Legyen vége már
Napló 2022. szeptember közepéről
Szeretnék már, szeretnék már békességet a világban. A közelgő örök békesség előtt. Megalkuszom, no! Európában. Tovább alkudnék, az orosz-ukrán fronton, s ezzel együtt Magyarországon is. Csak hát tudom, nálunk béke akkor lehet, ha az amerikai érdekeltek úgy döntenek, s Babits Mihály nyomán úgy fogalmaznak: ”Legyen béke már, legyen vége már.” Magam körül, közvetlenül, béke volna, még a kisebb meg nagyobb családunkban is, amolyan magánbéke. De betüremkedik nyugatról és keletről, meg a hazai politikai terekről az egymásra mutogatás, a vádaskodás, az acsarkodás, a hazudozás, s a közeli háborúról meg a hírek, ki mit foglalt el, melyik fél semmisített meg ezt vagy azt, ölt meg embereket, civileket és katonákat, semmisített meg létesítményeket; mindez bizony megfoszt minket, csak élni szeretőket, megfoszt még a nekünk kijáró nyugalmas óráktól is. S bennünket, öregeket meg a könnyű végtől.
Eszembe jutott Tamási Áronnak egy gyönyörű balladás hangulatú novellája. Címe: Szép Domokos Anna és a nagy fekete madár. Hát ebben kiáltozza Anna, miután hiába várja vissza a nagy háborúból az ő egyetlen szerelmét, hű szeretőjét, utána hal inkább, s még a csillagokról is kiáltozza le a földre: Verjen meg az Isten háborúcsinálók.
Többször kérdezem magamtól, lehetséges, hogy a háborúcsinálóknak, a háborút támogató érdekelteknek, meg a haszonlesőknek, s más politikai és pénzügyi hatalmasoknak nincs is lelkiismeretük? Bocsánat, de én nagy háborgásomban képes vagyok a tévében látható bűnügyi filmek cinikus gyilkosaihoz hasonlítani ezeket a látható vagy láthatatlan háborúcsináló gurukat, akik mint a filmek intellektuális bűnözői, akik ugye, miután golyót eresztettek az áldozatukba, s eltűntették a gyilkosság nyomait, élnek tovább, intézkednek tovább, szónokolnak tovább, mintha nem írtottak volna ki senki emberfiát e világból, bizony mondom, ilyesféle gyilkosoknak tekintem én azokat is, akik, noha tehetnének, semmit sem tesznek a háború megszüntetéséért. De azokat is, akik parancsot adtak az atombomba ledobására, a haláltáborok megépítésére, akik elrendelték a második világháborúban a szőnyegbombázásokat, akik hazug vád alapján elindították az arab államok elleni háborúkat. És azokat is, akik kéretlenül bombázták a Délvidéket és Szerbia többi lakott helyeit a Balkáni háborúban, s azokat is, akik szólhatnának a békéért, látván, mi történik a mostani háborúban, de jobban szeretik a süketet és némát játszani, nem törődve a modern demokráciák manipuláltjaival. akiknek a sorsa egy választással rájuk bízatott.
Van-e ezeknek a háborúcsinálóknak lelkiismeretük, tettem fel az imént, mintegy magamnak, a kérdést. Naivan, a naiv kérdést. Mivel tudom, hogy van, csak másként működik, hatalmi érdekeiknek megfelelően. A történelmet, - háboroghatunk akárhogyan – a háborúcsinálás nagymesterei, eszmék, ideológiák megszállott öldöklés- szakértői, hatalmas zsákmányszerzésre predesztinált zseniális gyilkosok csinálják. És mi az emberiség története? Vérfolyam, írja Petőfi. Ennek sodrásában népek, civilizációk pusztultak el, mások meg emelkedtek fel. Úgy tűnik, hasonló folyamat megy most is végbe, mondhatni, a szemünk előtt.
És mi, látszólag kívülállók, akiket nem kérdeztek meg, hogy legyen háború, vagy ne legyen, látva a történéseket, előbb háborgunk, méltatlankodunk, majd kezdünk közömbösökké válni, és telvén az idő, nagyjából, egészében, beállunk a sorba, s tesszük, lassan már önmagunktól is elidegenedve, amit sugallnak a háborúcsinálók.
Most hallgattam a Rádióban Fekete Károly debreceni református püspök prédikációját, melyet a bibliai irgalmas szamaritánusról szóló krisztusi példabeszéd alapján, nyomán tartott. Nem lehetett nem kihallani belőle, hogy napjainkról is beszél. A prédikációja végén, nagy óvatosan, mintha azt kérdezte volna tőlünk; elég-e ha csak segítünk a megtámadott, kifosztott emberen? Tovább gurítva a gondolatot, visszatekintve, s a jövőbe is sandítva: Nem kellene ilyen helyzetekben megkeresni az útonálló fosztogatókat is, meg azok esetleges felbujtóit is? Nem kellett volna egykoron tárgyalóasztal mellé ülni a zsidóknak és a szamáriaiaknak? S nem kellene most is leülni az USA és Oroszország képviselőinek is, meg az egymásra is fenekedő EU korifeusoknak is, hogy mondanák már meg, mire ez a nagy fegyverkezés, mire ez a háborúskodás? Mit akarnak? Tudjuk, még nagyobb hatalmat. De mért emberáldozat révén? Mért milliók halála révén?
Szeretném, ha a dédunokáim megélhetnék a tisztes emberi kort.
Tényleg, az Isten mit szól mindehhez?
Eszembe jutott József Attila verse. Mostanában ritkán hallani róla. Pedig fontos. Közlöm:
József Attila: Vigasz
Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az égen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.
Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?
Itt kimaradt egy versszak
Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ – éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.