Levél 93 után, de még októberben
Ez most levél-napló volna
Kedves Olvasóim, akiknek nagy gyarlóságomban nem köszöntem meg, noha szándékoztam, a múltkori levelemre küldött reflexiótokat, s ami még nagyobb bunkóság, nem köszöntem meg név szerint azoknak sem, akik külön-külön boldoggá tettek azzal, hogy a levelemre írásban válaszoltak; elnézést kérek tőletek. Tekintsétek e mostani írást amolyan megkövetés-félének.
Történettel hitelesített megkövetés-féle.
Mindjárt a levelem elején írnám, nem mentegetőzés gyanánt, de mint vén kori tünetet, a testi, szellemi leépülés tényét, történetesen, hogy nehéz az életkor előre haladtával az emberfiának az ígéretét, vállalását, vagy a mi régen megszokott volt, hogy minden levélre válaszol, betartania. Mindig közbe jöhet ugyanis valami, egészségügyi akadály, memória-zavar, és még sok más váratlan esemény.
Például a hét végén szerettük volna megnézni azt az iskolai ötvenhatos előadást, melyben Levente nevű dédunokánk, mint pesti srác, szerepelt. Még délután is úgy volt, hogy megyünk vagy megyek, aztán az utolsó órákban közbe csikart egy hasmenés, amelyről nem lehetett tudni, hányszor várja vissza áldozatát abba a bizonyos helyiségbe, ami alig helyettesíthető mással. Talán majd videóról megnézhetjük egyszer a leszármazottunkat, aki egyébként előzetesen, iskolai biztatásra telefonon megtudakolta, mit is csináltam én meg Vilka mama az ötvenhatos forradalomban. Közben mondtam neki, hogy a tőlem hallottakat el is olvashatja; náluk van a Visszanéztem című önéletrajzi könyvem. (Az utőbbi megjegyzésnek persze a címhez nincs semmi köze. Máshoz volna, de azt most nem fejtegetem.)
Nem politika, csak 2006-os naplórészlet.
Apropó! Erről jut eszembe, hogy 2006 október 23-ról én napló-jegyzetet készítettem, s az meg is jelent az Egy tanár naplójából című könyvemben, s időben az interneten. Idemásolok belőle egy részt:
„Végül is nem tudom, ha Pesten tartózkodunk október 23-án, nem vagyunk-e kint a tereken, miként 1956-ban, amikor felvonultunk és tüntettünk, nem vagyunk-e kint, ha más okból nem, nosztalgiából, s akkor, ha kint vagyunk, nem vernek-e meg minket is.
Tiszakürtön dolgoztunk a kertben, egész nap tettük, amit kell, este az udvaron nyárias melegben vacsoráztunk, be se kapcsoltuk a rádiót, a televíziót, 11 óra felé járhatott, amikor beszédelegtünk a házba, s megszokott módon, még a lefekvés előtt, kinyitottuk a képernyőt, a hivatalos csatornát, szoba-antennával majdhogynem csak azt tudjuk fogni, hát akkor láttuk az erőszak- jelmezbe öltözött rendőröket - először azt hittem, megint Franciaországból közvetítenek, újabb zavargások Párizs utcáin -, amint lőnek, ágyúznak, kardlapoznak. Oly félelmetes volt az egész, a gyomromba szaladt a szívem, s csak remélni mertük, hogy nem a mieinket, ifjú leszármazottainkat űzik, verik, kergetik, valószínűtlennek tetszett az egész, csak miután magyarul szólt a riporter, aki a kilőtt könnygázbombától a szemét törülgette, s ezenközben alig tudta leplezni, hogy ő az erőszakszervezet oldalán áll, akkor vált minden nyilvánvalóvá: Budapestről közvetítenek, 2006. október 23-án. A magyar államhatalom löveti a tüntetőket.
A hányinger környékezett és fájni kezdett a fejem. (Október 23-i szörnyűségek címmel olvasható a 2006-os internetes naplómban is.)
Ennyi a történet, s csak csodálkozom, s hinni sem akarom, hogy mindez 15 éve történt, amikor én, nem is tudom, még vagy már 78 évesnek tudhattam magam. A televíziós élmény olyan eleven. Az is kiderül, hogy nyárias idő volt, s mi egész nap a szabadban dolgoztunk, s a kertben vacsoráztunk, biztosan szalonnát sütöttünk. Aztán zuhant ránk a budapesti rendőri hidegzuhany!
Bezzeg most!
Ági lányom, hatvanon túl már ő is, megfogta a kezemet, s beléptünk a Mamut nevű áruház–dzsungelbe. Én itt mindig elveszettnek érzem magam, s a lányom tudta ezt. meg azt is, hogy szorongok, s egyedül technikai eszközt, új telefont nem vásárolok. Már pedig ezt akartunk, a mobil-telefonomat lecserélni, mivel az akkumulátora cammogva töltődik, meg ki is hagyogat. Nos, hát én hol kézen fogva, hol karonfogva lépdeltem a lányommal, hol jobbra, hol balra, hol emeletre, hol az alagsorba, lépcsőn és mozgólépcsőn, az biztos, hogy egyedül nem tudnám az utat ma sem végig járni. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek az anyukájával, biztonságban és kiszolgáltatottan. Sosem szerettem vásárolni, mostanában meg végkép nem. Bámultam, hogy Ágikám milyen otthonosan jár, kel, tárgyal és fizet, s mindent elintéz. Egy emeleti TAj vendéglőben még ebédeltünk is. A frizurámat is rendbe akarta hozatni, ne legyek már olyan magára nem figyelő öregúr. Ám a fodrászatban sokáig kellett volna várnunk, így a hajegyengetésre nem kerülhetett sor. Megígértem neki, hogy ami késik, nem múlik, majd én beülök valahová, ha már annyira akarja. És álltam a szavam. Most várom, hogy újra találkozzunk. Kész a fejem homloktól felfelé. Kívülről igen. A feleségemnek tetszik.
Immár az olvasóim, egykori tanítványaim próbálnak engem életre nevelni.
Mielőtt nekikezdtem volna a mostani levélnek, újra elolvastam azokat a bejegyzéseket, melyeket az olvasók fűztek a Kilencvenhárom lettem én című facebookos írásomhoz. Rájöttem, nem ok nélkül hatódtam meg egyik-másik kommenttől. Nem csak a szeretet süt belőlük, hanem a ragaszkodás élményeikhez, melyek a munkásságomhoz kapcsolódtak, s mintha csak győzködnének, hogy higgyem már el; ők el nem felejthetően tanultak tőlem, mindenekelőtt arról, miként kell értelmesen élni.
Rádi Nóra hajdanvolt tanítványom, művész-pedagógus a Forró székben című könyvemből idéz, mintegy a saját szövegemmel kívánván igazolni, amit a bekezdés végén ír: „Emlékszem,..,amikor eljegyeztem magam a drámapedagógiával a hetvenes-nyolcvanas években, mintha feltöltődtem volna nemcsak tudással, de hittel is, hogy birtokába kerültem valami olyan ismeretnek, módszernek, művészetnek, mely által nevelni lehet...nemcsak egyéneket, de közösségeket, végső soron generációkat, a nemzet jövendő polgárait." Rádi Nóra így folytatja: És ez csak egy csöppentés a megannyi jóból, melyet tőled, általad követendő példaként kapunk (nincs múlt idő itt, és nem is lesz). Áldás szakadjon Rád továbbra is!
A feleségem fújta, csak fújta:
Tibikém, írd már meg a falak közé zárt Jégverem utcai telkünk diófájának történetét. Nem szépirodalmi szinten, azt bízzuk Aknay Tiborra, de annyit legalább, hogy 52 évvel ezelőtt, amikor a ház épült, s mi beköltöztünk a negyedik emeleti lakásba, élt köztünk egy idős bácsi, emlékszel, Henzelmann Józsi bácsi, lehetett úgy hetvern éves, ültetett a kertbe egy kicsi diófát, aztán ő hamarosan meghalt, a diófa meg itt él még velünk, ágaival az ötödik emelet fölé emelkedett, apró madarak tanyája, a jó levegő biztosítéka, nézni is gyönyörű, s a házban már öten, ha emlékszünk Józsi bácsira, a nevét is úgy kellett előkotorni az emlékezet hűtőszekrényéből, de ha most írsz róla, talán lesz energiája valakinek egy táblát készíttetni Henzelmann József emlékére, hogy ezt a diófát több mint egy félszázaddal ezelőtt. ő ültette a mi gyönyörűségünkre.
A feleségemnek, Kósa Vilmának a kívánságát, mint méltóztattok látni, teljesítettem. Nekem, magamtól is eszembe juthatott volna.
Ám ha nem lesz tábla, s nyílik rá lehetőségem, személyesen adom át neki, odaát majd, a ház lakóinak köszönetét.
Be is fejezem.
Öleléssel:
Debreczeni Tibor
Ui: Most érkeztünk haza Nagykovácsiból : A lányunk vitt és hozott. Játszhattunk a két óvodáskorú dédunokával, Julcsival és Lillával. Szemhunyorításból is értettük egymást. És kacagtunk és kacagtunk…