Decemberi levél -2020-
Keserédesen békés levél Karácsony után
Aki olvassa a levelemet, barát.
Kedves Barátaim!
Két történetet mesélek el, személyeset. De bizakodom, hogy nem tanulságnélkülit.
A keserédessel kezdem.
Szomorú a szívem, amikor ezt írom. Noha nem is kellene, hogy az legyen. Hogy értsed: megváltunk egy tulajdontól, most Karácsony előtt, a nyári lakhelyünktől, mivel hogy kiöregedtünk belőle. Ez egyszerre fájdalmas és szükségszerű. Eladtuk, el kellett adnunk a tiszakürti portát a rajta lévő épületekkel, az ültetett fákkal s minden egyébbel, mely a mi munkánk révén teremtődött oda. Testben megromlottunk, a fenntartására már alkalmatlanoknak bizonyultunk. Csakhogy harmincöt éven át, tavasztól őszig, éltünk mi ott, ketten vagy családdal, unokákkal, dédunokákkal. És volt esküvő is, baráti és tantestületi találkozó, kuckós nyárköszöntő és nyárbúcsúztató a kerti színpadon, több napos, előadásokkal és koncertekkel, országos ismertségű művészekkel - neveket nem sorolok -, ahol azt mondhattuk, öröm az élet, mivel módunkban volt hozzáilleszteni ezt, azt a teremtett világhoz, s ezen belül Tiszakürt község kulturális életéhez.
Ám a családból senki nem tudta vállalni, hogy öröklő gondozója legyen annak, amit létrehoztunk, s ami a tehetetlenségünktől már a romlás képét kezdte mutatni. Értékén alul kelt el a mi tuszkulánumunk. És valahogy senki nem vette észre, egy valaki kivételével, hogy ennek az arborétumig nyúló, Tisza közeli, nagy, kétszintes portának és a rajta fekvő nádtetős műemlék háznak nem csak múltja, de jövője is van, még financiálisan is. Ez a valaki kínált aztán egy összeget, értéken alulit, és mi rábólintottunk, mást már nem tehettünk.
Hogy mért vagyok szomorú, az nyilván kiderült az eddigiekből. S mért nem kellene annak lennünk? Győzködjük magunkat: az emlék, míg élünk, marad, aztán itt a könyv, amit öt évvel ezelőtt megírtam, A kürti harminc. Ez meg másokat emlékeztethet, hogy lehet mit folytatni! S az új tulajdonos, aki előrelátó üzletembernek tetszik, mintha érzékeny tervező is lenne! S akkor valami épülhet tovább.
Az biztos, a mi időnk lejárt. Beteljesül a törvény, a minden élőre érvényes.
***
A békéssel folytatom.
Jövőnk már nincs, de jelenünk még, ha megússzuk a vírus-háborút, igen. S ebben a jelenben azért léteznek örömös órák. Amiről most szólnék, ez is az. Történetesen a dédunokákról s a mostani Karácsonyról.
Ági lányunk úgy gondolta, hogy a szenteste délelőttjén bejön értünk a Jégverem utcába és kivisz hozzájuk, Kovácsiba. Éljünk pár órára együtt, és oldódjunk fel a gyermekek Jézuska váró örömében. A lányunk megpróbálja továbbörökíteni a családi hagyományt, hogy generációk együtt ünnepelnek Karácsonykor. S ez most is sikerült neki. Négy gyerek, szülők, nagyszülők és mi, dédszülők voltunk itt együtt, ténylegesen szeretetben.
Amikor írom e sorokat, karácsony másodnapja van – csízek, rigók sajnos nincsenek, mint a karácsonyi versben, galambok azonban igen, kenyérmorzsát hullajtottam nekik épp az imént -, s emlékeinket felelevenítve beszélgetek a feleségemmel. Az estéről természetesen, s a családról, főként a dédunokákról természetesen. Közben mindkettőnknek fáj, ami szokott, és én még szorongok is természetesen, de közben mosolygunk, derülünk; a dédunokákkal kapcsolatos emlékeket idézzük.
Emlékszel, mondom, milyen magabiztossággal mutatta meg nékem a 13 éves Levente a fészbukos videózás menetét, mint írta és rajzolta is le, ha már ilyen nehézfejű a papája! És a négy évvel fiatalabb Gergő, folytatta Vilka mama, hogy kalauzolt minket a szomszéd telken épülő házuk labirintusában, micsoda ismerettel s könnyed eleganciával! És a két kislány, a négy éves Julcsi meg a két éves Lilla, milyen szépek, csinosak, okosak, s milyen jó, hogy tudtam velük még játszani, illetve a kislányok énvelem!
A reggeli imánkban még hálát adhattunk, hogy a családi együttlét élménye, békés élménye ebben az évben is megadatott, és hogy minden leszármazottunknak örülhettünk, mind megkeresett, vagy személyesen, vagy telefonon.
Imán kívül még megállapítottuk: szerepünk ugyan már nincs, de helyünk a szívekben, mindenképpen van.
Ezt már csak én írom. Úgy tűnik, értéket hagyunk magunk után, genetikait mindenképpen. S talán, teszem hozzá óvatosan, élményt is, mint léteztünk velük, mellettük, értük.
Hogy még élünk? Kegyelmi helyzet. Ráadás. Biztosan fentről! És a körbevevő szeretettől.
A levél végéhez érve és gondolván a jövendőre, nem érzem, hogy megtelítődtem volna optimizmussal, de és mindazonáltal kívánok Nektek boldogabb új esztendőt!