Júliusvégi levél - 2020 -
Levél magunkról, elnézően
Ülök a számítógépnél, írom a címet, aztán megállok, s közben pillantást vetek a jobb alsókaromra, s meglepődve látom, milyen ráncos rajta a bőr. A ráncok között még kopott piros száraz szemölcsök is tanyáznak. Na, mondom magamnak, jobb, ha mostantól nem mész az emberek közé rövid ujjú ingben. Fordítok a karomon, nézzem már az alsófelét is, hát ott meg, különösen a könyök-hajlás tájékán a ráncok, mintha finom pókhálószerű redőnyt mintáznának. Ezt akár még szépnek is tarthatnám, ha nem tudnám, ezt is az öreg évek gyurmázták oda.
De mért kellene gondolnom, vitázok rögtön magammal, hogy az öregkori ráncok nem lehetnének szépek. Az öregedés nem egyenlő a csúnyulással és a csúnyasággal! Emlékeztetem is magamat, hogy a redők édesapám arcán milyen beszédesen voltak derűsek. Édesanyám arcán pedig párnázottak és tiszteletet parancsolóak! Az öreg fák kérgét sem azért fényképezik, mert rondának találják!
Nemrég néztem meg újból Aknay Tibor fotóit egy budai kiállításon, portrékat állított ki rólam, melyeket az És ki az a Pál című előadásom közben készített. Nahát, hogy én mire jöttem rá nézegetés közben! Nem kevesebbre, minthogy az öregség, miközben észre sem vettem, átformázta az arcomat. Olyan lett, mint amilyennek húsz évesen szerettem volna látni. Akkortájt még kerekdednek véltem a fejemet, s akként nagyon nem tetszettem magamnak. Mostanra viszont az arcom intellektuálisra hosszabbodott. A vágyott imázshoz lehet, hogy a közben megformálódott szakáll is hozzásegített. És nemesebb lett az orrom, megmagasosodott a homlokom, Most vált olyanná, mint édesapámé volt. Duzzadtnak láttam kamaszként az ajkamat, s ezt férfiatlannak tartottam. Mára viszont ugyancsak megkeskenyedett! És beszédesek lettek a ráncaim, számtalan érzés kifejezésére alkalmasak, ahogy Tibor barátom lencséje bizonyítja. Az őszre váltott barna haj is kedvemre való. Megritkult ugyan, de szépen hullik két oldalra. És mintha kevésbé látszana a kancsalságom. Hogy ott a bélyeg a homlokomon, a piros szemölcs vagy anyajegy! Hadd legyen, édesanyámtól örököltem.
Hiú volnék? Ám tény, ha jó kedvem van, szívesen nézem az efféle fotókat. És ilyenkor mosolygok is. A feleségem mindig is mondta, s most is mondja, hogy megnyerően kedvessé teszik a ráncok, a mosolygós ráncok az arcomat. Még azt is mondja, hogy szép öregember lettem.
De azt nem mondja, hogy a természetemben is beállt volna valamiféle kedvező változás. Szó, ami szó, sokkal szelídebbé nem váltam, még most is felcsattanós vagyok, s olyankor kellemetlenül éles a hangom, és a mi köreinkben csúnyának minősülő kifejezéseket is kihangosítok. Amit egyébként utána rögtön megbánok. De ennél nem több a hasonlóság az egykori, alkotókori önmagammal. Elvesztettem a határozottságomat, ma már nem merek egyedül dönteni. Hinodálok, bizonytalankodom, tanácsért fordulok máshoz. Ha feladatot kell megoldanom, olyasmiket, amiket korábban a feleségem játszva csinált, úgy érzem, vége a világnak. Elromlott a tévé, muszáj hívnom a hibaelhárítót, a telefonban dadogok, más ügyintézéskor is kiver a veríték. Én eddig, ha a bankba kellett menni, csak kísértem életem párját, ő tárgyalt, ám mostanra, egészségi okok miatt megváltozott a szerep. El van rontva a napom, amikor vásárolnom kell. Ezt sohse szerettem. Alkudozni meg pláne nem. Viszont volt, aki elvégezze helyettem. Most meg, ha a lányunkat nem akarjuk terhelni, mi mást tehetnék, magam indulok. Azt a tehetetlenkedést, amit egy bevásárló központban művelek. A kisboltok a környékünkön, az más. Itt már ismernek, az eladókkal lehet beszélgetni. Még a kínai étkezdés kedves eladójával is társalgok. Meglát az ajtóban, máris kiáltja, hogy szia; ugyanaz, elvitelre?
Ám ha rossz a kedvem, s fáj az élet, s halni vágyom, akkor otthon is olyan vagyok, mint akiből kiszállt minden erő. A fejem esetten a vállam közé hullik, az orrom a számig ér, a ráncok az arcomon a nyakamat verdesik, a karom úgy lóg, mint amit a vállamhoz pingáltak, a vállam mintha nem is hozzám tartozna, a hajam szürkére csomósodva, a fejem teteje kopaszra kerekedve, a makula degenerációs szemem előtt meg pontocskák cikáznak. Mondom ilyenkor magamnak, amit diákkorunkban másoknak mondtunk efféle semmilyen lelkiállapotban, akkor tán kárörvendve: Miki, jól nézel te ki. Mondom, holott nem is vagyok Miki. Csak Tibi …
A feleségemet viszont, ha gyötör is a mélabú, őt – s ezt tessék nekem elhinni - most is olyannak látom, mint hetven évvel ezelőtt. Pontosabban, mint hetvenkét évvel ezelőtt, mikor udvarolni kezdtem neki. Ha mostanság sétálunk az utcán, meglepődve és érdeklődéssel nézem azokat a hölgyeket, akik harang- vagy loknis szoknyában kopognak, s nem nadrágban domborítják a ritkán formás hátsójukat. Az előbb említett évtizedekkel ezelőtt, karton vagy flokon ruhájában – ez volt a divat - a feleségem, akkor még kedvesem és menyasszonyom ritka csinos volt. Kissé vastagabb combját eltakarta a ringó szoknya, s kiemelte karcsú csípőjét, meg fentebb a pompás halmokat. S úgy tessenek elhinni, becsületszavamra mondom, az én asszonyom semmit nem változott. A kilói is maradtak, a ringó dereka is. A többiről most nem szólok. Néha ugyan hajlottan jár, da ha végigsimítom a kezem a hátán, rögvest kihúzza magát, s úgy lépdel, mint ahogy mindig is. Talán lassabban, de ritmusosan, mint hajdan, mikor reggelenként, a kollégiumból az egyetemre siettünk, a Nagyerdőn át. És a keze sem változott, melyet akkor is fogtam, ha egymás mellett sétáltunk, miként most is. A kéz, ez a széles dolgos parasztkéz!
Nem tudja, hogy éppen róla írok. Ő meg mos, a rövid ujjú ingemet a fürdőszobában. (Pedig hogy mondtam neki, hagyja az áztatóban, majd megcsinálom.) És milyen két szép, csodálni való barna copfja volt. S hányan szerették volna azt kézbe venni! Copf már nincs, barna szín sincs, de ha az ősz haját kontyba rakja, nekem olyan, mint mikor copfba fonta. S a szeme! A két nagy szeme! Adyé lehetett hozzá hasonló. Mára már összeszűkültek ezek a szemek, a szemhéj is jobban ráereszkedik, de a melegségük ugyanolyan. Ám ezt a meleget nem csak én érzem, de a kilenc dédunoka is. Együtt volt nemrég hat. Dicsekszem: gyönyörűek és okosak.
A két legnagyobbal pedig vendéglőben ebédeltünk. Négyen egy asztalnál. Először életünkben. A huszonkét éves Gáspár friss diplomás, a húsz éves Flóra most keresi önmagát. Mindkettő érzékeny és tehetséges. Művészként látják, vagy majd láttatják a világot. A külföldről hazatért Gáspár amilyen szépen bókolt Vilka mamájának! S mennyire felnőtt partner gyanánt beszélgethettem Flórával, irodalomról és színházról!
Aztán ők elmentek, mi meg haza. De még sokáig néztünk utánuk. Ők már nem láthatták, hogy elérzékenyülve ragyogunk. Egymásnak.
Bajunk van sok. De ilyenkor nem érezzük.
Nem kívánok rosszat, ha azzal búcsúzom tőletek: Ne vénüljetek meg a miénknél több bajjal, meg kevesebb örömmel! S lehet, hogy akkor ti is azt mondjátok: Megérte!
Debreczeni Tibor