Márciusi levél
2021 Ez is levél
Arról, hogy kilencven után is van élet
Kedves Barátom!
Azt próbálom leírni - addig, amig el nem felejtem, mit is szándékozom leírni -, mi szerez örömöt, így az élet végén, mikor az elmúlás megszokhatatlan közelségét, mint tudást, már folytonosan magammal cipelem. Amikor azt érzi az ember, és most Szabó Lőrincet idézem: „Öregszem és fáradt vagyok. Kezd fanyar lenni, ami édes, az idő szép lassan kivégez, s nemsoká mindent itt hagyok.”. Mitől léphet mégis működésbe a boldogság-hormon? Ami képessé tesz, hogy vénen is akarjak élni. Az emlékek, a család, az érzéki örömök, a művészet élvezése, az örökélet tudat, a drogok… Minden bizonnyal mindenkinél más a forrás.
Gyarló ember vagyok. Bevallom, nekem szükségem van valamiféle sikerélményre. Feldobódom ugyanis, ha jelzést kapok; még számon tartanak, érdeklődnek irántam, reagálnak a leveleimre, telefonálnak, emlékeztetnek közös, régi élményekre, sejteni engedik, hogy szeretnek. Ilyenkor elfelejtem. hogy jószerével csak múlt vagyok.
Az utóbbi héten történt, hogy a nyugdíjat is hozó postás-hölgy két folyóirattal csengetett fel a negyedikre, a Búvópatak és a Versmondó folyóiratok legfrissebb számával. Milyen kedves a szerkesztő, hogy gondolt rám, csak úgy, noha nem is vagyok előfizetőjük, mondom a feleségemnek. Ám ő észreveszi, neki még jó a látása, hogy mind a két folyóiratban van egy-egy írásom. Mégpedig a facebookra feltett Leveleim egyike. De hisz akkor ezek szerzői tiszteletpéldányok! - örvendezek. Meg is lepődtem, úgy annyira meg, hogy majdhogynem elfelejtettem maszkot tenni az arcomra, amikor leszaladtam az utcára, hogy vásároljak egy fél liter Zubrowkát, megünnepelni a nem mindennapi eseményt.
Képzeld Barátom, éppen itt tartottam a Levél írásában, amikor csengett a telefon, s egy régebben hallott hang szólt bele. Rögtön megismertem, hiszen ez az én kedves tanítvány-barátom, Papp Zsolt, kecskeméti iskolaigazgató, akivel többször megváltottuk már, beszélgetéseink során, az iskolai nevelést, Karácsony Sándor szemlélete alapján. Hol a hiba, mivel hogy hiba van? Most is a nevelés hogyanjáról beszéltünk. Hogy másként kellene csinálni, de a vezetés nemigen kíváncsi a más-véleményre.
Folytatom. Van ugyanis valami, amit el akarok mondani, még akkor is, ha a gondolat visszatérő. Köszönöm, és naponta megköszönöm a Teremtőnek, az Örökkévalónak, az Istennek, hogy nem kellett magányosan megöregednem, hogy a hetvenkettedik együtt töltött évhez is eljuthattunk. Most is, mire visszaérkeztem, a kedvenc foteljeink előtti asztalon már kellette magát a két pohárka, melyek arra vártak, hogy beléjük töltsem az egy centnyi italt, hogy aztán koccintsunk, s miként ilyenkor szoktuk, ropogtassunk valamit mellé, s ha jó a kedvünk, beszélgessünk is. Arra emlékszem, hogy sok más egyéb között - én forszíroztam a témát – erről is szóltunk: mi van, lesz a halál után. Közben bal tenyeremmel simogattam a feleségem kezét, mely a mellettem lévő fotel karfáján nyugodott, a jobbal meg szorongattam a poharat, melyben még mindig volt egy párányi a lengyel vodkából, amelybe, beszélgetés közben bele-belenyalintottam. Aztán más is eszembe jutott, történetesen Petőfi Sándorunk Szeptember végén című verse, hogy velem ellentétben, a nagy költő egyik kezében felesége hullámzó kebelével foglalatoskodott, a másik kezében meg egy könyvet szorongatott, a szabadságháborúk történetéről. Ezen derült az asszonyom is, én meg még külön is örvendeztem, hogy nem lettek hozzám hűtlenek a pajzánkodó asszociációk.
Barátom, van élet kilencven után is. Pláne, ha az ember már megkapta a két koronás injekciót, és gyakrabban láthatja a leszármazottjait, és képes naponta sétálni a tavaszt sejtető közeli parkokban. És nem utasítja el magától a Zubrowkát sem.
És ezzel be is fejezem a levelemet. Elég rövid, tehát olvasható. Mindenki azt mondja ugyanis, hogy a fiatalabbak és a kevésbé fiatalabbak inkább csak az üzenő gombokat szeretik nyomogatni.
A feleségemnek, hogy azért ne higgyük, hogy ez a tavasz a mi tavaszunk, felolvastam Berzsenyi Dánielnek A közelítő tél című versét, amely aztán rólunk szól, s ennek a költeménynek a parafrázisát, melyet Kerék Imre írt, s a Búvópatak 2021. januári számában olvasható, s amely még inkább rólunk szól. Ebből idézem is az utolsó két versszakot:
„Óh, a szárnyas idő hirtelen elröpül,-
nézzük kékbe-tűnő röpte ívét együtt
kedves, sejtve mi vár még ezután ránk.
Minden csak jelenés, tudod.
Nézzük hát derűsen, hogy elvirít
tavaszunk koszorú-bimbaja. Int az ősz:
ízleljük piruló, zsenge gyümölcseit,
nektárját, amíg élhetünk.”
Ölellek szeretettel:
Debreczeni Tibor