Ember-mesék
Sajnos ez a cím már plágium. Sok hasonló című irodalmi alkotás született ugyanis. Beleolvastam az interneten néhányba: mindegyik kedves, megindító történet volt. (2023-ban még egy iráni filmet is sugároztak, ugyanezzel a címmel, hétköznapi emberek küzdelmeiről, a különös, zárt iráni társadalomban.)
De ha már kutya-meséket írtam, illendő, hogy emberi történetekről is megemlékezzem, amelyek legalább annyira megérintettek, mint a hűséges állataink ragaszkodása. (Furcsa, hogy az emberekről szóló történeteim hatását az állatokéhoz hasonlítom… De az állatok többet megőriztek paradicsomi rendeltetésükből, mint a gyarló ember. Igaz, lehet kutyákat is vaddá, támadóvá tenni- többnyire az ember ludas ebben… Ritka az oktalanul vérengző vad. Ember annál több van ilyen… Viszont az állatok feltétel nélküli szeretete sokkal gyakoribb, mint ahogyan azt a homo sapiensek között megtapasztalhatjuk…)
A történetek valóságon alapulnak. Az élet a legnagyobb regényíró. Élet-meséknek is nevezhetném az elbeszéléseket, hiszen valódi sorsokról van szó bennük… (Ahol nevet írok, ott ahhoz a tulajdonosa hozzájárult.)
Sági szomszéd
Sági Jóska vagy 20 évvel fiatalabb nálunk. Helyesebben, inkább úgy kellene mondani: nem annyira idős, mint mi. Gyerekei, unokái vannak; nyugdíjas már ő is, egy-két éve. Azért néha visszahívják még egy kis munkára a cégéhez; helyettesíteni kell a fiatalabbakat. De hát jó nagy területen gazdálkodik, az is kitölti a napjait.
Rendszeresen benéz hozzánk, tavasztól őszig, szinte naponta. Jóska férjem-ebben a korosztályban, és ezen a vidéken a József gyakori keresztnév-, mindig meginvitálja egy „bejövőre”, meg egy „kimenőre”. Egy-egy kis kupicára, ha nem kocsival van. (Bicikliseknél nem nézik, ha rendben kerekezik…) Tőle vesszük a tojásokat, házhoz hozza. Sokszor kapunk ajándékot is, amit a mellettünk lévő telkén termel, uborkát, cukkinit, zöldbabot, mikor, mit. Nagyon ügyes ember, számos kapcsolata van. A szüreti cefre-kifőzetésnél segít fuvart szerezni, felrakodni. Nem is tudjuk, hogyan köszönjük meg neki. Mondja: sehogy; ez részéről természetes. Sose nézi, mit kap a jócselekedetekért cserébe: mindig segít, ahol tud. „Úgyis visszakapom én is, másoktól!” -mondja. Íme, a szeretetgazdaság! „Multilaterális klíring”, hogy pénzügyes szakmám kifejezésével éljek.…
A minap a feleségével együtt jöttek be hozzánk. Editke óvónő: nagyon szereti a hivatását. Most is mutatja a telefonján, milyen szép anyák napi műsort csináltak az óvodások, meg a saját unokái. Énekeltek, verset mondtak. Nekem az életem az irodalom, mondja. Nagyon szerettem mindig olvasni, a verseket különösen.
Van a munkahelyén un. óvodai nap, amelyre meghívják a kedves szülőket is. Sági Jóska ekkor jókora adag pörköltet főz, legyen jóízű ebéd mindenkinek. Unokái is besegítenek a program-szervezésbe. Négy órán át lovagoltatják az óvodásokat, körbe-körbe az udvaron. Mert hogy ne feledjem: a fia lovakat tart, s fogatot hajt, versenysport-szerűen. Idősebb unokája Debrecenbe megy egyetemre, tanulni, de viszi magával a lovát is. Már 8 éves unokája is indult az országos (junior) megmérettetéseken. Láttam a videon a kis pónit hajtó gyereket, s hallottam a kikiáltót: „A pónilóval: Sági Sáraaa!!!”
Sági Jóska fia a helyi fúvószenekar vezetője. Végzi a felsőfokú képzést levelezőn a Miskolci Egyetemen. Minden nagyobb városi, egyházi ünnepen a Csongrádi Fúvósok szolgáltatják a zenét: színvonalas produkciót adnak.
Csongrád mára már nem az a nagyon katolikus település, mint volt 1947-ig, amikor a Tiszai Mária Napokra százezer zarándok jött a városba, Mindszenty bíboros beszédét meghallgatni… De még ma is van azért némi vallásos élet, hála kitűnő fiatal, Erdélyből származó plébánosunknak. Augusztus 20.-i hivatalos ünnep mindig a kenyérszenteléssel kezdődik; Bálint atya ott van minden jelentős városi megmozduláson. Jó pap: támogatja, és teret ad, ha kell, a templomban is, a Városi Passiójátéknak, ami megmozgatja a közösség apraját nagyját. Ha lehet, természetesen a Városháza előtti téren tartják. Van szerencsére, áldozatos rendezést vállaló művész-tanár, s összejönnek az amatőr szereplők is. Mindig nagy siker.
A búcsúi nagymisén a karzatról szól a kifejezetten szép fúvós muzsika. A Sági család ilyenkor teljes létszámban képviselteti magát a padsorokban. De érdemes is. Sok jó prédikációt hallottam már a búcsúi miséken. Nem kenetes frázisokat: életre nevelő mondatokat, olykor egyszerű, nem is magas rangú vendég-papok szájából. A legemlékezetesebb számomra egy idős pap-bácsi volt, aki csodálatos lelkesedéssel mesélt arról, hogy szülei szerény otthonában csak két könyv volt: a Biblia és Petőfi összes versei. Hogy jött e kettő össze a Nagyboldogasszonyi búcsú beszédben? Úgy, hogy a szónok az ősi magyar hagyományokra támaszkodva, „a Napba öltözött Boldogasszony” képét idézte fel. Petőfi verset: a Szüleimhez címűt.
„Szép kocsit csináltatok
Éd'sanyám számára;
Nem kell, hogy a templomot
Gyalogosan járja.
Lesz arany szegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.”
„Ha Petőfi így szerette Édesanyját, Jézus hogyne szerette volna a sajátját?! Persze, hogy magához emelte…”-mondta a szónok.
A körmeneten aztán a templom körül is a fúvószenekar kíséri az éneket. Nem nagy tömeg, csak néhány hűséges keresztény tesz tanúságot az emberek előtt, a hagyományos magyar Mária-tiszteletről. Hiszen Szent István királyunk nem véletlenül ajánlotta a Magyarok Nagyasszonyának pártfogásába, sokat szenvedett hazánkat.
Valahogy úgy vagyok a csongrádi emberek hitével, ahogy De Gaulle a franciákéval. Ő azt mondta: „a francia állam szekuláris, de Franciaország keresztény…” Kár, hogy ott ez napjainkban talán már nem így van. Itt, a magyar vidéken még nagyjából igaz ránk. Még a cigány kisebbség is – mely a városunkban jelentős- tartja a hitet. Elég sok keresztelő van a kis templomban. Igaz, nem nagy misére-járók, de a minap például, amikor díszes felvonulással kísért temetést rendeztek egy fiatalon elhunyt roma leánynak, tele volt a templom a gyászmisén. „És Vajda bácsi rendet tartott köztük” mondta elismerően idős kisegítő lelkészünk.
A rendőr
Tanyán született. A mezőgazdaságból mindig nehezen lehetett megélni. Elvileg festő-mázolónak tanult. A kiemelkedés egyik lehetősége volt a rendőri hivatás. Hát erre váltott. A szocialista hatalom mindig megbecsülte erőszak-szervezeteit. Katona-évei alatt megismerkedett egy fiatal elvált asszonnyal. Szerelmes verseket kezdett írni hozzá. Senki nem gondolná róla! De olvastam őket. Egy nagyalakú spirálfüzet volt tele „alkotásaival”.( „Pedig benne laknak a galambok, csillagtollú, éneklő galambok…”J.A.)
Gyakran felrendelték őket tömegoszlatásra, Budapestre. Szenvtelenül meséli a történetet erről. Gumibot, vízágyú. A rendőr: katona. Vak engedelmesség, feltétlen lojalitás jellemzi. A katona nem látja az embert. Ha látja, már nem katona. A Vietnámot megjárt amerikai veteránok közül ezért lett sok idegi károsult. Mert rádöbbent arra, mit tett. A mi emberünk is csak a feladatot látta.
Itthon aztán járőrözött. Meséli tolvaj-fogó kalandjait... Jött a rendszerváltozás. Hamarosan nyugdíjas lett- ez is egy nemzeti ajándék az erőszakszervezeteknek. De mit csináljon az ember, üres napjaival? Éjjeliőrködött. Kicsi földet vettek feleségével. Azóta nap mint nap, reggelenként kibicikliznek a városi szolgálati lakásból. Kell ennyi testmozgás. Kis kunyhót rettyintettek a telek végébe. Szép fehérre meszelve, befuttatva kürt-virággal… Minden fűszál lenyírva, kikapálva. A szőlőt kiirtották, mert jó pár évig nagy volt a kísértés. Bort csinált belőle. „Guggolós bort”, mondta az egyik rokonom. „Guggolva kell a kunyhó mellett elhaladni az embernek, hogy be ne hívjon egy pohár lőrére.” Nem volt jó bor, de ő mind megitta. Lassan fogyott maradék esze; kétségbeesett felesége próbálta jobb útra téríteni. Végül egy nagy baleset és hosszabb kórházi tartózkodás segített kijózanodni. Azóta csak cukorkát szopogat, de azt sokat. Kicsit meg is hízott. Kevés az a bicikliző testmozgás. Délben ugyanis hazatérnek kicsi birtokukról, és utána már csak a henyélés van. Jó kis ebéd, üdítővel, és végtelen TV-nézés. Emberünk a liberális demokrácia és piacgazdaság ideálja: nem gondolkodik, csak fogyaszt. Az asszony nem sokat vacakol a főzéssel: kettejüknek a tasakos leves is elég. Egy- két sült csirkecomb, egy kis köret. A maradékot kihozza a szomszédnak, kis láboskában, vagy a macskáinak adja. Régebben volt nagytestű kutyájuk, kettő is, egymás után, de megöregedtek, elpusztultak. Most már nem tartanak. Nehéz a sétáltatás, csak öregszik a rendőr is. Macska azonban mindig kerül: sok a kóbor állat. Egy környékbeli tanyán egy ember 15 kutyát etet. Befogadta, mert odajöttek hozzá. Hozzánk is került, kettő. Kóbor kutyák bizony garázdálkodnak a külterületen. Nincs ez az ügy jól kezelve a civilizáció jelen fázisában. A rendőr asszonya szeretettel dajkálgatja a cicáit, hiszen nagyon hiányzik neki egy kis unoka, dédunoka; bár panaszkodik, hogy sokba vannak az állatok…
Kis kertjükben nemigen termelnek zöldséget, mert kisül a homokban. Meg minek is, olcsóbb a Lidl-ben. A nyugdíj elég a megélhetéshez. Így csak szépítgetik a portát, nyírják a füvet, metszegetik a gyümölcsfákat. Sok gyümölcsük terem, ahogy az idő engedi. De nem tudnak mit kezdeni vele. Piacolni lehetne. Ott bizony válogatósak a vevők, olykor leszólják az árut: nem teszi ki magát ennek az ex -rendőr felesége. Vannak azonban a piacon olyanok, akiknek el kell ezt viselni, mert elég sok szegény ember is van a városban, aki a piacolással egészíti ki kicsi jövedelmét. Nekik nincs rá szükségük. De mégis olyan lelkesedéssel csinálják a dolgukat, mintha haszonért dolgoznának. Locsolnak, trágyázzák a gyümölcsfákat. Ültetnek különböző fajtákat: fehérhúsú őszibarackot, zamatos körtét, nagy szemű szilvát. Szeretnek a magukéból enni. Van év, amikor a germesdorfi cseresznyefa szinte roskadozik a terméstől. Elajándékozzák, a szomszédnak, cefrébe, vagy befőzésre. Visznek a fogyatékosok intézetébe is pár ládával. Minden gyümölcsből rak el az asszony néhány üveggel: kettejüknek elég. Nincs kinek adni, igazából. Sajnos, a család felmenőivel és saját gyermekeivel megromlott a viszonyuk. Miért, miért nem? Nehéz az emberi együttélés. Összekapások, haragtartás éveken, évtizedeken át.
(„De így végül griffmadarak lesznek…”)
Érthetetlen. Pedig a feleség ügyes, értelmes. Minden lehetséges képzést elvégzett, amire a városban szerveztek tanfolyamot (sőt, adtak hozzá bizonyos ösztöndíjat.) Jót akart a hivatalosság. Virágkötés, kertészet, idősgondozás. De az asszony egyikben se helyezkedett el. Megélt a férje fizetéséből, s élvezte a kötetlenséget. Tanulni azonban szeretett, mindenütt kiváló minősítést kapott. Elvégezte a számítógépes alap-tanfolyamokat is. Gépet nem vesznek, levelezni nincs kivel. Elég nekik a TV rengeteg csatornája. Azt kapcsolgatják… Nézik a krimiket. Meg a TV politikai műsorait. Aztán megtárgyalják, akivel lehet.
Az ünnepnapok üresen telnek. Egyházi közösségbe nem járnak, nem úgy hozta a szocializáció. Rendőrnek nem volt divat vallásosnak lenni… Tartják mégis a hagyományokat, Mindenszentekre kimennek a temetőbe. A halott szülők közül vannak, akiket szerettek. Oda illik megadni a tisztelet gyertyáját és a műanyag koszorút. Elvitetik magukat valakivel a közeli városokba, ahol az elődök nyugszanak. Sajnos, az autóvezetést feladták, a sok baleset miatt. Így fogadni kell embert, hogy a szomszéd mezővárosba elvigye őket. Van, ahová csak dugva teszik mécsesüket, mert a haragos többi leszármazott kidobálja, ha meglátja… Síron túli ellenségeskedések. Karácsonykor, húsvétkor ugyancsak benéznek a templomba, meggyújtanak egy kis mécsest. Megnézik a helyi TV-ben a miseközvetítést, ha úgy adódik. Főleg az asszony. Emlegeti, hogy ő még volt kis „menyasszony” az elsőáldozáskor. Nem istentelenek; de nem gyakorló keresztények
Sok ilyen ember van… Esemény, ha van egy temetés. Arra elmennek. Még megfelelő öltözéket is vásárolnak az alkalomra.
Orvoshoz sűrűn járnak. Az autós balesetek, létráról leesések, operációk következményei miatt is. Meg hát, ha már ingyen van, („benne van a TB-ben”…) Nézegetik a különböző labor - eredményeket: önmagukkal foglalkoznak, és munkát adnak az egészségügyi hálózatnak. Csöndes, üres életek… Mint Juhász Gyula idejében:
„Az élet itt nem móka s nem talány.
Bort megisszák, asszonyt megverik,
és izzadnak reggeltől estelig.”
Kivéve, hogy az emancipáció már hatott. Asszonyverés nincs. Reggeltől estig való munka sincs.
De hát akkor: mi van? Semmi. A semmi…
A három fivér
Az öreg Jóska, a három fivér apja, korán árva lett. 1912-ben született. Apja a háborúban halt meg; édesanyja, mint hadiözvegy, hozzáment egy idősebb gazdához, akinek lett is egy kislánya tőle. Sajnos, gyenge szíve volt, és sokkot kapott a temető mellett felröppent libaseregtől. Így a Jóska gyerek apátlan - anyátlan árva lett. Megtanult citerázni. Mikor megismertem, már idős ember volt. De még mindig kicsordult a könny a szeméből, ha eljátszotta s elénekelte a dalt:
„Kimegyek a temetőbe, ráborulok egy sírkőre;
Ráborulok egy fejfára, édesanyám fejfájára.
Kelj fel anyám, kelj fel, kelj fel a sírodból,
Nézd meg, milyen katona lett a fiadból „
Egy ideig mostohaapja nevelte, majd a rokonok magukhoz vették. Volt édesanyjának két kis hold föld öröksége; nagy kincs volt az akkoriban. Így a rokonok használták; (hátha nem éri meg a felnőtt kort a fiúcska.) Megtanulta a paraszti mesterség minden csínját-bínját. Szerencsére azonban megélte a katonakort. Megházasodott, és sorban születtek a gyerekek. A két fia után egy kislány, majd még egy fiú. Ez mentette meg a II. világháborútól: Horthy idejében a nagycsaládosokat nem hívták be. (Szálasi már megtette volna, az átkozott, eszement. Hála Istennek, már nem volt módja rá.) Saját két keze munkájával szerzett kis vagyonkát: az ötvenes évekre már 20 holdja volt. De jött a TSZ-esítés. Majd a szíve szakadt meg, amikor be kellett adni szeretett lovait a TSZ-be. (Ő még az a fajta ember volt, aki a legenda szerint úgy köszöntötte az ismerősét: „Hogy van a lovad, és a családod?”) Holtáig emlegette, siratta állatait. Visszakapott kis földjével már nem tudott mit kezdeni. Csendesen elment egy hajnalon az örökkévalóságba.
..Luceat…
Hogy feljött a nap már ott feküdt
tágra nyitott szemmel holtan
s a rőt rügyek a tőkén szóltak
Idősb Forgó József hol van
Felnyiffant a koca élesen
s a baromfi az ólban
értetlen verdesett szárnyaival
A kedves öreg gazda hol van
De tudta már odafent valaki,
aki sorsokat metszeni szokott,
s gyengéd ujjakkal kifejtette
kezéből a vándorbotot.
Kutyafiú a vénember mind
csatangol, játssza a legényt,
s a csorgó könnyű szőlővesszők
siratják holtában szegényt.
Ajánlás:
Herceg, ki mindig megemlékszel
szolgáidról, itt a pohár
két öreg keze szüretelte
ízes bor, jó bor a kadar
aztán játsszad el citeráján
nótáját nekünk a borért
s ha nem restelled, imádkozzál
idősebb Forgó Józsefért.
(Botos Máté)
Egy szem kislányuk az asszony szemefénye volt. Sajnos, egy tökéletlen diagnózis miatt 15 évesen meghalt. Édesanyja már elkészítette a menyasszonyi ruháját: abban az időben hamar férjhez mentek a lányok. Végül is ebben ravatalozták fel. A fájdalom soha nem múlt el az anyai szívből.
Bár a három fiúkra sem panaszkodhattak éltük során a szülők. Jó emberek lettek, dolgosak, szülő-tisztelők. Ők is eljutottak a katonasorba, és sok történetre emlékeztek vissza azokból az időkből - nem is annyira rossz szívvel. No, nem a Néphadsereg politikai tisztjeire. A bajtársi közösség azonban jó emlékeket hagyott bennük. Mindegyikük megházasodott utána- (volt, aki kétszer is. Neki három gyermeke lett, a másik két fiúnak kettő-kettő.) Dolgos emberek, valóságos ezermesterek voltak. Mindent meg tudtak csinálni. Olyan kőműves, ács, burkoló munkát végeztek, hogy az szakembereknek se vált volna szégyenére. Munkahelyükről nyugdíjba menve, kis zártkertjükben dolgozgattak, meg ahol még szükség volt a munkájukra. A mi kis tanyánkat is ők tartották karban, amíg le nem költöztünk.
A földhöz, állatokhoz is értettek, hiszen gyerekkorukban mellettük nőttek fel. Csirkét, disznót tartottak- nekünk is neveltek. Emlékezetes disznótorok voltak náluk, olyan hurkát-kolbászt azóta se ettem.
Amikor hazaköltöztünk nagyanyó csongrádi tanyájára, úgy átépítették az egykori kunyhót, hogy máig is benne lakunk. Szőlőhöz, gyümölcsfához jól értettek. Ők kezelték a rendszerváltás után visszavásárolt szőlőgazdaságot is. Úgy törődtek vele, mintha a maguké lenne… Kis füzetben jegyezték a ráfordított időt. Soha nem csaptak be, nagyon méltányos díjat kértek. Bürokrácia nem kellett. Papír se. Itt az adott szó elég volt.
Lepusztult addigra az egykor a TSZ által elvett és kordonos művelésűvé átalakított szőlő-terület; alig éltek a tőkék. Úgy tűnt, ki kell az egészet vágni, de az egyik testvér észrevette: vannak még élő rügyek a tőkén. „Ne b…d ki, akkor ezt babusgatni kell!” - mondta a fiatalabb. „Babusgatták” hát, és életre kelt a szőlőtelepítvény. Ha nem is az egész, - mert egy részéből akácerdő lett-, de maradt vagy két hektár, ami még egy negyedszázadon át adott 100-110 mázsa szőlőt. Ha nem is nagy haszonnal, de meg lehetett tartani a kis gazdaságot. Gondolta a gazda: ehhez kellene egy pincét csinálni.
Nekifogtak hát a fivérek. Ásták, ásták a homokot.” Ide figyeljen, doktor úr!” -mondta a földet a gödörből kihajigáló, pacemakeres fivér… Akinek orvosa kíméletes életmódot javasolt… Neki az volt a „kíméletes élet”, ha örömmel dolgozhatott. Alkotott. És valóban, a maga részéről még negyedszázadot ráfejelt az életére ez a magát el nem hagyó, kemény parasztgyerek.
De mindig bedőlt a gödör fala, s így egyre nagyobb lett, a kiigazítások után. Úgy, hogy végül is jókora pince lett belőle, fölötte egy takaros felépítménnyel. Mindent ők csináltak; nem kellett mesterembert hívni, csak a gázszereléshez. Mert úgy hozta a sors, hogy a gázt is be lehetett vezetni- saját költségen- a szőlőhegyi útról. Ma vendégházként szolgál.
Az idősebb fivérhez odament a gazda: Nézd csak, mit találtam a szétterített homokban! Ezt a cserepet se tegnap égették ki… Meg egy lófogat. … Vakarta a fejét bátyánk. „Hát, az igazság… az igazság… Az igazságot nem lehet eltagadni… Találtunk egyet-mást. De nem mondtuk meg neked, mert sose lett volna készen a pince.”
Később a gazda régész fia csinált néhány próbafúrást a nagy telken. Megállapítható volt némi szerény leletből, a lófogakból, hogy valószínűleg avar kori sírok lehettek a dombocskán. Tudták a régiek, hogy melyik a víz nem járta hely. Valóban: a nagy tiszai árvizek idején is száraz maradt a pincénk. Valahogy furcsa, jó érzés, hogy ősi lakott földön élünk.
A három fivér azóta eltávozott az élők sorából. Ki így, ki úgy. Évente össze szoktuk hívni a rokonságot. Négy fiú unokából csak egy nősült meg, ő is igen későn. Gyerek nem lett egyiküknél sem. (Csak a legidősebb, ötödik fiú-unokának lett nagyobb családja. Ő viszont elköltözött, Ausztriához közel; ott van munkalehetősége; átjár a sógorokhoz dolgozni.) A két lány unokából is csupán egynek van egy szem fia, egy élettársától …
Városunk, mely 23 000 főt számlált még az ötvenes években, mára már csak 16 000 lakosú.
„...pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” (Tompa Mihály)