2020. januári napló
Régimódi emlékek
Kósa Vilma gyermek- és ifjúkorából
Debreczeni Tibor fogalmazásában
Január-februári napló gyanánt
2020
A fogalmazó
Évek óta noszogatom a feleségemet, komponálja füzérbe gyermekkora történeteit. Tele is vannak efféle témájú jegyzetekkel az éppen kezébe jutott füzetek, telefonkönyvek üres lapjai, de az írásait egybe nem gyűjtötte, s azok szerkesztése sem vonzotta.
A kilencvenedik születésnapja környékén úgy határoztam, megkísérelem leírni az emlékeit, azokat, melyeket gyakran hallottam tőle, s azokat is, melyekről nem szívesen beszélt. Kilenc dédunokánk között majd csak lesz egy, akit érdekel, milyen volt egy szatmári faluban élő paraszt-kislány élete az 1930-as- negyvenes években, milyen nagylány lett belőle, mire egyetemre került. Arról már nem is szólok, hogy akár akarja az ember, akár nem, ha az életéről beszél, a korszakokról is szól, amelyben a történések megestek vele és formálták. Szóval történelmet is olvas, aki az őse életének személyes mozzanatait olvassa.
***
Amikor ezt a gépbe kopogtatom - noha tudjuk, mégis csodálkozunk -, mi ketten, Vilka és én, csaknem hetven éve élünk együtt. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy jelezzem; az mit írok, igazat írok, volt ugyanis időm megjegyezni a hitves emlékeit.
Egyébként, akik a történeteiben szerepelnek, többségükben nekem is ismerőseim. A családja tagjai mindenképpen, a rokonai, a barátai. Sokukhoz érzelmi szálak is kapcsolnak. A szülei, az én apósom és anyósom, velük még együtt is laktunk 1952-től néhány évig, a mi debreceni összkomfort nélküli lakásunkban, szűkösen, amikor a kuláknak nyilvánított okos parasztgazdát arra kényszerítették, hogy elhagyja szamosszegi otthonát.
***
A történetekből kiderül még, aminek ki kell. Az én mondataimmal. Nem akarom elhallgatni, hogy a stílusom szárazabb, mint Kósa Vilmáé. Ha ő írja a történeteit, minden színesebb. A feleségem ugyanis tud mesélni, én meg nem. Jómagam, mint egy szociográfus, a tényeket szeretem rögzíteni. A lényeget, vagy amit én annak gondolok, mindenképpen.
A történetmondó
Szamosszeg. Ez a falu születésem helye. Jó helye. Itt nyeltem az első kortyot a levegőből. Itt nyeltem anyám tejéből is. Álmomban gyakran járok Szamosszegen, de mindig a gyermekkorom falujában. Itt és ekkor vált érzékelhetővé számomra ez a földi élet. Úgy gondolom, s talán már tudom is, hogy 80 éves koromban azért vásároltam házhelyet történelmi emlékkert számára a falu közepén – igen, történelmi emlékkertet a Gulágba hurcoltak, a meggyötört kulákok, szüleim, rokonaim, röviden, a kommunizmus áldozatainak emlékére-, mivel szerettem a gyermekkorom Szamosszegét. A szocialista vezetésűt, a téeszest már nem.
***
Büszke is voltam erre a régi Szamoszegre. Ebben a folyókkal majdhogynem körbevett 3000 lelkes református nagyközség határában nem találtatott nagybirtok, így a község gondolkodásában polgárosultabb volt sokakénál. Az iránymutató mondat ez lehetett: imádkozzál és dolgozzál, Ez beitatódott a mindennapokba. Itt egyformán volt megtalálható a ragaszkodás a hagyományokhoz, de létezett valamiféle demokratikus gyakorlat is, az például, hogy a polgárnak joga van beleszólni az egyház és a falu irányításának a dolgaiba. De az országos politikát sem engedték elmenni maguk mellett.
Édesanyám például a Horthy-korszakban a kisgazdapárti Bajcsy Zsilinszky Endre képviselősége mellett, ahogy ma mondanák, kampányolt. Édesapám pedig, aki falusi gazdaként a népi írókat, Veres Pétert és másokat olvasott, és elvégezte az Aranykalászos gazda tanfolyamot is, elsajátítván a korszerű gazdálkodást, meglehetősen önállóan gondolkozott a világ, az ország s a helyi közigazgatás dolgairól. Emlékszem, a dán szövetkezeti modell is foglalkoztatta. Templomba nem járt. Nem hallgatja annak a prédikációját – mondta – aki vizet prédikál és bort iszik.
***
A kilencvenedik születésnapom, 2020. január 12-ére, vasárnapra esett, miként a születésem napja is, 1930. január 12-re. Azon a hajnalon anyám a szülési görcsöktől szenvedett. Ezen a vasárnapon, a kilencvenedik születésnapomon, én a jobb lábamba álló izomgörcstől. Azon a vasárnapon 10 órára édesanyám megszült engem, volt nagy öröm, ezen a vasárnapon 10 órára az én izomgörcsöm is megszűnt, s át tudtam sétálni a közel lévő vendéglőbe, hogy ünnepeljen a család. Volt nagy öröm. Akkor azért, mert megjöttem, most azért, mert még meg tudtam jönni.
Mikor megszülettem 10 órakor, éppen harangozták a harmadikat a református templom tornyában. Adatott mindenki tudtára, hogy kezdődik a délelőtti istentisztelet.
Akkor jönni, amikor templomba kellene menni! Haj, haj! Mondták is az anyám körül segédkező, meg a gyermekágyba ebédet hozó asszonyok, ahogy hallottam később Édestől: Hallod te Juliska, nem lesz ez a lányka jóféle, majdcsak vigyáznod kell rá!
Édes aggodalmaskodott is eleget. Talán fölöslegesen is.
***
Úgy tudom, így szokták mondani, ha szépen akar emlékezni az ember; áldott emlékű szüleim. S én akarok. Szerettek engem, s mindent megtettek, amit tehettek, hogy testben-lélekben egészségesen nőhessek fel. S talán sikerült is, mondom most, közel a véghez. Bevallom, édesapámmal volt harmonikusabb a kapcsolatom. Édesanyám, Édesnek neveztük, akként éreztem, elnézőbben kötődik a két fiához, Árpádhoz, a bátyámhoz és az öcsémhez, Lajóhoz. Paraszt családoknál általában a fiúknak jobban örültek. Szociológusok, pszichológusok tudják, miért.
***
Édesapám, Kósa Lajos már frontot és orosz fogságot járt 27 éves férfi, amikor feleségül vette a nála tíz évvel fiatalabb Bodó Juliskát. Apám, mire haza érkezett, minden testvérét révben találta. Ő meg szakma nélkül. Gazdálkodhatott az apja összezsugorodott földjén.
A házassággal aztán önállósodik. Édes hoz több földet a családba, meg portát a házépítéshez. Itt jegyzem meg. Édesapám kedvenc olvasmánya a Toldi volt. Érzésem szerint magát a mellőzött Miklósnak tartotta, aki többre hivatott, de akit a körülmények partvonalra állítottak. Felnőtt korában magánúton még a négy polgárit is elvégezte. Egyébként mikszáthos alkat volt, külsőre is, de formázta őt valamelyest gondolkozásban is. Szerettem apámmal beszélgetni. A lényeget történetekbe szőtte. A Talmudból is szívesen idézett.
***
Édesanyám, ahogy az a későbbi asztalkörüli beszélgetésekből kisejlett, igencsak nem érezte jól magát apósáék házában, ahová feleségnek vitte a férje. Itt lakott ugyanis a két, még férjhez nem ment sógornő is, akik az apa nélkül nevelődött fiatalka asszonyt nemigen kedvelték. Mivel két évig nem fogant gyereket, a háta mögött meddő Julinak csúfolták.
Aztán Édes 1926-ban megszülte Árpádot, ettől kezdve anyánk magabiztos lett, s miután apánk az új házhelyen felhúzott egy vályog-házacskát is, amelyben lakhattunk, irányítója lett az otthonnak, s mindennek, ami a házban és a házon kívül, a hatalmas portán történt vagy történhetett. Itt szült meg engem is.
Egyébként nagy munkabírású volt, gyors, szorgalmas, ügyes, gyönyörűen énekelt, könnyen eljárt a keze, s az indulatossága által árnyalt véleményét sem rejtette véka alá. Az Istennel, az ima által mindenképpen, beszélő viszonyban állt. Mondhatni, hívő alkat volt.
***
Jófajta géneket sikerült összegyűjtenem. Mindent tudtam, amit egy csecsemőnek tudnia kell. Például nagyokat enni. Anyám kiapadhatatlan tejforrás volt. Az öcsém másfél évvel utánam jött a világra. Én még akkor is szoptam, amikor már az öcsém is bejelentette igényét, és emlőjére mások is igényt tartottak. És jöttek hozzá a kevés tejű asszonyok, közel volt a cigánysor, segítsen már rajtuk. Ő meg szívesen tette, már csak azért is, nehogy begyulladjon a melle.
Én meg irigykedni kezdtem, micsoda dolog, hogy idegen pulyákat szoptat, rólam pedig megfeledkezik. Mondtam hát, ahogy hallottam: Kósáné asszony adjon nekem is egy kis didit, s vittem én, a két és fél éves a sámlit, hogy arra üljek. Apám szeretett, s mulatott rajtam; El is nevezett Szopinak. S ha mérgelődtem, játékosan, csúf szopinak nevezett.
***
Édes telt és kemény húsú asszony volt. A keblei dúsak. Jómagam nem őt formáztam, alacsony, vékony és karcsú lettem, de táplálni a gyermekeimet, mint édesanyám, tudtam. Laci fiunk mohón és sokat evett, de még ő sem tudta kiüresíteni a mellemet. 1952-ben az volt a módi; aki lefeji a felesleges anyatejet, s leadja a központban, kap érte tetra-pelenkát. Még hogy eldobható pelenka lett volna, mint mostanában! A tetra egyébként gazdaságos volt, lehetett sokszor újra mosni. Leadtam az anyatejet, és örültem a pelenkának.
***
Erős voltam, és kicsi gyerekként még telt is, s ahogy mondták, szép kislányka, s ügyes, temperamentumos. Néhány eseményre emlékezve, lehet, hogy indulatos is. A bátyám négy évvel volt idősebb, s igencsak vagánykodó fiú. Szeretett, csak úgy brahiból, a fenekemre csapni. Én meg ezt el nem viseltem. Egyszer, mikor mentében rám ütött, úgy eltaláltam a térdemmel a golyóit, hogy vonított.
Vadmacska, mondták. De nem büntettek.
A harciasságom aztán eltűnt, s mire 19 éves lettem és egyetemista, végleg. Akkorát ütöttek rám az illetékes elvtársak, hogy bekerültem az idegklinikára, Sántha professzorhoz. Elektrosokkal kezeltek, és altató kúrára fogtak. Megállapították azt is, hogy vegetatív neurózisom van. Tiborom, akkor már majdnem vőlegényem, minden délután bejött hozzám, hogy a klinika kertjében gyakoroljuk a járást. Szinte újra kellett tanulnom.
***
Édesanyám a miszticizmusra való hajlamát – mert volt neki ilyen is - anyai nagyanyámtól, az ő édesanyjától, Pirka (Piroska) mamától örökölte. De külsőre én hasonlítottam a mamára.
Pirka nagyanyám, aki miután fiatalon özvegyen maradt az öt gyerekével, - három kicsi korában meg is halt -, azt mondta, mikor jöttek a kérők, hiszen őt viszonylag gazdagnak tudták, akkor lásson férfit, mikor a háta közepét.
Egyébként módfelett érzékeny asszony volt. Ráérzett nem tudható dolgokra. is Most biztos okkultistának mondanák. Jelen voltam, amikor kétségbeesetten közölte egy jóslása után: Feri unokámmal valami baj történt. Egy nap múlva jött a távirat, hogy Úry Ferenc hadnagy hősi halált halt.
Pitka mamát nevezhették volna született altruistának is. Ha valaki lekönyörögte róla a ruháját, odaadta, s alsóruhában, a kertek alatt jött el hozzánk, hogy édes adjon rá valamit.
Egy alkalommal, amikor vörhenyt kaptam, nagymamámmal több, mint egy hónapot töltöttünk együtt. Senki nem léphetett be a szobánkba. Ki volt téve a vörös bélyeg. Boldogságos hónap! Nagyon szerettem vele lenni. Hogy én mennyit tanultam tőle!
***
Nagyon-nagyon jó volt ebben a családban, ebben a faluban és ezen a portán felnövekedni. Bár Édes érthetően folyamatosan mindent megtett azért, hogy korlátozzon minket korlátlan szabadságvágyunkban, de a korlátokat áthágni itt mégis könnyebbnek tetszett, mint másutt, mondjuk egy városi lakás szűk terében. Nagyon élveztük, mikor anyánk is beállt a játékba. Szeretett fogócskázni, labdázni, tulajdonképpen mindent kedvelt, amit mi is.
Bennünket apró gyermekségünktől fogva, ma így mondanák, munkára is neveltek. Mind a hárman dolgoztunk, a legkisebb, Lajóka is. Nekünk való házkörüli teendővel igencsak elláttak bennünket. Ám a feladatok hordoztak magukban valamiféle játékos elemet, mondhatnám így is, egyéni szabadságot a hogyant illetően. S hát körbe vettek minket a háziállatok, nem eggyel közülük játszottunk is. És a szomszédunkban laktak az unokatestvéremék, lányok, többen, Velük aztán viháncolhattam szabadidőben eleget!
***
Egy furcsa történet, nemigen értem ma sem, de el kell mesélnem.
Vándorcirkuszosok léptek fel Szamosszegen. Ott ültem, gondolom gyerektársaságban, a nézőtéren. Arra emlékszem, hogy elbűvölt a lovarnő produkciója. Rögtön döntöttem, hogy én is lovarnő leszek.
Hogyan, milyen indíttatásból, máig sem értem, de amikor a cirkuszosok felszedték a sátorfát, s bepakoltak az ekhós szekerekbe, beslisszoltam a kellékes kocsiba, s ott jól elbújtam: én velük megyek.
A szüleim kétségbeestek, hová lett a kislányuk. Végül a hatósággal, a csendőrökkel kerestettek. Meg is találtak a következő állomásukon.
Hogy fogadtak itthon, mit mondhattam, semmire nem emlékszem. Magam is értetlenül állok magam előtt. Mért mentem el? Megsértődtem volna? Titok marad.
***
Lehet, hogy a cirkuszosok lovas produkciója bűvölt el. Nagyon szerettem a pacikat. Értettem a nyelvükön. De legalább is tudtam velük bánni. A szép, bajszos Kósa nagyapám nekem ajándékozta csikó korában a Pajkost. Sokat foglalkoztam vele. Egyszer, másfél éves korában, egy délután átugrotta a kaput, s elvágtatott a szemközt lévő szántón át az erdő irányába. A fiúk csak kiabáltak utána, hogy Pajkos, Pajkos, de a ló, mintha meg se hallotta volna őket. Kiderült, ostorral próbálták idomítani-szoktatni a fiatal állatot, de én nem ilyen módon foglalkoztam vele. Mentem hát utána, vittem magammal a zabos tarisznyát, s szólongattam a nevét én is. Egyszer csak a Pajkos megállt. Gyere ide, gyere ide, mondtam neki kérően, ám nem jött, De nem is ment tovább. A fejét felém fordította, s engedte, hogy közeledjem irányába. Beszéltem hozzá, míg csak oda nem értem. Aztán kegyes volt, s hozzájárult, hogy megsimogassam, s kézbe vehessem a kantárszárat. Akkor lassan elindultunk hazafelé. Jött mellettem. Mintha a testvérem lett volna.
***
Volt egy kosom is. Gusztinak neveztem el, mivel olyan gusztusos kis jószág volt. Kicsi korában kaptam egy ismerős juhásztól. Mérges lett a juhász, hogy a bárány kint a mezőn, legelés közben négy kost ellett, pedig anyajelölteket, emséket várt.
Én megköszöntem, hazavittem, cumiztattam, s nagyon hamar fel is nevelődött. Úgy hozzám szokott, hogy járt utánam, meg velem, mint egy okos kutya. És értett is a szóból. Jól volt tartva, dudorodtak is mar a szarvai, játszottunk is sokat, nekem-nekem jött ugrándozva. Kiderült, hergelni is lehet, hogy támadjon másokat. Védelmezőm lett. Értett a mozdulataimból, meg a szavamból.
Kilenc éves lehettem, mikor a következő történt. Csendőrök jöttek, biciklis csendőrök a kövesúton, Nagydobosról. Én a portánkon játszottam Gusztival, amikor észreveszem, hogy a kakastollasok megállnak a kapunk előtt, s bámulnak befelé. Engem bámulnak, s nem haraggal. Csak éppen csúfolódni támadt kedvük. Jó húsban lévő kislány voltam, azok ketten meg énekelni kezdtek egy nótát, amely így fejeződött be, hogy ki a fene látott egy kislánynak ilyen vastag combot. Én megsértődtem, mi több, dühös lettem, kinyitottam hát a kiskaput, intettem Gusztinak, ő meg kirohant, s az öklelő kis szarvaival nekiment az egyik csendőr kerékpárjának, s szétroncsolta a kerék küllőit. Volt nagy skandalum. Apámat felhívatták a községházára, s megfizettették vele a kerékpáron okozott kárt, s még örülni kellett, hogy hatóság elleni támadásért nem róttak ki nagyobb büntetést. Guszti visszakerült a juhászhoz, akitől kaptam. Állítólag sok utódja született. Szomorkodtam, amiért elvitték mellőlem.
***
Hogy miként is voltam az úgynevezett női vagy asszonyi munkákkal! Engem talpraesettnek tartottak, jó kézügyességgel is rendelkeztem, meg kellő kreatív képességgel. Azért merem ezt mondani, mivel ekként is hírelődtem el. Nem csak otthon, de az iskolákban is, meg feleségként, a férjem mellett. Villogó cselekvőnek a társaságában nem volt nehéz látszanom, amit ugyanis kézügyességnek neveznek, azzal ő nem rendelkezett. A kocsit is én vezettem, meg a villamossági szereléseket is én végeztem, meg még a szeget is én vertem a falba. De mint az írás mutatja, ő írja meg, milyen is vagyok én.
Szamosszegen, hét éves koromtól tizenháromig, szóval, amíg be nem kerültem Debrecenbe, a Dóczy leánygimnáziumba tanulni – mindenképpen ki akartam szabadulni a paraszti világból, abból, amire egy falusi lány predesztinálódott -, anyám minden ház körüli munkára megtanított. És mindent el is lestem, ami érdekelt Akadt azért, ami munkát hárítottam, vagy hárítottam volna. A tyúkok tojózását például utáltam. A fenekükbe nyúlkálni, pfuj! Anyám pedig gyakran mondta, menj csak lányom, tojózd meg a tyúkokat, hadd tudjuk, mennyi tojásra számíthatunk. Annak sem örültem, hogy a hízott libát mindig velem küldette el a zsidó metszőhöz. A sakter a mi libánkat kósernek találta, tehát átvette. S adta a pénzt. És én sajnáltam tőlük, hogy ők eszik a mi libánkat. Hogy irigyeltem a szomszéd unokatestvéreimet, amikor vigyorogva hozták vissza a jószágot. Tudták, abból nekik lesz ebéd vagy vacsora. Az övékét a sakter trefnyinek találta, s nem vette át.
Mit nem szerettem még? Az ebédet kihordani nyáron az aratóknak. Anyám a vászon batyuba pakolt elemózsiát a hátamra kötözte, s mehettem a forró déli napon. S kezemben meg a kaszroj, az is tele ennivalóval.
Apámat behívták katonának, amikor visszajött Kárpátalja, ezért aztán anyámra hárult minden feladat a gazdaságban. Kiment ő is a mezőre a fiúkkal, nekem meg azt mondta, mire hazajövünk, főzz ebédet. Tíz éves lehettem. Mit főzzek? - kérdeztem. Anyám meg: Galamb a dúcban, zöldség a kertben, a többi a kamrában. A galambokat levágni, azt nagyon nem szerettem. Sajnáltam az ártatlanokat. A többi már ment könnyedén.
***
Hamar megtanultam a hímzést, a kötést. Ezeknek minden fortélyát elsajátítottam. Dicsérték is a munkámat. Dörzsölőbe, fonóba, másokhoz viszont nem engedtek, mivel, mint mondták, még fiatal vagyok.
A Dóczy tantervében szerepelt a kézimunka. Az órán gyors voltam, másoknak is segítettem. Olykor honorálták is.
Később, az inflációs időkben, meg az ötvenes években fizetségért is kötöttem. Emlékszem, mikor már házasok voltunk, s én még egyetemista, milyen jól jött a megkötött kesztyűkért meg a melegítőkért a kapott kicsi pénz.
Némelyik egyetemi órán is kötöttem, a pad alatt természetesen. Egyszer Szabó István történész professzorom, akit egyébként nagyon szerettem, észrevette a mozdulataimat.
- Mit csinál maga Kósa kisasszony, - kérdezte.
Mit tehettem, bevallottam neki ott az órán, mindent. Szabó István kiváló embervolt, nemcsak tudós - engem külön is kedvelt, jó oklevélolvasónak tartott -elmosolyogta magát:
- Tudja mit, kössön továbbra is, és ígérje meg, nekem is készít egy kesztyűt.
***
Szamosszeg gyerekparadicsom volt. Mindenütt víz. Itt folyt a Szamos, a Kraszna, a lecsapolás eredményeként az Ócska-Kraszna, aztán patakocska, a Homoród, meg a Falufok, tavacska itt is, ott is. Nyáron jártunk fürödni a Szamosra, a patakban csíkot fogtunk, bizonyos vizekben meg piócát. Édes egyszer, dehogy egyszer, többször is ellazsnakolt bennünket, hol ezért, hol azért.
Semmiből nem akartam kimaradni, amiben a fiúk benne vannak. Egyszer elcsentük az anyám dagasztótekenőjét, s abban ülve, lapátoltunk a vízen. Máskor meg kipucoltuk a halász varsájából a halat. Persze, hogy kiderült; mi voltunk. Apánknak kellett kifizetnie az árát. Mindezért verés is járt, nemcsak feddés. Édes még óbégatott is hozzá: Mért engem vert meg az ég, mért nekem vannak ilyen megátalkodott, rossz kölykeim!
Az én fiús tempóimért anyám külön is haragudott, Egyszer bezárt a pincébe, hogy ott gondolkozzam, mi illik, s mi nem, mit szabad és mit nem. Aztán bent felejtett. Én leettem a csuporba tett tejek tetejéről a tejfölt, így elvoltam egy darabig, de mikor untam magam, fogdostam a pince nedve részén lévő békákat, s azzal szórakoztam, hogy a falhoz csapdostam őket. Rondák voltak, utáltam is őket, meg anyámra is haragudtam. Félni nem féltem a pincében, s mintha el is aludtam volna.
Általában édesapám védett anyám haragjától. Most is. Miután kikerültem a fogságból, Édes, ahogy észrevette, mi pusztítást vittem véghez, már vette is a pálcát. De a keze is könnyen eljárt. Haragtartó viszont nem volt. Apánkra hallgatott: Juliska te, ezt ne csináld. Akkor nem csinálta.
***
Hogy apámat mivel bosszanthattam fel egy nyáron, az udvaron, a gémes kút körül, nem emlékszem. Biztos, hogy nem szándékosan, de az biztos, hogy mérges volt, feldúlt az arca. Hogy meg akart volna vesszőzni, nem hiszem, nem volt verekedős. Ám, ahogy jött felém, én elfutottam, Nem messzire, csak a kút körül. Apám meg utánam. Én meg hallottam, hogy zihál, a szíve mindig is rendetlenkedett.
Jaj, az én drága apám, aki szívesebben mondott egy tanmesét az okulásomra a Talmudból vagy valamelyik fabulás kötetből, most sem akarhat nekem rosszat! Fogtam magam, megálltam: Jöjjön édesapám, üssön meg, ha úgy gondolja, hogy megérdemlem -, mondtam neki.
Magához ölelt, s tényleg elmondott egy tanulságos történetet.
***
Ha már szóltam a vizekről, akkor azt is meg kell említenem, hogy én jó piócás voltam. Nekem nem kellett mást tennem, beállni a sekély vízbe, s máris tapadtak a lábamra a piócák. Volt úgy, hogy egyszerre tíz is. Mások meg hiába ácsorogtak sokáig, rájuk nem ragadtak. Mikor már szívták a véremet. leszedtem őket a lábamról, bele a vizes üvegbe, s irány az öt kilométerre fekvő Nagydobos. Ott meg be a patikába. A gyógyszerész átvette a piócáimat, s fizetett.
Egy alkalommal trappolt valaki, siessek a vízhez, ott vár Bodó doktor úr, egy bácsit megütött a guta, s piócával kell megszívatni. Mentem is, ledobtam a cipőmet, beálltam a vízbe, s máris ragadtak a vérszívók. Vittem magammal sót, azzal lehetett ugye a fekete, síkos jószágot leszedni a lábamról, aztán rá az öregre, s kezdett jobban is lenni. Állítólag, meg is gyógyult.
***
Tizenegy év körüli lehettem, amikor jelzett a szervezetem; kezdek felnőtt hölggyé válni. Valójában anyám lepődött meg, s talán meg is ijedt. Két hosszú copf táncolt a hátamon, ha sétáltam, karcsú volt a derekam, ringó a csípőm, a mellem is dudorodott, mondta is édesanyám, éppen rövid pörgő szoknya volt rajtam, hogy vigyázzak, nagyon már le ne hajoljak, mert kilátszhat, aminek nem kellene. S ami nem is illendő.
Úgy hiszem, féltett, nehogy kikapóssá váljak. Volt a Kósa nagynénik közt egy, aki elszökött Pestre, felesége lett egy férfinek, gyerekük is született, de mivel semmi nem történt szabályosan, szertartásosan, a család szinte kitagadta. Aztán korán meg is halt, talán abortuszból kifolyólag. A lényeg, anyám nagyon aggodalmaskodott, nehogy már Vilma nénémre üssek – őt is úgy hívták, mint engem - , nehogy már ferde utakra vigyen a vérem.
Az evégetti nyugtalanságát később sem értettem. Szerelmes ugyan voltam, de szexuális cselekvésre, csak úgy, kínzó vágyakozásból, soha nem éreztem késztetést. Központban lenni persze szerettem, de csak, hogy bámuljanak, Kapós legyek a táncban, dicsérjenek ezért, azért, tegyék nekem a szépet, udvaroljanak.
***
Édesapám meg kihasznált egy tragikus alkalmat, hogy elrémítsen; milyen könnyen bajba kerülhet egy lány, főként, ha csinos, ahogy mondanák, szexepiles!
A harmadik szomszédban lakott a tizenhét éves Tóth Iza, Ismertem, kedves és szép volt. Megesett szegény.
Amikor az apja ezt megtudta, ilyen szégyent a családra, fogott egy kötelet, odaadta a lányának, s azt mondta: Ezen lássalak legközelebb. Iza felment a padlásra és felakasztotta magát.
Hamar elterjedt a hír, az anya teleóbégatta az utcát, apám meg megfogta a kezemet, 11 éves vagy 12 voltam, vitt magával, Felmásztunk a lajtorján a padlásra, s néznem kellett Izát, ahogy lóg a kötélen. Ma sem szeretek rá gondolni.
S még el sem temették rendesen. Öngyilkost csak a temető szélén földelhettek el.
Az anyja megátkozta a legényt, Fütyöri Pistát, aki a bajt szerezte. Nahát, abba még a nyáron, ahogy jöttek haza a mezőről, vállán a kaszával, bele csapott a villám. Ott halt meg az úton. A faluban ezt Isten büntetésének tartották
***
Ennek semmi köze a nagylánykodáshoz, de a halálhoz igen. A szomszédunkban laktak az unokatestvéreim heten, aztán a nagybátyám, Péter bácsi s a felesége, Etelka néni. Itt aztán volt gyermekáldás. Nemcsak születtek, haltak is. Négyen öten már csecsemőkorban. Némelyik mindjárt születéskor. Nem emlékszem, hogy ezek a halálok bárkit is megviseltek volna. Úgy tartották - keresztanyám buzgó baptista, mélyen Istenhívő volt -, úgy tartották, ha egy csecsemő meghal, angyalka lesz. S ebbe meg is nyugodtak.
Egy alkalommal elhunyt megint egy újszülött, szólt is nekem a keresztapám:
- Gyere csak Vilmuka, kísérjél ki a baptista temetőbe, temessük el ezt a kicsit.
A hóna alá fogta a pici koporsót, s vittük. Nem emlékszem hányan kísértük a csecsemőt, a búcsúztatóra sem, arra csak, hogy a megbontott sírba, amelyben már más családbeliek is nyugodtak, helyezte el keresztapám a koporsócskát. Aztán beföldelték, mi meg hazajöttünk. S többet erről nem beszéltünk. Arra emlékszem leginkább, hogy a keresztapám a bal hóna alatt vitte a halott gyerekét.
***
Tán még ezen a télen történt, a téli vakáció idején. A két testvéremmel mentem le a Szamosra korcsolyázni a magunk készítette korcsolyával. A folyó ugyanis befagyott. Rámentünk a jégre, Árpi ösztökélt:
- Menjél előre, te vagy a könnyebb, meglátjuk repedezik-e a jég, meddig lehet menni.
Én meg siklottam, s nem vettem észre, hogy valaki itt már léket vágott, hogy halat fogjon. Én meg bele a lékbe. A két kezemmel még meg tudtam kapaszkodni a szélében. A bátyám meg begazoltan csak állt, tudta, ha odajön, a jég alatta is beszakadhat, én meg azt tudtam, ha lemerülök, annyi nekem. Üvöltöttem:
- Ne állj már ott, hanem hozzál egy fűzfa- botot gyorsan, nyújtsd ide.
Végre megértette, mit kell tennie. Én belekapaszkodtam a bot végébe, ő meg húzott, s nagy nehezen a jégre kerültem. Kint rögtön rám fagyott a víz, s futottunk hazafelé. De hát az út legalább másfél kilométer. Beállítottunk jégtől csörömpölve, mögöttem a fiúk. Nem haltam meg, nem fagytam meg, nagyobb bajom sem lett.
Anyám óriási rebelliót csinált. A szokásos, mért engem ver az isten ilyen gyerekekkel. Árpi védekezett: De én nem hívtam Vilmát, hogy jöjjön velünk. Ő akart.
De most is, míg beszélek, üvölteni szeretnék, úgy fáj a lábujjamon a fagyás. Lehet, persze, hogy ezt nem is ekkor, máskor szereztem.
***
Én akartam, valóban én akartam tovább tanulni. Hogy a fiúk, ha eljött az ideje vagy eljön, mennek a debreceni kollégiumba, azt természetesnek tartották. No, de a lány, anyám jobb keze! S akkor itt maradnak tíz hónapra ketten, egyedül!
Magamban már kisiskolásként eldöntöttem, ha törik, ha szakad, továbbtanulok. itthon nem maradok. Ahogy a negyedik elemit befejeztem, hogy én mennyit bőgtem! De ez része volt a taktikámnak. Én itt nem megyek ötödikbe. A szüleim végül is találtak egy kompromisszumos megoldást, amit magam is elfogadtam. A vásárosnaményi magánpolgáriban tanulok tovább. Tudtam, hogy tanulási problémáim nem lehetnek. Ahogy mondták, gyors felfogású vagyok, könnyen tanulok, könnyebben például, mint a bátyám. Hogy a taníttatás pénzbe kerül, nyílt titok volt, hogy a szüleim nem gazdagok, az is. Hogy huszonnégy hold földből házat építeni - mi a negyvenes évekig egy szoba-konyhás házban éltünk öten a faluszéli portánkon, később lett csak nagyobb házunk apám maga égetett téglájából -, és három gyereket taníttatni, nem könnyű, azt is tudtam. De azt is, ha az én tanulásomról van szó, apám segít, apám mellém áll.
Így történt most is.
***
Néhány lány-társammal kerékpáron jártam be naponta Vásárosnaményba, 12 kilométer oda, 12 kilométer vissza. A Baum Antalféle magánpolgáriba. Jó iskola volt. Megtapasztaltam, hogy a tudás, rang. Volt közöttünk olyan, akit homokfutó hozott az iskolába. Többségében azonban olyanok jártak ide, akik a négy polgárival, kisegítő irodai munkakörben már el is tudtak helyezkedni. Iparosok, kis-alkalmazottak, gazdálkodók gyerekei. Aki itt tanult, legfeljebb álmában gondolt az egyetemre. Én máskor is.
A kerékpáros bejárás persze napi gondokkal is járt. Hogy boldogulunk, ha kipukkan a kerék belsője, ha erősen fúj a szél, esik az eső, s ha megtámad a kóbor kutya.
Nekem a bátyám készített egy olyan jól kezelhető rövid botot, amelynek a végén ólomgolyó volt. A Kraszna-töltésén, ahogy gurigáztunk Namény felé, egyszer megtámadott egy nagy kuvasz formájú eb, s én ijedtemben az ólmos botommal akkorát vágtam rá, hogy felfordult. Sajnáltam persze, de mit tehettünk volna, tovább karikáztunk. Nyolcra bent kellett lenni az iskolában.
***
A kerékpár kincs volt. Nem sok falusi ember mondhatott ilyet tulajdonának akkor. Én is a nagynénémtől kaptam, aki valamilyen képzésen járt Németországban. Onnan hozta. Jó, könnyű kétkerekű volt. Az elvtársak eltulajdonították 1952-ben, amikor az általam szőtt stafírungommal együtt ezt is elvitték apámék házából. A kulákprésbe.
Nekem a nagynéném egy évig tanítóm volt Szamosszegen, az elemiben. Egyszer valamit nem csinálhattam úgy, ahogy szerette volna, és megbüntetett. Igazságtalanul. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy kedvez a rokonának – gondolom én így utólag –, s kukoricaszemekre térdepeltetett az utcára nyíló iskolaablakban, hogy mindenki láthasson, aki arra jár. Kukoricán térdelni hosszú időn át, nagyon fájdalmas, de nem könyörögtem, s nem sírtam, azt viszont, hogy nyilvánosan szenvedtet, megalázónak tartottam. S megbocsáthatatlannak. Ő is érezhette, hogy hibát követett el. Nyugtatni akarván a lelkiismeretét, vélem én, ajándékozta nekem a kerékpárját, amikor megtudta, hogy bejáróként továbbtanulok.
És én elfogadtam, mivel nem éltünk olyan körülmények között, hogy visszautasíthattam volna. Aztán néhány év múlva váratlanul meghalt.
***
Polgáristaként egyensapkát viseltünk, VP ez virított a sapkán sárga betűvel (Vásárosnaményi Polgári) S ahogy jöttünk, mentünk csapatban mi kerékpáros polgárista lányok, kiáltották a társak: jönnek a vadparasztok. Mosolyogva vállaltuk, még ha bélyegnek is szánták a szöveget. Én később is büszke voltam arra, hogy paraszt vagyok. Miután már olvastam a népi írókat, Sinka Istvánt, Erdélyi Józsefet, Veres Pétert főként.
Nem éreztem magam alábbvalónak, ahogy a kocsin járó kisasszonyok sem éreztették, hogy ők bármiben is különbek volnának. Az osztályban a társadalmi rang nem számított, én meg voltam olyan éles eszű, mint ők. Egyik-másikkal még jó barátságba is kerültem.
***
Télen bent laktam Vásárosnaményban, édesapámnak egy régi barátjánál, Bea néniéknél. Itt is jól éreztem magam.
Lakott a háziaknál egy albérlő, fiatal férfi. Szabó úr, így hívták. A Járási Hivatalnál dolgozott, írnokként. Nagyon rendes volt. Imádott tankönyveket, füzeteket színes papírba kötni. Segített nekünk. Csuda precízen dolgozott és kedvvel.
Esténként, lefekvés előtt, körbe ültük az asztalt, és társasjátékoztunk, vagy kártyáztunk, paszulyba.
Jó hangulat fényesedett a lámpa alatt. És az volt a polgáriban is, a tantermünkben. A tanárok szinte egyénileg foglalkoztak velünk. Tizenketten jártunk egy osztályba.
***
S én mégis elhagytam ezt a békés szigetet. 1941-ben az egész nyarat azzal töltöttem, hogy készültem a felvételire. Különbözeti vizsgát kellett tennem, hogy felvegyenek a Dóczyba. Sikerült. És szeptembertől én is debreceni diák lettem, mint a fiútestvéreim, Árpi és Lajó. Apánk segített meggyőzni Édest; mérjen ugyanazon a mérlegen.
Másfajta élet kezdődött. A református leánygimnázium harmadik osztályában folytattam a tanulást, s az iskola internátusában laktam. Egy szobában nyolcad magammal. Nehéz volt megszoknom az új életet. A szobában és az osztályban már kialakultak a pajtási, baráti közösségek. Megpróbáltam közeledni. Oda is mentem mindenkihez, s bemutatkoztam. Ki hogy fogadott, ezen múlt, közel kerültünk-e egymáshoz, vagy maradtunk egymás közelében is idegennek. Volt egy-két zárt kör, mint kiderült, a város vezetőcsaládjainak gyermekei alkották. Aztán én is megtaláltam a hozzám közelállókat.
Az első negyedévkor intőt kaptam latinból. Sírtam, nem értettem; hogy lehet ez, mikor még nem is feleltem, jegyem sincs a tárgyból. Írtam édesapámnak, jöjjön értem, mert én itt, ahol ilyen igazságtalanság történik, nem maradok. Édesapám jött is, engem nyugtatott, a tanárnővel meg beszélt: mért is méltatlankodom. Mire Sipos Mária tanárnő azt mondta apámnak: No de Kósa úr, hol van az előírva, hogy minden parasztgyereknek tanulnia kell. Mire édesapám Veres Pétert idézve válaszolt: Kedves tanárnő, fény esett a parasztba.
Attól, hogy édesapám úgy szólt, ahogy szólt, magabiztosabbá váltam.
***
Örültem, hogy dóczysta lettem, noha nehezen szoktam hozzá az internátusi szabályozottsághoz. Olykor úgy éreztem magam, mintha valamiféle leány-kaszárnyában lennék, ahol minden, szabályokba fektetetten időre és felnőtt utasításra történik, mintha életünk előre lerakott síneken gurulna, számtalan váltó beiktatásával. Mindenütt éreztem az ellenőrző szemet, de a szem tulajdonosai, tanárok, nevelő tanárok, s más funkcióval megbízott felnőttek igazából nem velünk, tanuló kislányokkal foglalkoztak, nem a mi életünkkel. Jobbára a közösségi szabályok betartásával törődtek, a renddel, az öltözködéssel, a tisztálkodás hogyanjával, az étkezés szertartásosságával, a heti egyszeri városi séta illemszabályával.
Mihelyt lehetett, jelentkeztem a cserkészcsapatba. Szabályok itt is voltak, de azokat szabad akaratomból magam vállaltam. S ha betartottam, s én betartottam, szabadnak érezhettem magamat. Az érdeklődésem irányított, mivel is foglalkozzam, s a felkínált lehetőségek melyikével éljek. Idővel regös-cserkész lettem, népballadákat mutattunk be, Ady verseket mondtunk, s jártunk a környék falvaiba szerepelni. A cserkészet közelebb vitt más közösségekhez, de önmagamhoz is. És növelte a kreativitásomat.
A tanulással nem volt problémám, noha a Dóczy, ahogy mondták, erős iskola, itt nem adják könnyen a jó jegyet. És ismert tanárok tanítottak. Milyen büszke voltam, hogy Juhász Géza tanár úr, később tanárom az egyetemen is, az egyik házi dolgozatomat, mivel azt a legjobbnak tartotta, felolvastatta velem az osztály előtt.
***
Most jövök csak rá, hogy 1930-1944-ig, amikor én, minden ütközés, sérelem ellenére boldog gyermeknek tudtam magam, azt az időszakot Horthy-korszaknak nevezték. Tehát én a Horthy-korszakban boldog voltam. Ám ezt a szocializmusban ki nem mondtam. Nem mertem, vagy nem tartottam illőnek. Hiszen egykoron a fasiszta bélyeget is ráütötték arra a korszakra.
Otthon, Szamosszegen, a szüleim előttünk direkt módon nem politizáltak. Hogy apámnak miről mi a véleménye, azt inkább érzékeltem, mint tudtam. Neki nem kellett szolga módon mutatni az ostobát. S ezzel példát mutatott nekem is.
Annak persze örültünk, hogy Horthy Miklós névnapján, azaz Mikuláskor nem kell iskolába menni. Annak is örültünk, hogy a magyarlakta területek visszakerültek, s hogy Horthy Miklóst üdvrivalgással fogadták. Mondták ezt azok, akik ott voltak. Vásárosnaményhoz harminc kilométerre volt Beregszász. Végre ellátogathattunk az eddig Csehszlovákiához tartozó, nekünk ismeretlen városba. Metyó (Menyhért) bácsi, az orvos nagybátyám, egyszer kocsiba ültetett minket, s elautózott velünk a beregszászi moziba. Valami jó filmet néztünk. Egy másik alkalommal meg Nagykárolyba vonatoztunk. Debrecenből sínautó futott velünk odáig. Apánk onnan szekerezett velünk Szamosszegre.
Nem örültünk viszont annak, hogy jöttek a faluba is a SAS behívók, s vitték a férfiakat a frontra.
És mi ebben a korszakban, ahogy mondtam, próbáltunk és akartunk boldogoknak maradni.
***
1943 nyarán történt. A nyári vakáció alatt, Szamosszegen, a Szamoson. Rokonoknál nyaralt, visszatérően már, egy szabolcsi fiú, kisvárdai gimnazista. Karcsú, barna, göndör hajú, jóképű, tetszett is nekem. A szüleim is kedvelték, apám katonabarátságban volt az ő apjával, ezért is engedték meg neki, hogy szekérre pakoljon minket, ismerős diáklányokat, s felnőtt felügyelettel levigyen bennünket a Szamosra, fürödni.
Gyurka, így hívták ezt a kedves fiút, Kovács Gyurka. elsőként ment a folyóba. Kiderült, nem tud úszni, ezért is hoz magával egy nagy tököt, hát ebbe kapaszkodott bele, a lábával meg hajtotta magát, s mikor mélyebb sodrásba került, kiabált nekünk, hogy jöjjenek lányok, itt a jó. Egyszer csak azt látjuk, hogy Gyurka keze lecsúszik a tökről, a tök maga úszik tovább. Gyurka meg sehol. Kétségbeesetten üvöltöztünk, én felpattantam a ló hátára, s bevágtattam a faluba, s ordítottam, hogy segítség, Gyurka eltűnt a vízben.
A tetemét hamarosan kifogták a merítőnél. Jött a doktor is, s megállapította, hogy a fiú szívgörcsöt kapott, s nem fulladás okozta a halálát. De a lényegen ez már nem változtatott. A szemünk előtt halt meg egy diáktársunk. Ez a fiatal halál megrendített. Lehet, ha életben marad, őt szeretem meg. A tragédiát máig nem feledem. Álmodom is vele.
Nagy részvét mellett temettük el. Ennyi volna az élet! Így szembesülni a halállal, megrázó volt.
***
Alig vártam, hogy kezdődjék a tanítás. Felejteni akartam Valószínűen depressziós is lettem. Belemenekültem a tanulásba. Aztán érkeztek a háborús hírek a visszavonulásról, a doni katasztrófáról. Egyre sűrűbben hozott hírt a postás: X Y hősi halált halt. S a front meg közeledett. A német hadsereg pedig váratlanul megszállta Magyarországot. Ismét gyarmat lettünk. 1944 márciusában már Debrecenben is megjelentek a német egyenruhások.
Erről megint Juhász Géza bácsi jut eszembe - mi magunk között csak így hívtuk. Április 14.-én ugyanis letartóztatta a német elhárítás, ha jól emlékszem, egyenesen az iskolából vitték el. Rokonszenv-tüntetést terveztünk az osztályban, Géza bácsi mellettit, de jött az igazgatónő, s leintett minket; a politikába nem szólhatunk bele.
***
A tanítás áprilisban be is fejeződött. Kikaptuk a bizonyítványt, s mehettünk haza. Az iskolánkat lefoglalták német kórháznak. A háború csakhamar a Kárpátokon belülre került. A románok elárulták a szövetségeseiket, s a szovjetek nyomulhattak Erdély felől is. S mint kiderült, októberben már Debrecenben garázdálkodtak.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem tartózkodtunk Debrecenben, amikor elkezdődött a város szőnyegbombázása. Az angolok letarolták az állomást és környékét, egész utcákat tüntettek el (Az állomás előtti utcákból így lett a ma ismert tér.) Az unokatestvéreim otthonát is a földdel egyenlővé tették. Nincstelenné váltak. Ideiglenesen ők is Szamosszegen húzták meg magukat.
***
A diáksereg hazaözönlött, s mi éltük otthon a diákéletünket, ami azt jelentette, hogy dolgoztunk a családi gazdaságban, jártunk a Szamosra fürödni, s féltünk, mint mindenki, hogy mi lesz. S jártunk Grünzweig úrhz is, a szabóhoz – neki volt telepes rádiója a faluban - az úgynevezett iskolarádió hallgatására. A rádiós műsort a tanítás pótlására találták ki, hallgattuk, de beszélgettünk is nagyokat, diákok egymással.
Nem sokkal később a többi szamosszegi zsidó családdal együtt a kedves Grünzweig urat is elvitték. Csendőrök felügyelete mellett szekerezték be őket a mátészalkai gettóba. A község lakóinak többsége szinte gyászolt. Ennek érzelmi okai is voltak, végül is együtt éltek velünk, s baráti kapcsolatok is kialakultak a családok meg az iskolatársak között – apám is több zsidó családdal ápolt jó viszonyt -, de nem lehet elhallgatni, hogy a sajnálatnak, a rokonszenvnek gazdasági okai is voltak. Egy néni, a nevére nem emlékszem, siránkozva kérlelte a csendőröket: Mózsit már csak el ne vigyék, kinél vásárolunk ezután!
***
Szeptember volt. Kerékpárral jöttem haza Vásárosnaményból – valami intéznivalóval bíztak meg a szüleim -, s visszafelé jövet, már Nagydoboson jártam a Perényi kastély előtti útszakaszon, amikor alacsonyan szállva felbukkant egy vadászgép, s abból egy pilóta, láttam a fejét, gépfegyverezni kezdett. Én rögtön leborítottam a kerékpárt és lehasaltam az árokszélre. A gép elhúzott, de én még sokáig lapultam halálfélelemben. Máig látom a lyukakat a kastély téglakerítésének a falában, amit a gépfegyver hagyott, tőlem pár méterre.
***
Aztán jött az ősz, s októberre már itt voltak a szovjetek. A németek által felrobbantott híd helyébe pontont húztak fel a Krasznán, s jöttek, jöttek. Az érkezésük előtt hallottam életemben először ezt a kifejezést; nőket megerőszakolni. Rettenetesen féltem. Utólag gondoltam: Mi lett volna, ha… Két hónap választott el a tizenötödik életévemtől. Engem egy szekrénybe rejtettek el édesapámék, ruhák mögé. Jöttek is a szovjet harcosok, kotorásztak a szobában. Elvitték a cimbalmomat. még a szekrényt is kinyitották, amelyben én vacogtam. De jobban érdekelte őket, hála Istennek, a gazdasági udvar. Ami állatot és terményt elvihettek, azt el is vitték. Szegény nagyapámat, aki ekkor már nem értette magát a helyzetet sem, le akarták lőni, mivel kiabált rájuk, amiért kikötötték a lovát az ólból. Apám, aki valamelyest beszélt oroszul, mondta nekik, hogy ne bántsák az öreget, mert, hogy zavart elméjű, dilinyós. A géppisztolyt aztán eltették, de a lovat elvitték.
De elvitték a faluból a munkaerős férfiakat is. hetvenkettőt, malenkij robotra. Valóságban a szovjet Gulágba. Fele, ha visszajött. Apám szívbeteg volt, ő megúszta. Ezzel mi is.
***
Hosszú volt ez a háborús vakáció. Alig vártam már, hogy rendezett körülmények között tanulhassak. 1945 márciusában végre jött a hír, hogy Debrecenben, a reformátusoknál újra kezdődik a tanítás. Nem a gimnáziumi épületben, mivel az még romos, de kezdődik. Édesapám talált nekem albérletet, a püspök titkárának a családjánál. A keresésben segített a pap nagybácsi, Kósa Béla bácsi. Így aztán a püspöki palotában laktam néhány hónapig, negyed magammal. A testvéreim mehettek a kollégiumba, az ő épületük fogadóképes volt.
Egy élmény. Vacsorázunk a finom, úri családnál. A háziak, meg mi hárman, albérlők. Mindig szépen és szertartásosan terítettek. Most is. Márkás tányérok előttünk, damaszt szalvéta mellette, alpakka étkészlet hozzá. A pénznek értéke semmi. A szegénység óriási. A háziak szinte csak abból élnek - mivel az albérleti fizetség természetben történt -, amit mi, kosztos diákok a konyhára hoztunk. A gyönyörű tányérokon négy sült krumpli illatozott kevéske zsír társaságában. Ennyi
.
***
A hatodik osztályt 1945 őszétől már a régi épületünkben kezdhettük el. Mintha haza érkeztem volna. Egy szabadabb légkörű otthonba, az iskolába. Az internátusba már nem mentem vissza. Új albérletbe kerültem, ahol új barátnőimmel laktam együtt egy kedves család szárnyai alatt. Mondhatom, remekül éreztem magam. Igyekeztem nem gondolni a háborús traumára, a szovjetek szamosszegi létezésére. Kezdtem ismét élvezni az életet. Érdekelt az irodalom, a zene, a népköltészet, a néptánc, de a képzőművészet, a fotó is. Tulajdonképpen minden, ami a művészeti ismertekkel kapcsolatos. S mert szabad voltam, mindenhová elmentem, előadásokra, bemutatókra, kiállításokra. Hallgattam Karácsony Sándor pedagógiai előadás-sorozatát. Gyakran jártam színházba, moziba, s ahogy már említettem, a regös cserkészekkel, felfokozott kedvvel, hét végeken vidékre, előadásokat tartani. Jártam énekkarba is. A Dóczyban saját ambícióból kiválasztottuk és megtanultuk Tamási Áron Vitéz lélek című darabját, amelyet magunk rendeztünk, s magunk találtuk ki a jelmezeket, díszleteket is, s magam voltam az egyik főszereplő. És óriási sikert arattunk vele. Ez jobban érdekelt akkor, mint bármi. A fiúknál meg pláne jobban. Az persze tetszett, hogy egyszerre több udvarlóm is van.
Felnőtt kísérettel eljártam a Pálma cukrászdába táncolni is. Szerettem zenére mozogni, tudtam alkalmazkodni a partneremhez. A két hosszú barna copfom meg ugyancsak hódított. Az udvarlóim, öten-hatan, mindig itt voltak. Szívesen táncoltam velük, de hogy beléjük szerettem volna! Ha valamelyik megpróbált rám akaszkodni, azt siettem levakarni. Bár egyet közülük, Csutak Lalit, aki a ballagásomra 18 szál rózsát hozott, szívesen láttam a közelemben.
***
Sokat olvastam, mindent tudni akartam. Még a gyógyszerészettel is kacérkodtam, hogy azon a területen képezem magam tovább. De erről édesapám lebeszélt. Én csak ne éljek mérgek között. A tanítónő nagynénimről, annak váratlan haláláról rebesgették, hogy abban közrejátszott volna a méreg is, amit maga adott be magának.
Még a repülés is vonzott, Hajdúszoboszlón a vitorlázás. Valamelyik fiú volt a kísértő. Hogy ez sikerüljön, elkövettem életem első és utolsó hamisítását. Szükség lett volna jó apám engedélyére. Ám ő hallani sem akart erről. Én viszont kihúztam az általa küldött táviratból a nem szót, így az volt olvasható: tervedhez hozzájárulok. Aztán lelepleződtem, s pironkodhattam.
Végül is úgy döntöttem, ha felvesznek a Kossuth Egyetemre, bölcsész leszek a magyar- történelem- francia szakon.
***
Lehet, hogy a francia szakot csak azért írtam be, mivel tudomásomra jutott, hogy a szakosok az utolsó évben Párizsba mehetnek, s a Sorbonne-on hallgathatnak előadásokat. A vágy, hogy egyszer már külföldön is megfordulhassak, óriási volt bennem. Én eddig, azaz 18 éves koromig még Budapestre sem jutottam el. A Balatont akkor láttam először, amikor a férjemmel, Laci fiammal a szívem alatt, egy nyáron elutaztunk Fonyódligetre, Tiborom egyik kedves rokonához.
Megjegyzem gyorsan, a francia szakot egy évig látogathattam csupán, mivel Debrecenben minden nyugati nyelvszakot, így a franciát is, megszüntették.
Agyő utazási álom!
***
A hatodik gimnáziumi osztályunkba, 1945 őszén új tanulók kerültek. Köztük volt az a kettő is, akik életre szólóan barátnőim lettek, Katona Erzsébet és Kenessey Viola. Némi háborús hányódás után kötöttek ki Debrecenben, a Dóczyban. Egyikőjük Zilahon, másikuk Szatmárnémetiben tanult. Oly igen összemelegedtünk, hogy elválaszthatatlanok lettünk. Öregkorunkra a barátság felmelegítődött, s máig, immáron Budapesten és 90 évesen is össze-össze jövünk egymással. Valamikor diákként, pontosabban 1947 nyarán, együtt is vakációztunk Szamosszegen, a szüleimnél. Édes is szerette őket.
Violával, az inflációs időkben, 1946-ban, amikor a pénz elértéktelenedett, üzleteltünk is. Emlékszem, Viola édesapja, aki állomásfőnök volt a magyar-román határon, ládákba csomagolt élesztőt szerzett, azt mi Debrecenben értékesítettük. Kétdekásokra csomagoltuk, s reggelente árultuk a piacon, úgy, hogy nyolc órára már a helyünkön ültünk, az osztályban.
***
Az utolsó gimnáziumi iskolai évben, 1847-48-ban keményen és sokat tanultam. De nem bántam, én mindenképpen sikeresen akartam érettségizni, és mindenképpen be akartam kerülni az egyetemre. A fejem fájt. Az otthonról kapott levelek nem dobtak fel. Apám, akinek rendetlenkedett a szíve, nehezen bírta a fizikai munkát. S a megszorítások előszele már nem csak lengedezett.
Az érettségin tisztességgel helyt álltam, de történelemből csupán 4-est kaptam, mivel vitába szálltam Kállai Gyulával, az érettségi biztossal, akit a Minisztériumból küldtek, s aki a Magyar Kommunista Pártnak, 1948. július 17-től pedig a szociáldemokratákkal egyesült Magyar Dolgozók Pártjának volt egyik fő-fő korifeusa. Nos, hát én ezzel az elvtárssal vitáztam - tényleg azt hittem, hogy van demokrácia –, mégpedig naiv módon azt bizonygattam, hogy a finn-szovjet háborúban etikátlanul járt el a szovjet fél.
Valamiről majd megfeledkeztem. Centenáriumi év lévén, a város pályázatot hirdetett a középiskolások részére, az 1848-as szabadságharccal kapcsolatosat. Nos, ezen indultam, s második lettem. Ennek örültem. És annak is, hogy Kodály Zoltán jelenlétében énekeltünk a Nagytemplom előtti téren Kodály-kórusműveket. Forr a világra emlékszem. Több mint százan fújtuk lelkesen, református gimnazisták és dóczysták, hogy szabad nép tesz csuda dolgokat. Ezenközben készült a törvény az iskolák államosítására, s a koalíciós pártok eltűntetésére. 1949-re lecsapott a proletárdiktatúra.
***
1948 őszén egyetemista lettem. S népi kollégista. Hogy s mint alakult innentől kezdve az életem, arról már esett szó más írásokban, korábban. Bővebben írt erről az én Tiborom a Visszanéztem című önéletrajzi könyvében. Abból sok minden kiderül, rólunk.
Ebben az évben, ha még élünk, elmondhatjuk: 70 éve élünk, együtt. S velünk és mellettünk a gyermekeink, az unokáink s a kilenc dédunoka. Folytatódik az életünk, genetikailag legalább is, bennük.
***
A régimódi élményközlést be is fejezem. Noha nem mondtam el mindent. De talán eleget.
Javaslom is a fogalmazónak, hozza elő a kürti pálinkánkat, az utolsó, ha nem a legutolsó 2019-es főzetből, s koccintsunk egymással. Míg még lehet.
A fogalmazó
A történetmondó megtette a megjegyzéseit, én javítottam, ő köszönte. S megnyugodtunk. Hogy még sikerülhetett.