Januári levél -2021-
Kedves Barátom!
Tudatom veled. Élünk. A többesszám kettőnket jelöl, a feleségemet és engem. Tudjuk, az emberi életkor átlag határát igencsak túlléptük. Amikor bajunk van, érezzük is. Ha netán elfelednénk, emlékeztetnek azok a kedves levelek, melyeket azoktól a fiatalabb ismerősöktől kapunk, akik szeretnek bennünket. Ők általában ekként fogalmaznak: Örülünk, hogy még itt vannak. A még-et emelném ki.
Nem hallgathatom el, hogy mostanában, reggelenként, felkelés előtt, noha nem érzem, hogy valami bajom volna, nincs kedvem felkelni. Mint kinek elege van az életből. Akkor megijedek, gyorsan számba veszem a feladatokat, a feleségemhez kapcsolódókat, meg a többieket, megmasszírozom a tagjaimat, s kászálódni kezdek. Ám érteni vélem azokat is, akik belefáradtak, belefáradnak a létbe. Az asszonyom, noha ő törékenyebb, jobban viseli az aggságot. Úgy véli, az életet az Isten adta, s majd befejeződik, ha az Úr akarja. De ő is, velem együtt azért imádkozik, hogy békés legyen az elmenetelünk, ne jelentsünk fájdalmas gondot az utódainknak. Ezért is idézzük gyakorta Áprily Lajos versét, melyben könnyű véget kér a Fentlévőtől.
Tudod, ha már teszem a dolgom, szűnnek a problémáim. Amikor ügyeket intézek, vagy szöveget memorizálok, amikor szájkosárral ugyan, de beszélgethetek valakivel, vagy olvashatom valakinek a levelét, amikor telefonon hívnak, amikor sor kerülhet egy karanténos családi eseményre, vagy írok, s esténként olvasni próbálok nagyító segítségével, akkor nem szomorít a gyomoridegesség, akkor nem gondolok arra, hogy be kellene venni a xanaxot, vagy, hogy nem bánnám, ha befejeződne ez a földi lét. Jó egy hete, a lányunk titokban megszervezte, hogy nálunk, a kertben egy órácskára összegyüjti a közvetlen családot, s köszöntik a 91 éves Vilka mamát. És egybegyűltek. A kicsiny dédunokák is jelen voltak. A szeretetük azóta is melegít. Ilyenkor a fejét lógató öreg, amilyen újabban és gyakorta magam is vagyok, akinek a kislánya már azt javasolta, hogy forduljon pszichológushoz, úgy el tudott érzékenyülni, hogy már maga sem értette önmagát.
Azt is el kell mondanom, hogy édesanyám, amikor apánkat elvesztette, s már maga sem látott jól, s nem volt képes olvasni és kézimunkázni, gyakran mondta, hogy ő már befejezné, mivel így nincs semmi értelme az életének. Ám ő vallásos, tette hozzá, nem teheti.
Most hallottam: egy jómódú nyugdíjas öreg, miután a felesége kis időre elment otthonról, felment a villájuk padlására, s ott egy kampóra felakasztotta magát. A gerenda meg nem bírta a súlyt, s leszakadt a szokatlan teherrel együtt. Áttörték az első emelet plafonját, s az akasztott ember a földszint betonoszlopába verte a fejét. Mikor a mentők kiérkeztek, még élt. Végül is a kórházban halt meg. Hogy ezt mért írtam le!
Idáig jutottam, barátom, a levélírásban, amikor abba kellett hagynom. Egészségügyi problémák miatt. A feleségem szervezete jelzett.
Egy nap elteltével próbálom folytatni. Próbálom, írtam. Csak úgy ne járjak, mint három nappal ezelőtt. Már kész voltam, s elküldésre várt a facebookos levél, amikor egyszerre csak eltűnt a monitorról. Valami olyan mozdulatot tettem, melynek eredményeként letörlődött az egész szöveg. Pedig szerény tudásom szerint elmentettem. Ám az én kiváló Bajzik Gyuri barátom és segítőm sem tudta visszavarázsolni. Megállapítottam: a hülyeségem a korral egyre nő. És felejtek is.
A levelem elején az engem megkísértő életuntságról írtam. de nem írtam, most legalább is nem, hogy ez az aggódással, ami vénkoromra terebélyesedett el bennem, szóval, hogy ezzel van összefüggésben. A feleségem miatt folyamatosan aggódom. De az utóbbi időben már az utódaimért is. Hogy milyen jövő vár ráju! Milyen, ha mi elmegyünk! Nem értem a politikai hatalom irányítóit, nyílt vagy titkos irányítóit, akik új diktatúra felé terelik a manipulálható emberi sokadalmat. Hogy mi is volna ez, liberális diktatúra? Internacionalista-kozmopolita? Én már éltem diktatúrákban, de hogy erre áhítozzék a nyugati világ! Hogy netán erre irányíthassák a dédunokáimat is! Félelmetes! Kérdezem az Úristen is. De nekem nem válaszol.
És nem értem a vírusveszedelmet sem. Nem értem. Annyiféleképpen magyarázzák. Nekem meg egyre több okom van rá, hogy a világunkban, melyet szeretek, egyre gyakrabban aggódjam, hogy az idegeim szinte megállíthatatlanul rángatózzanak, és hogy majd könnyebbe tudjam itt hagyni ezt az egészet, amit életnek nevezünk.
És egyre gyakrabban mondom magamnak Ady versét, A nagy Cethalhoz címűt, amely így kezdődik: „Óh, Istenünk borzasztó Cethal, Sorsunk mi lesz; ezer világnak? Roppant hátadon táncolunk mi, Óh, ne mozogj, síkos a hátad.”
Legyen velünk a Vigasztaló!
Szeretettel: Dété