Húsvéti elmélkedés
„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13)
Ezzel a mottóval indulok el húsvéti elmélkedéseimben. Ne féljen senki. Nem térek olyan teológiai területre, amelyen nem lehetek eléggé járatos. Nem lépem túl az Egyház tanításának határait. A tanításból semmit el nem vitatok. De végiggondolom a misztériumot: a megváltást.
Gyermekkoromban, - némiképp később is -, a Húsvét eléggé világias örömöket jelentett. Összekapcsolódott a hagyományos finom ételekkel. Később, a gyermekeim korában, a vasárnap reggel a húsvéti nyuszi ajándékainak keresésével indult. A fészekkel, benne a piros tojásokkal, csoki-nyuszival. Volt, hogy nagy, posztó nyuszi-figurákat vettem a gyerekeknek, s azok - mert harmatos volt még Húsvét vasárnap reggel -, a bokrokról kukucskáltak a lelkes keresőkre. Később már nagyszombaton a gyerekekkel együtt festettük a tojásokat, gondolva a hétfői locsolkodókra… Az ajándék öröme azonban mindig benne volt a reggeli ébredésben.
Hála Vígassy Mihály atyának, a 80-as években az óbudai Kövi Szűz Mária templomi közösségében nagyon szép volt a Nagyhét szertartásainak megünneplése. Életre szólóan befolyásolta a húsvéti készülődést számomra. Mindig énekelte az énekkar a Passiót, virágvasárnapon és nagypénteken. Megmaradt emlékeimben, ahogy az énekkarban szereplő férjem Pilátus szerepét gyakorolta, kellemes bariton, vagy inkább mély tenor hangon, egy hűvös tavaszi napon, a Balaton mentén sétálva: „Mi az igazság?” (Sokszor gondolok erre; Benedek pápa könyvét olvasva. Az ő püspöki, majd pápai jelmondata ez volt: Az Igazság munkatársa. Az Újszövetségben Jézus azt mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet…”)
Majd jött a három szent nap liturgiája… Az utolsó vacsora emlékezete, a lábmosással… A nagypénteki kereszthódolat… A feltámadási (hosszú) szertartás, a tűzszenteléstől a sok olvasmányon át, a feltámadás harangzúgásáig! Máté elsőáldozásakor Joellel, a francia fekete fiúval együtt átélt szertartás… A templomból kijőve, az egymást köszöntő, boldog arcok: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!! Milyen jó, hogy felelevenítettük ezt a keleti egyházainkban szokásos köszöntést! Csodálatos volt, amit Nemeskürty mesélt el egy könyvében, az orosz szállodai szobaasszony, (gyezsúrnaja) köszöntéséről, Húsvét vasárnapján: „Krisztosz voszkresz!” Amire automatikusan rávágta: „Verojatno, voszkresz!” A kommunizmus éveiben… Milyen szép is, hogy oroszul a vasárnap tulajdonképpen a feltámadás napja: Voszkreszenye.
És húsvét vasárnapján az ünnepi nagymise, a kis templomot körüljáró körmenettel! A rendszerváltás után már öntudatosan, rendőri biztosítással, hogy el ne sodorjon a négysávos út forgalma…(Ma már kissé megfogyatkozott a csapat.) Még húsvét hétfőjét is misével ünnepeltük, mert utána a gyerekek kimentek a hajógyári szigetre, tojást keresni… Mihály atya pedig vízipisztollyal „locsolta” meg a miséről kijövő lányokat, hölgyeket… Gyermeki lélek maradt, minden komolysága ellenére. 0(Farsangkor törpének öltözött. Magassága a 190-et biztos meghaladta…)
Most, hogy „eltűnődöm a végtelen esten”, és több időm is van, sokat foglalkozom teológiai kérdésekkel. Henri Boulad atya, Benedek pápa, Tomas Halik, A. Toynbee, C.S. Lewis, G.K. Chesterton, Prohászka Ottokár könyveit olvasom; Pázmány Péter , Morus Tamás írásaiból részleteket. Heisenberg tanítványától német nyelvű könyvet, a transzcendenciában hívő fizikusokról; XXIII Jánosról szóló több könyvet is … Juhász Gábor atya fordításában a Nouvelle Théologie-ról szóló könyvet… (Valószínű, kevés laikus rágta át magát az utóbbin…) Foglalkoztat folyamatosan a mai társadalom, és benne az Egyház helyzete. Nézem a statisztikákat, olvasom a Pew Research Center e témával foglalkozó jelentéseit, Pat Fagan atya blogját… És az összes enciklikát a társadalmi tanításokról. Bár a szakmám is érdekel, de valahogy mostanában mégis ezek a témák kötnek le leginkább.
Azt keresem, hogy a modern tudományos világnézet mellett, vagy inkább annak alapjaként, hogyan segítheti korunk emberét a hit. Tetszik, hogy Benedek pápa is Szent Ágostont vette alapul, aki nem utasította el a tudást: „Hiszek, hogy tudjak”- mondta. (Nem úgy, mint Tertullianus: Credo quia absurdum est.) II János Pál is megerősítette a Fides és a Ratio egységét.
Mindezt azonban egy globalizálódó világban tesszük, amelyben számos vallás, világvallás létezik.
A kereszténység alaptétele a megváltás tana. Mitől is kell megváltani az emberiséget? Az eredendő bűn következményeitől. Mi volt az eredendő bűn? Az, hogy ősszüleink ettek a tiltott gyümölcsből… A tudás almájából egy falatot, de nem ettek az örökélet fájáról. A megváltás tana lényegében azt tartalmazza, hogy Krisztus által visszakapjuk az örök élet lehetőségét. Nem az a baj, hogy tudni akartunk. Az a baj, hogy engedetlenek voltunk; de mindenekelőtt, az, hogy elhittük Lucifernek: „olyanok lesztek, mint az Isten…”
Igen, úgy gondolom, ez a gőg, ez a fő bűn. (Nem a szexualitás, ahogyan ezt sokáig félremagyarázva, elemezgették. „ Meglátták meztelenségüket, és szégyellték magukat…)
Az a fő baj, hogy azt hisszük: mindent megtehetünk. Pedig, nem vagyunk Isten. Mi több: még azt se lenne szabad megtennünk, amire a tudás képessé tesz. Önmagunk elé kellene emelnünk erkölcsi korlátokat! A modern kor legnagyobb kihívása éppen az, hogy ne tegyünk meg mindent, amit meg tudnánk tenni. Ennek a legfényesebb példája az atomfegyver. Csak önkorlátozásunk mentheti meg a pusztulástól az emberiséget! De ha már a szexualitást idéztük: az ember önmérsékletre való képessége a feltétele annak is, hogy a tudomány csodás eredményei az egészségügyi területén, ne vezessenek túlnépesedéshez. És ne a káini gyilkosságot válassza megoldásként, mint a fejlett világ…. (Hiszen a megszületendő gyermek is testvérünk lenne Krisztusban.)
A kereszténység- egyetlenként a világvallások közül- érdemszerzőnek tartja a szenvedést. A legtöbb vallás ettől megszabadítani igyekszik híveit. Erre mutatott példát áldozatával Jézus. Ezzel pecsételte meg tanítását, amelynek lényege a szeretet. Nincs nagyobb szeretete senkinek, mint aki életét adja másokért… A szeretetről Szent János is, Szent Pál is gyönyörűen ír. Deus Caritas est. Ez meg XVI. Benedek pápánk enciklikája.
Lehet, hogy a gyakorló keresztények mustármagként lesznek jelen a világban. Nem nagy létszámban, de kiemelkedő minőségben. A Föld sójaként jelentőségük azonban nagy.
Nagyheti elmélkedésem végső konklúziója tehát az, hogy képesnek kell lennünk a Föld sójává válni. Hegyre épült városnak, a világ világosságának kell maradnunk. A világ lelkiismerete, kell, hogy legyünk. Méltó példa. Ez hatalmas felelősség mindnyájunk számára. „Ha a só elveszti ízét, mi haszna van? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, és az emberek eltapossák.” (Mt 5,13) Nem lehetünk meszelt sírok, csupán külsőségekben- csak abban- keresztények. Nem lehetünk csak magunkban jó keresztények… Missziós feladatunk van. Nem távoli földrészeken, hanem itthon, a Közértben, a Lidlben, munkahelyen, a villamoson. A családban… Bármily hihetetlen, rajtunk áll az emberiség jövője. A példaadásunkon. Tulajdonképpen, a Föld fennmaradása…