Augusztusi levél -2020 -
LEVÉL NAPLÓJEGYZETEKBŐL
2020 augusztusában
Kedves Barátom!
Mentegetőzöm.
Nem szeretném abbahagyni a levélírást. De mostanában nincs erőm, kedvem, hangulatom, nem is tudom, mi a helyes kifejezés. Sokat szorongok, talán azért. Megvisel ez az átmenet is, ahogy az őszbe megyünk. Az újabb vírus-nyomulás meg aggódóvá tesz. Négy dédunokám megy az iskolába.
Viszont elkezdtem olvasgatni az internetes naplóimat, azokat a bejegyzéseket, melyeket 2010 és 2020 között írtam, s bevillant: mi volna, ha ezekből állítanék össze egy-egy levélre valót.
És most itt van. Az első. Véletlenszerűen a 2015-ös naplófüzet szövegeiből válogattam. A száz körüli oldalt négyre soványítottam. Talán érdekelni fog, mint láttam öt évvel ezelőtt magamat s a világunkat. Talán te is azt mondod majd; mintha csak most írtam volna.
Hát akkor küldöm. Neked.
A 2015-ös naplóból
Mondatokba szorítom a múló időt
Nem tudom, mért gondolom, hogy vétkezem, ha nem próbálom meg rögzíteni a múló időt, abból is azt - legyen érzés, gondolat vagy történés -, amiről feltételezem, jó, ha más is tud róla. Most vagy valamikor.
Mert hátha ezért őriz az Isten, hátha ezért tartja épségben az agytekervényeimet, mivel kíváncsi, ő kíváncsi, mit tartok érdemesnek rögzíteni nyolcvanhét- nyolcvannyolc évesen magunkról, mi személyeset a világunkból.
Napló, szorongás ellen
Rosszul aludtam az éjszaka, vagy nem is aludtam. S hiába akartam fekve, forgolódva, szépre gondolni, egyik kép jött a másik után, de nem a tiszakürti kertünk képei, ahol napközben boldog vagyok, és nem a madarak hangját hallottam, s nem a természet mohó élni akarását láttam, nem, hanem hogy megöregedtem, s hogy meg kell halni. A közel-távoli emlékek közül is a kellemetlenek, a fájóak bújtak elő.
Abban reménykedem, attól, hogy mindezt leírom, másként, a szorongást kiírom magamból, megkönnyebbülök, s a következő éjszakám már pihentetőbb lesz.
Nem lettem bölcsebb
Azt szokták, szoktuk mondani: Öregszünk, azaz bölcsebbekké is válunk. Ami ugyebár azt is jelentheti, hogy megfontoltan szólunk, körültekintően nyilatkozunk, nem engedjük, hogy az érzelmeink elragadjanak.
És azt is szoktuk, szokták mondani, ezt inkább vágyakozva: Ahogy kezdjük megközelíteni az utolsó kijárati kaput, szívesen mutatkozunk olyannak, mint kik elrendeztek mindent maguk körül, szóval, hogy kész a leltár, s mire behúzzuk magunk mögött az ajtót, a problémák helyett csak a hiányunkat hagyjuk itt.
Leírtam a fenti sorokat, nem is tudom, hogy jöttek ki az ujjaim alól, de ha már ide kerültek, nem tehetem meg – végül is naplót írok –, hogy ne legyek személyes.
Az én leltárom bizony hiányos. Sem az égiekkel, sem a földiekkel nem rendeztem el mindent. Például kételkedő vagyok, az agyam minden ellentmondásosnak látszó bibliai kijelentésre lecsap. Az indulataim is elragadnak, de el is ragadtatom magam.
Óh az a bölcsesség! A modortalanság most is bőszít, a bunkóság meg felháborít, a véleményemet akkor is közlöm, mikor hallgatni kellene. S nem hallgathatom el, hogy a kelleténél is fontosabb vagyok magamnak, és szeretem, ha szeretnek.
Káinok vagyunk
Pompás előadásokat hallgatunk vérgőzös háborúkról, remekbe sikerült bombatámadásokról, elemzéseket a népirtás természetrajzáról, a terrorizmus okairól, s ha az előadó okosan elemez, élvezzük a mondottakat. Hát igen, az ember gyilkos fajta, s az emberiség története vérfolyam, ahogy ezt a mi Petőfink meg is írta. S mint művészetértők, még el is ragadtatjuk magunkat, ha egy pompás festményt látunk, mondjuk egy kivégzésről, vagy egy dinamikus csatajelenetet valamelyik háborúból. Egy színházi vagy filmélmény meg egyenesen katartikus állapotba röpít, ha az alkotónak sikerült drámai erővel, eredeti látószögből megjeleníteni egy gyilkosságot, verekedést, tűzhalált, akasztást, bármi ilyesmit. Még tán élvezzük is, mint gyötrődik, szenved a másik. Az autodafénak is mekkora nézőserege volt hajdanán, s egy nyilvános livégzés felért egy népünnepéllyel. Jézus kereszthalálát sokaság nézte végig Mi is, mikor a román zsarnokot kivégezték, ott ültünk a képernyő előtt.
***
Szent István törvényei között olvasom: „Ha valaki az ispánok közül, felesége megölésével szennyezi be magát, ötven tinóval béküljön ki az asszony rokonaival, és böjtöljön a kánonok parancsai szerint.”
Ha a feleséggyilkos szegényebb, kevesebb tinóval is letudhatja a büntetést. Böjtölni viszont ugyanúgy kell.
***
Az amerikaiak, mint tudjuk, fegyverrel exportálták a demokráciájukat Afganisztánba, Irakba és Szíriába. S ezzel elindították a népvándorlást Európába.
***
Márai jegyzi meg naplójában, hogy a spanyolok úgy irtották az indiánokat Dél-Amerikában, mint a szovjetek a mieinket a gulágokban; éheztetéssel, agyondolgoztatással, járványokkal, kegyetlen bánásmóddal.
***
Nem először gondolok rá, hogy a szovjet gulág éppen úgy holocaust volt, mint a hitleri megsemmisítő tábor. Magyarország területéről 1944-45-ben csak a magyarokat és a németeket vagonírozták be, s vitték a szovjet lágerekbe. Csak éppen nem gázzal semmisítették meg őket, hanem éhezéssel, tífusszal, veréssel. Kárpátaljáról például egy ruszint, szlovákot, románt, cigányt sem hurcoltak el. A magyarokat és a németeket válogatták össze. Faji alapon büntettek.
És a művelt nyugat! Máig különbséget tesz a német és a szovjet fasizmus között. Itt kinyitja, ott meg behunyja a szemét.
Príma egy demokrácia!
***
S milyen finoman el van kenve ez is. Az USA Hirosimában és Nagaszakiban semmit nem sejtő civilekre - nőkre is és gyerekekre is - dobta az atombombáit. Százezrek pusztultak el. Mi ez, ha nem népirtás?
Sem nem öltem, sem nem öltek
Gyerekkoromban én is kitéptem a cserebogár alsó szárnyát, hogy ne tudjon repülni, hanem szántson a porban. Leventepuskával még varjút is lőttem. De ahogy öregszem, kikapcsolom a televíziót, ha egy filmben szörnyűséges rész következik. A Colombóra is csak akkor kapcsolok, amikor már túl vannak a nyitó gyilkosságon, s kimegyek, ha tudom, most tragikus jelenet következik az ismert alkotásban. Drámát sem nézek már a színházban. A legyet úgy kapom el, hogy csak megszédüljön, s még ki tudjon slisszolni a tenyeremben képzett alagúton. Állatot azért nem tartunk, ne kelljen végigélni a kimúlását. Elég volt egyszer. Nagyon megszenvedtük a Bogár nevű pulikutyánk halálát.
A karomban még mindig végigfut a halálraítélt csirke rángatózása, ahogy anyánk nyiszálta a nyakát, én voltam ugyanis az, akinek fognia kellett a két lábát, míg anya dogozott a késsel. Emlékszem, mindig elfordítottam a fejemet, ne lássam a vért, ahogy csurog a jószág nyakából.
Tudtam volna-e ölni, ha rákényszerülök? Nem tudom.
Vajon Saulus, azaz Pál apostol miközben őrizte a kődobáló kivégzők ruháit, szenvedélyes kereszténygyűlöletében ugyan mit érezhetett? Erről nem szól a Bibliában.
Örülök, hogy az élet megadta: sem nem öltem, sem nem öltek. És döntenem sem kellett életről, halálról.
Önbecsapás
Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy be merjem vallani, hogy több jót tételezek fel magamról, mint amivel valóságosan rendelkezem. Ez úgy történhetik, hogy a gyengeségeimet erénynek tekintem.
Példa: Ha nincs kényszerítő helyzet, nem mondok nemet. Ebből azt a következtetést bátorkodom levonni, hogy én jó ember vagyok. Pedig valójában nem vagyok jó, csak gyenge vagy kényelmes, olyan, aki nem vállalja fel az ütközést.
Nemegyszer előfordul, hogy beszél hozzám valaki, fejtegeti a politikai nézetét, mellyel én nem értek egyet, de nem szólok, hadd mondja a magáét. Még bólogatok is, mint a felhúzós jancsi. A vállamat meg veregetem, hogy milyen toleráns és békés vagyok. Vénkoromra lettem ilyen túlontúl kompromisszum-kedvelő.
Még egy példa. Igazmondó rohamom van. S nem veszem észre, hogy közben megbántom a másikat. Az illető megsértődik, kiborul. Én megijedek, megsajnálom, és bocsánatot kérek. Noha igazam van, mégis bocsánatot kérek. Fölös módon szorult belém a részvét?
Hibáim az erények polcán!
Egyébként szeretem másokban is meglátni a jót, s a felfedezett jót körbelobogózni. Az öregedés hozta volna elő ezt is belőlem? Nem hiszem, apukám is több jót mondott az emberekről, mint rosszat.
Úgy látszik, ilyen az optikám.
Ámbátor lehetséges, hogy nemcsak a másikat, de magamat is fényesítem ez által? Azért öltöztetem a barátaimat, vendégeimet ragyogó színekbe, hogy mellettük és általuk magam is tetszőbb legyek? Ez is önbecsapás volna?
Az idegeim olykor irányíthatatlanok
Arra már rég rájöttem, hogy az idegeket, azokat nem lehet edzeni. Lehet ajzani vagy nyugtatni külső eszközökkel, de megparancsolni az izgága idegrendszernek, hogy legyen szíves nyájasra hangolni magát, amikor felhúzták, mint a hegedűhúrt!
Ha a feleségem azt mondja történetesen, hogy ez az igazság, amikor kézenfekvőnek látszik, hogy az igazságnak a közelében sincs, akkor én vagy robbanok, vagy ironikus megjegyzést teszek, szóval, olyasmit, ami olaj a tűzre, akkor én pontosan tudom, hogy hülyeséget csinálok, mivel hallgatnom kellene. De képtelen vagyok az idegeimnek parancsolni, hogy kushadj már, ne izgágáskodj!
A lányunk, ha történetesen jelen van, ilyenkor mulat, ő tudja, hogy a szópárbajnak percek alatt vége, s tíz perc sem múlik el, s már fogalmunk sincs, mért rendeztünk tűzijátékot.
Aki netán ilyekor látna, hallana bennünket, kérdezhetné; hogy volt képes ez a házaspár 65 évet leélni egymással!
Talán úgy, mondom én, hogy tudatosult bennünk; az idegeinknek parancsolni nem tudunk, tehát amit az idegrendszerünk művel, azzal nem is kívánunk azonosulni. S ha nem azonosulunk, nincs mit komolyan venni.
***
Márai írja: „Rang és cím, minden csak köd és füst. Valóságos nemesség csak egy van: a vállalt munka minősége.”
Szép szöveg. Azért is jegyeztem ki. Olyan tizenkilencedik századi. És igaz is! Annak, aki maradt tizenkilencedik századi.
Rangom, címem nincs. De számottevő vagyonom sincs. Viszont nemes módján élek. Legalább is igyekszem élni.
Ha kiderül, hogy nincs nagy baj
Sziszi királynéról láttunk egy filmet a tévében. Úgy a film közepe tájától. Filmet, operettes érzelmességgel. Szisziről kiderítik, hogy tüdőbeteg, s látjuk, hogy Sziszi kedélybeteg lesz, s a délceg Ferenc József meg kétségbeesett és szomorú. Aztán Sziszi váratlanul meggyógyul, s akkor meg azt látjuk, hogy ő is, meg a délceg Ferenc József is, mint örvendeznek.
Nézem a jelenetet, s esküszöm, érzem, hogy a könnyzacskóim kezdenek telítődni. Meg is rémültem hirtelen, mi ez a giccses elérzékenyülés? Aztán eszembe jutott; persze, alig két hete mondta Szilvás doktornő, a gasztroenterológus a János kórház ambulanciáján Kósa Vilmának, a feleségemnek, de a jelenlétemben, hogy nincs szükség klinikai vizsgálódásra a továbbiak során, mivel a leletek kedvezőek.
Óh, be átéreztem az uralkodó pár meghatott és felszabadult örömét. Elérzékenyültünk a képernyő előtt üldögélve, ahogy már írtam, mint Ferenc József és Sziszi a filmen.
És nem szégyenkezem.
Amikor az ember arra gondol, boldog lehet, akiben működik a hála képessége
Mostanában egyre többször gondolok arra; milyen jó, hogy van képességünk bármit is megköszönni, s a hálánkat gesztusban, szóban, írásban vagy cselekedetben kifejezésre juttatni.
Hogy mi ez a képesség? Genetikai programként működik bennünk, vagy életünk során jutunk hozzá, neveléssel, társadalmi szokás révén, mintákat követve? Nem tudom.
Azt viszont igen, ha olykor sikerül megfogalmaznom, hogy mit is köszönhetek másnak, másoknak, a Másiknak, ha gyarlóságaim fölé tudok nőni, óh, az nagyon jó érzés, nagyon jó, nagyon jó…
__