Levél júliusban -2020-
Kedves Olvasóm, kedves Barátom!
Többször is belekezdtem a levélírásba, kétszer be is fejeztem, ám amikor másnap elolvastam, úgy döntöttem; nem küldöm el. A sebeinket raktam bele. Önirónikus tálalásban ugyan, de akkor is!
Tegnap viszont, szombat délután furcsa dolog történt. Ahogy eltehénkedve heverésztem a háttámlás diványon, váratlanul magamnak is, elkezdtem mondani és dúdolni a nótát, a régesrégit.
Ha megrakom a szekerem ganyéval,
Leköpöm a bíró lányát bagóval,
Ráütök a Riska tehén farára,
(oszt) Szeretettel gondolok a babámra.
Megvidámodtam. Nem értettem ugyan, hogy jutott ez most eszembe, s főképp miért! Netán köphetnékem volna! Vagy egyszerűen csak élvezni akartam a népi groteszket, ezt a pompás távoli asszociációt a tehén faráról meg a lányról?
Aztán a feleségem is elmosolyodott. Emlékeket emlegetett.
Nekem édesapám jutott eszembe, meg az a kedves, régi kis-értelmiségi társaság, amely még 1945 után is összegyűlt pár évig névnapi estéken danolászni. Apukám, a tanító úr, később elvtárs, hegedült, a barátok meg kifújták magukból a kibeszélhetetlen sérelmeiket, meg a nem is tudom mit.
Ezek után ritka derűs hangulatban indultunk el délutáni sétánkra. Reggel ugyan a feleségem még szenvedett egy kisebb izomgörcstől, de most mintha minden rendben lett volna. Megmasszíroztam, Voltarennel bekentem, s máris az utcán voltunk.
Egy teherkocsiról elektromos rollereket pakoló fiatalember –szokott köszönni máskor is - odaszólt: Aztán vigyázzanak, fullasztó a meleg.
A Fő utcán meg, ilyet sem láttunk mostanában, egy huszonéves házaspár sétált békésen, s gyerekkocsit toltak maguk előtt. A karcsú, mosolygós apuka ment a sportkocsi mögött, a csinos anyuka meg mellette. A kocsiban egy év körüli gyermek aludt.
- Te - mondtam az engem karoló feleségnek –, nézd már őket, mintha csak mi volnánk 68 évvel ezelőtt. A mi Lacikánk a kocsiban, én tolom, te meg jössz mellettem.
Meg is állítottuk a párt, s gratuláltunk nekik. Hogy örültek!
Aztán, ahogy haladtunk tovább, a Clark Ádám térnél azt kérdi a feleségem, hogy énekelték-e a mi falunkban azt, hogy Sáros az utcátok, a fene járjon hozzátok a sötétbe.
Hajaj, mondom én, még azt is hozzátették, hogy Egyszer jártam nálatok a sötétbe, beleestem a moslékos vedérbe.
Majd a nótát dúdolva, ritmikus lépésekkel haladtunk át a téren. Ám amikor a padsor előtt a Várbazárhoz értünk, a feleségem lelassult.
- Csak nincs valami baj – kérdeztem. Mire ő:
- Üljünk le kicsit.
Üldögéltünk, most már szorongva, egyszersmind remélve, csak nem jön a görcs! Egyszer csak jelzett a feleségem, hogy megkísérelhetjük a hazaindulást. Eszembe jutott Kányádi Sándor Fától fáig című költeménye. El kell érnünk, mondtam, a 200 méterre lévő újabb padot. Micsoda összpontosítás! És sikerült. Kicsi pihenés, aztán tovább. Most már ritmikus lépésekkel haladtunk. A lányunktól tudtuk, aki folyamatosan figyel ránk, hogy ez a fajta séta növeli a boldogság-hormont. És mi óhajtottuk ezt a hormont. Gyermekdalt dúdolva haladtunk.
S máris az utcánkban voltunk, a Jégveremben. Igen ám, de a házunk az utca tetején van, a két méteres emelkedő végén. S akkor beugrott a hajdani kiszámolós játék, s el kezdtük mondani dallamos ritmusban, miként gyermekkorunkban:
Egy, kettő, három, négy,
Tarka kutya hová mégy.
Nem megyek én messzire,
Csak a világ végire,
Ott se leszek sokáig,
Csak tizenkét óráig.
S már fenn is voltunk. S hogy élveztük! S a feleségemnek nem fájt semmije.
Fától fáig haladva, hazajutottunk. Most még igen.
Ahogy lepakolóztunk, én a számítógéphez siettem, lejegyezni a történteket. Hogy el ne felejtsem. Ugyanis hajlamos vagyok rá.
Közben mentem az asszonyhoz, segítsen már emlékezni.
S mit látok, őnagysága orchideát ültet a folyosón. Új cserépbe helyezi a tavalyit. Hogy szülessen újjá. Legyen virág télire is.
Itt abbahagyom.
Ölellek Benneteket.