem magam is. Aki olvasta az internetes naplómat, találkozhatott az engem foglalkoztató témával. Ám ettől még, mint tetszik látni, rám tör a félsz.
A minapában azt mondta valaki, kortársam, lehet, hogy így, új betegségeket felszedve, nem ajándék a hosszú élet. Nem válaszoltam. Pedig válaszolhattam volna, hogy szorongás ide, szorongás oda, ha megadatik olykor-olykor, hogy a másik javára teszünk, tehetünk ezt-azt, bármit, meg a magunk örömére, bizony, hogy ajándék az életnek a vége is. Kegyelmi ajándék.
Még egy történet kívánkozik ide. Végre elszántam magam, s az esedékes számlákat, melyeket a postán már be kellett volna fizetnem, összeszedem, s kiszámítotom, mennyi pénzt is vegyek magamhoz, s mondom a feleségemnek, indulok. Nagyon jól teszed, feleli, de ne felejtsd a maszkot magaddal vinni. Ha a közeli postára nem tudsz bejutni, menjél a következőhöz. A lényeg, vigyázz magadra.
Szép nap volt. Egyenletes léptekkel lépdelek. A közeli posta zárva. S nincs kiírva semmi. Megyek az alagúton túlra. Jön egy 105-ös busz, egyedül utazom rajta. A második posta is zárva. Nem értem. Megyek a harmadikhoz. Már nem is csodálkozom. Szintén zárva. Dolgavégezetlen indulok haza. A Duna partján. Mert szép az idő, nem bosszankodom. Még élvezem is a sétát. Délelőtt van, forgalom semmi, emberrel is alig találkozom, gondolok Kaffka kastélyára, de elhessentem a képet; nem, azért itt az élet nem reménytelen, nem annyira.
Hazaérek, mesélem a feleségemnek derűsen a kudarcot, hogy nem végeztem semmit. De ő mosolyog. Főzött, kóstoljam meg a főztjét, a tűzön. Ez érdekli. Dicsérem.
Majd csörög a telefon, Ági lányunk hív: hogy vagyunk, mint érezzük magunkat, rendben van-e minden? Mesélem neki a kudarcos körútamat, hogy nem értem, mért voltak zárva a posták.
Mire ő: Na de apa, mért ne legyenek zárva. Vasárnap van.
Csapok a homlokomra, s mondom, ez a vég kezdete. Én ugyanis, s ezek szerint a feleségem is, úgy tudtuk, hétköznap van.
A lányom kacag.
Én nem. Tudom, mit jelent. Ági is, de tapintatosan hallgat,.
Kedvesem, aki olvasod a levelet, ne haragudj, hogy a hanyatlással, a hanyatlásunkkal traktáltalak. Próbáld hasznodra fordítani.
Ölellek Benneteket.