Két naplójegyzet 2018-ból
A múlt év decemberében küldtem el az utolsó naplót. Netán kiürültem volna, vagy elment a kedvem, elpárolgott az íráskészségem, vagy úgy gondoltam, nincs már semminek semmi értelme? Aztán váratlanul, július 22-én, a gép mellé ültem, s leírtam ide valamit.
Kósa Vilma emlékezett, nekem meg eszembe jutott egy nóta
Július vége. A testi hanyatlásunknak megannyi jele. Én még csak hagyján, de a feleség. Neki több a baja, s ami szokatlan, napközben többször elfárad. S le is fekszik időnként, amit korábban meg soha nem tett.
Ám ha az éjszakának baljós jelzések nélkül sikerült eltelnie, s úgy ébredünk fel; hogy hangosan köszönjük, hogy eme reggelen még élünk, s ennek örvendezvén, van kedvünk kávézni és a hitves által készített diólikőrből – talán nevezhetjük pálinkának is – kortyintani, akkor megkíséreljük magunkat derűre tuningolni, ami egyet jelent azzal, hogy lazán, mindenféléről beszélgetünk. Kicsevegjük, kidumáljuk ilyen-olyan élményeinket, és /vagy/ hallhatóvá tesszük szorongós álmainkat, és amit újabban megfigyeltem, egyre gyakrabban szivárogtatjuk elő a messzi gyerekkor eddig rejtőzködő történéseit.
Ma reggel is, ahogy ülünk kedvenc fotelunkban, s mért, ki tudná megmondani, mért, a tejről csevegünk, talán annak apropóján, hogy tegyünk-e a kávéba vagy sem, amikor azt mondja az én feleségem, Kósa Vilma, hogy amennyire most nem, gyerekkorában annál jobban szerette a tejet, de a frissen fejtet, amit az édesanyja reggel csalogatott elő a tehén tőgyéből.
Már mondani akartam, hogy én csak a forralt tejet tudtam meginni, mégpedig pille nélkül, mivel az én édesanyám is így itta.
Akkor Kósa Vilma, ott mellettem elrévedezett, s egyszerre csak azt mondja – ezt még sohse hallottam tőle, amikor más gyermekkori élményeit már több százszor is - , hogy mielőtt az édesanyja kiment volna az istállóba fejni, neki kellett a tetthelyen langyos vizzel alaposan megtörölgetni a tehén csecseit, hogy azok, ahogy ma mondanák, higiénikusan álljanak édesanyjának, aki akkor történetesen fejőasszony, a rendelkezésére.
Mire én: Ezt mért nem a fiútestvéreiddel végeztette édes - mert hogy így volt szokás őt családi körben hívni.
Azért, feleli, mivel ők más feladattal voltak megbízva. Nekik kellett minden reggel a jószág alól kitalicskázniuk a trágyát, s friss almot hozni be helyette.
Jómagam, hogy bizonyítsam, magam sem vagyok teljesen tájékozatlan, noha fejő élményem nincs, de azt azért tudom, hogy a trágyát nem talicskával hordták ki az istállóból azok, akiknek volt istállójuk meg tehenük – az én falusi tanító apukám egyikkel sem rendelkezett –, hanem targoncával.
A feleségem rám nézett, s elismerően szólt: Igazad van – mondta –, a földet hordták talicskával, a trágyát meg targoncával. S elmagyarázta nekem, hogy a kettő között milyen funkcionális különbség leledzett, noha én azt – sejthette volna – magam is jól tudtam. De most hallgattam.
Helyette vagy válaszul el kezdtem egy nótát énekelni, amit talán évtizedek óta nem cselekedtem meg - nagyon mélyen lapíthatott a talán népdal a tudatom fenekén –, s ebbe most rögvest bekapcsolódott az én feleségem is, sőt a második sorral volt szíves megfrissíteni a memóriámat, nos a nóta, amelyik átmeneti időre felvillanyozta reggelünket, ekként szólt.
Ha megrakom a szekerem ganyéval,
Leköpöm a bíró lányát bagóval.
Ráütök a riska tehén farára,
Szeretettel gondolok a babámra.
Nahát, ezen aztán jót szórakoztunk, s megállapítottuk örvendezve, hogy milyen leleményes és tehetséges is ez a mi népünk, mert lám, milyen parádés asszociációval kombinálta össze osztályharcos indulatát az erotikával, illetve a szerelemmel.
Kiderült, ahogy böngészgettem a Wordon, februárban is írtam valamit
Ahogy vénülök, egyre aggódóbb, szorongásosabb vagyok. Leszek.
József Attila verssorát kiforgatva írom, hogy gyomoridegem rángó háló, hogy mi minden fennakad rajta, s szorongok; rossz hírtől vagy a sejtéstől, hogy valami baj lehet, az aggodalomtól, hogy jaj, csak beteg ne legyen, akit szeretek, vagy ha baja is van, de ne forduljon baljósra. Elég valamiféle rádiós hír balestről, gyerekszerencsétlenségről, családi drámáról. Ráng az én gyomoridegem egy tragikus filmtörténettől is, de dühkitöréstől is, melynek fültanúja vagyok. Lefekvés előtt keresem a könyvet; derítsen, meséljen, mosolyogjak.
Farsangi estet terveztünk a Kuckóban. Az én ötletem nyomán. S aki kiállt a társaság elé, hogy mondja el a bevezetőjét, nos, jómagam eredeti szándékom ellenére arról kezdtem beszélni, hogy bocsássanak meg, de nincs farsangi hangulatom. Tegyék, mondják, amit jónak látnak, de én meg sem szólalok, sőt előre kijelentem, korábban el fogok szivárogni, a feleségem otthon szédeleg, s nyugtalan vagyok
Azt hittem, ahogy öregszem, párnázódnak az idegeim, de nem; egyre csupaszabbak. s én itt ülök, állok, fekszem egyre kiszolgáltatottabban. Elég csak elképzelni, hogy miféle bánatom, testi, lelki bajom lehet, a gyomoridegem máris rángani kezd.