Kutyaköri gondolatok
Amióta Pamacs kutyája elköltözött az örök vadászmezőkre, és egy gingobiloba facsemete gyökereit táplálja, az öreg paraszt nem mulasztja el a sétát reggelente- egyedül. A kutyakört, a tanyák közötti dűlőutakon. Ott, ahol éveken keresztül hűséges társával rendszeresen megtették az utat. Még néha ráköszön valaki: „És a kutya hova lett?”. Szomorúan mondja: elment…
A kutyakörön el-elgondolkodik. Most éppen azon, milyen nagy a szakadék napjainkban a fiatal és az idős generáció között.
Mi gyerekkorunkban és fiatal emberként rengeteget olvastunk. Mondhatni, ez volt a fő szórakozásunk. Nekem is, a feleségének. Néha egy mozi, ritkán egy színielőadás; akkor még TV sem volt. Igaz, később is ritkán néztünk TV-t. A könyv mindenesetre az első helyen volt a kikapcsolódás terén. Ma a fiatalok nagy része nem olvas. Ha igen, akkor is más irodalmat, mint mi. Gyerekként például a mesekönyvek közül nekem a Bazsov mesék volt az egyik kedvenc könyvem. Ez meglepő lehet, de valóban nagyon kedves történetek voltak benne a Rézhegyek tündéréről. Még filmre is vitték, s tudom, az általában fekete-fehér filmekhez képest megdöbbentő volt számunkra, amikor a tündér a szivárvány minden színében csillogva jelent meg… Orosz népi történetek voltak ezek, még a cári időkből, legalább is a nagy októberi forradalom előttről… Az akkori kultúrpolitika erővel nyomatta az orosz-szovjet irodalmat. Magyar népmesék nem voltak az ötvenes évek elején a könyvkínálatban. Azonban az indián- történetek, Verne Gyula, Victor Hugo még az otthoni és a könyvtári könyvek között is megtalálható volt. És hát az irodalom-oktatás színvonala messze fölötte állt a mainak… (Tisztelet, a kivételnek.) Az Egri csillagok, a Jókai könyvek, Móra Ferenc azért meghatározóak lettek kiskamaszként. Természetesen, az orosz klasszikusokat is lehetett olvasni. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev. Kiváló magyar íróink sok orosz irodalmat fordítottak, hogy megélhessenek. Aztán tágult a kör. Az acéli kultúrpolitika egészen jó világirodalmi kínálatot tett lehetővé. Természetesen igyekeztek baloldali gondolkodókat megjelentetni, de a világirodalom remekei elérhetőek voltak. Gimnazistaként, egyetemi évek alatt, a nyári szüneteket számomra az olvasás és a strandolás töltötte ki. Egyetemistaként eredetiben olvastam oroszul. Még Gorkij drámákat is. Nyelv-vizsgázni akartam oroszból, le is tettem sikerrel.
Az öreg paraszt fiatal emberként, egyetemistaként is, ugyancsak sokat olvasott; orosz irodalmat is. No, meg közel álltak hozzá a franciák, hiszen az volt a gimnáziumban a második nyelve. Nagyon szerette a történelmet és a verseket is. Arany, de különösen Petőfi a kedvencei közé tartoztak, s a régebbi költők is: Balassi, Csokonai, Berzsenyi. A versek nekem is közel álltak a szívemhez. A világirodalom, az angol költészet remekei és a Nyugatosok. Mindketten rengeteg memoritert tudunk, máig is. Nem kényszerből: a magunk örömére. Az Ember Tragédiája első öt színét kívülről megtanultuk. (Szerettük volna a többit is, de azt már elsodorta a felnőtt kor munkaterhelése…) A Madách-mű azonban, minden világnyelvre lefordítva, ott volt a házi könyvtárunkban. Mert nagyon szerény körülmények között éltünk, de könyvre mindig volt keret.
Egyetemi tanárként hiába szőttem bele a 2000-es években versidézeteket az előadásaimba. Unokáink generációja már alig értette.
Soha ekkora kulturális, műveltségi szakadék nem volt az egymást követő generációk között...
Az öreg paraszt morfondírozik. A mai fiatalok a képi kultúra gyermekei, sőt, a világhálóé. A képi megjelenítés korlátozza a képzelőerőt, mert „készen adja” a témát. A modern technika meg az x, y, z generációt egyenesen leszoktatja az agy működtetéséről. Matematikai feladatokat nem kell komoly fejtöréssel megoldani - a gép kiszámolja helyettük. (Ennek messzire ható következményei lesznek és vannak, az egész oktatási rendszerben. Sőt, a gazdaságra is kihat. Az, hogy napjainkban nincs elég jól képzett és hivatását szerető matematika-fizika tanár, magyarázat arra, hogy miért romlik a felsőoktatás színvonala, és miért maradunk le a nemzetközi gazdasági versenyben.)
A képi kultúra igen gyakran nem finom erotikát, hanem nyers szexet közvetít. Így a mai fiatalok nem élik át azt a sejtelmes, édes-bús érzést, amit a mi generációnk szerelemnek nevezett.
A mai ifjúság más zenét hallgat, mint mi. A francia sanzonok, olasz érzelmes dalok, de még az amerikai country-zene se divatos. Dübörgő ritmus, nyers szövegek töltik be a lélek űrjét. (Láttam azért a kétezres években a gettinsgburgi csatára emlékező déli amerikaiakat, kicsiket és nagyokat, gyerekeket és öregeket hihetetlen lelkesedéssel énekelni, dalokat, amelyek kifejezetten az Elfújta a szél országairól, Texas rózsájáról, szülőföldük iránti rajongásról szóltak. Nem veszett ki még teljesen a hazaszeretet fogalma…)
Az operában nálunk napjainkban nem a korhű díszletek és nagy érzelmek állnak a középpontban, hanem az erőltetett modernizálás, és az érzelmek kiforgatása. A Parasztbecsületben motort bőgetnek a bőrdzsekis fiatalok, a templom előtt, a Fidélióban meg luftballonokat eregetnek a dráma végén a szereplők… Happening van… A Don Juanban valóságos bacchanáliát visznek színre, és meztelen szereplők rohangásznak a színpadon.
Nem a modernséggel van bajom. Nem a gazdag díszletek hiányoznak. Eszköztelenséggel is tudott Bucz Hunor a Térszínházban, s Debreczeni Tibor, a drámapedagógia atyja, a Vári színpadon, mesteri amatőr színházat alkotni. Jelzésekkel, amelyek a gondolkodásnak, képzelőerőnek teret adtak. De volt mondanivaló, amit közvetíteni akart a nézőknek. (Néha egy-egy színdarab azért él ma is hasonlóval - van is sikere. Mert hiszen, érzékelhetően lenne rá igény.)
Most, hogy nagyon későn vállalnak gyereket - ha egyáltalán - a fiatalok, és viszonylag hosszan élnek az idősebbek, nagyon messze kerültek a generációk egymástól. Nincs olyan átlapolódás a gyermekek – szülők - nagyszülők generációja között, amely a hagyományok átadását lehetővé tenné. Pedig, ahogy Chesterton mondta: a hagyomány a holtak demokráciája. Hogy ők is beleszólhatnak az életünkbe… Mint a konfuciánus tanokban: szerepet játszanak annak meghatározásában, hogy mi legyen a norma. Konfucius ránk maradt tanításaiban - Salád Gergely tolmácsolásában - így ír: „Megbízhatónak tartom, és szeretem a régieket…”
A kiskamasz gyerekek kedvence napjainkban a virtuális világban játszódó, magyar hazához nem kötődő - egyébként jól megírt - Harry Potter varázsló-világa… A felnőttek nézik a töméntelen thrillert, latin-amerikai, török stb. szappanoperát, a töméntelen krimi-sorozatot a TV-n. (Nem a 70-es, 80-as évek Derrick, vagy Komisszár sorozatát, amelyben még sok társadalmi mondanivaló volt. Olyanokat, mint Rex Kanadában, ahol a fő társadalmi mondanivaló az, hogy a másság elfogadására kondicionálják a nézőket…) Olykor olvasnak azért az emberek; aranyszegélyű, külföldi szerzők által írt könyveket, de nem azért, hogy polcaikra tegyék, mint örök értéket: csak puszta szórakozásból. Eldobhatóak.
Nem kell migráció: a kulturális tekintetben már itt vannak az idegenek… Olyan fogalmakat, mint haza, hazaszeretet, szabadság család, nemigen idéz a mai - jelentős részben külföldi – irodalom.
Meg kell találni, mit lehetne és kellene tenni a magyar kultúra megőrzéséért. Az átlagos színvonal emelésért, a szemét csökkentéséért. Természetesen haladni kell a korral. Előre, nem hátra. De ne egy zsákutcában! Ahol minden régi eszmét avíttnak tekintünk. Mert ha „a múltat végképp eltöröljük…” - nos, egyszer már láttuk, abból mi lett.