2019. szeptemberi napló
Néhányan, hozzám közelállók, barátok, akiket valami a naplómból megérintett, s úgy gondolták, nem hagyhatják válasz nélkül, nos, közülük többen, sajnálkozva is, meg szeretettel is, de nehezményezték, írván; pesszimista a napló-hangom.
De hát milyen lehetne - próbáltam igazolni magamat –, ha az emberfia családjában egy év óta egészséggel kapcsolatos nyavalyák szomorítják az életet, s ráadásul a naplóíró aggódó természettel is meg van verve, melyet az édesanyjától sikerült neki örökölnie.
Mindazonáltal elhatároztam, hogy megpróbálom derűsebbre formálni a következő naplójegyzetet, ami a mostani, úgy hogy közben az igazat is mondjam, ami egyébként valódi is.
***
Szeptember 3-án korábban ébredtem a szokottnál, tetszett a fél-ébrenléti állapot és nem kerekedett morzsányi kedvem sem, hogy változtassak helyzetemen. Feküdtem ernyedten, álmon túl, valón innen, s hirtelen belém világított a felismerés, életemben most először érteni vél0em azokat, akik nem akarják ott folytatni, ahol tegnap abba hagyták. Azt nem mondják, hogy én most, hű de ki akarok múlni, de nem tesznek semmit azért, hogy továbbéljenek. Lehet, hogy így hunytak el a régi öregek otthon, szeretteik körében, mikor úgy gondolták, elég volt, nincs értelme a folytatásnak.
Ilyen lehet a „könnyű vég”, amelyre Áprily is gondolhatott, mikor az Imádság című versét írta!
Azért aztán csak felkeltem, s első dolgom volt a jegyzetemhez kóvályogni, s megörökíteni ezt a fél-ébrenlétet, hogy el ne felejtsem, ha majd írom a naplót.
***
Szeptember 7-én kifogunk egy jó napot. A feleség semmi aggasztó tünetet nem produkál, jól is érzi magát, kezdeményezi, hogy sétáljunk. Semmi óvatoskodás, lépdelünk, mint hajdan, karonfogva, határozott ritmusos lépésekkel - a páros járás kötelező, a szédülés esete ugyanis bármikor fennforoghat -, s távolabbra, mint eddig. Irány a Várbazár fenti parkja, ahová a zaj már alig ér, s fantasztikus a rálátás a Duna-partra. És nem jövel semmiféle drámai fordulat, a séta olyan, mint régen, jobb időkben. Sőt, visszafelé haladván, a feleség derűs mélázással emlegetni kezdi a közelgő házassági évfordulót, amely ugyan nem kerekszámú, nevezzem meg tárgyszerűen, hatvankilencedik, de, mondja a hitves, mért ne ünnepelhetnénk meg ezt is. Hátha, mondom én, mint pesszimista, a hetvenediket már meg sem éljük, a mi korunkban ugyanis semmit sem lehet előre tudni, még csak sejteni sem. Mire ő derűsen bólogat, hogy így igaz,
El is kezdjük egy héttel korábban a magánünneplést. Hazafelé mentünkben, közel a lakásunkhoz, a nulla kilométerkőnél lángost eszünk, fokhagymásat. Az én divertikulumos hitvesemmel, ott a téren, egy asztal mellett ülve, egy frissen sütött lángost tépegetünk, és remekül érezzük magunkat.
Igaz, ivásra már nem kerülhet sor, mivel csurgatós ügyből kifolyóan sietni kell az otthon felé. Baj nélkül haza érünk. Az előünneplést szokott helyünkön fejezzük be, fotelben ülve kortyoljuk a lángos tartozékát, a hitves egyik kedvelt sörét, a Borsodit. (Egyéként mindegyiket kedveli. Remélem, növeli a jóérzéseteket, ha közlöm, hogy az ő szervezete a legnehezebb, legkritikusabb időben is ragaszkodott a komlós italhoz. A vízhez kevésbé.)
Még hív a lányunk, hogy minden rendben van-e, még nézzük kicsit a tévét, még rendezkedünk a lefekvést elősegítendő, majd ágyba bújunk, s mindketten, a magunk módján, próbálunk elaludni.
***
Arra még emlékszem, hogy irodalmárkodó korszakomban szerettem mondogatni, hogy akkor jó egy költemény, ha sikerül megszólítania az olvasóját. Még könyvet is írtam erről egykoron, az élményközpontú műelemzés módszerének jegyében. A könyv fontos, nekem mindenképpen, de nem lett belőle tanári kézikönyv, pedig annak szántam.
A fentebb írottakból az első két mondat a lényeges. Azokkal, mintegy bevezetni kívánnám egy eddig nekem ismeretlen vershez kötődő, heuréka élményemet. Készülvén ugyanis a Weöres műsoromra, melyet decemberben tervezek bemutatni, újra olvasom a költő Egybegyűjtött Írások című kötetében szereplő műveket. Olvasom, a költemények közül sok el is száll mellettem, de egy rögtön bennreked az agyamban. Ez az, mondom, átmásolom a naplómba. Rólunk szól.
Öregedő
Agyvelőm pislákolva ég,
fénye, az elmegyöngeség,
folyton szűkíti karikáit,
folyton fakóbb térbe világít;
ha Isten megsegít, alig
látok már a cella-falig.
Felejtünk mind a ketten. Szűkülnek a gondolatkarikák, ahogy a költő írja, s egyre fakóbb, csupán cella-nagyságú az a tér, ahová bevilágíthatunk, ahová gondolatunk még elérhet.
Nemde jó hír ez! Úgy hagyhatjuk el kivénhedt életünket, hogy semmire nem emlékszünk, ami a teljes életben rossz volt. A baj, bűn, nyomorúság, megaláztatás mind megrekednek cellánk külső falánál. Ha segít az Isten.
Mit át nem élt, s mit meg nem írt ez a Weöres Sándor!
***
A betegséggel vagy betegeskedéssel tarkított öregedés megtanítja az embert apró dolgoknak is örülni.
Emlékszem, hogy fészkelte belém magát a jókedv, miután kiderült, hogy félelmemnek, miszerint a jobb herémbe sugárzó fájás nem függ össze a prosztatámmal, ahogy én hinni véltem, s az nem más, csupán a derékfájásom távoli tünete, hát én ettől könnyeddé váltam, s már a lefelé irányuló nyilallásokat is kezdtem nem érezni. Estére laza lettem, s humoros történetekkel szórakoztattam a feleségemet.
De az is jókedvre hangol, ha a feleségem, miután hirtelen hévvel besiet a könnyebbülést szerző helyre, nem sok idő multával derűsen lép ki onnan. S én, aki rendszerint már az ajtónál várom, fájdalmas képű testőr, látván a vidor arcot, karomat nyújtva kísérem a szobába, az öblös fotelig, hogy megkínálhassam a jóféle kürti almapálinkánkkal. Ő rám néz hálásan, s azt mondja: most minden rendben.
Azt az örömöt meg már le sem tudom írni, ami akkor tölt el, amikor egy fájdalmas izomgörcs után hat-hét órával a hitvesem járni kezd a járókeretével, aztán meg csak úgy magában, oda, ahová kelletik. Ilyenkor magasra csavarom a boldogság srófját, s a fényénél vacsorázunk.
***
Kedvelt rokonom az internetről letöltött bölcsmondásokkal szokott vigasztalni. Egyike az alant közölt, a nem rég érkezettek közül.
Azt szeretem az öregkorban, hogy nem unalmas, mert minden reggel más fájdalomra ébredek.
Erről a másról én is tudnék mesélni! De nem szórakoztatlak.
***
Mikor az emberfia a különféle testi nyomorúságok miatt, ahogy mondani szokták a köznyelvben, maga alatt van, mennyire fel tudja dobni egy telefonhívás, valaki érdeklődik, s a hangjából sugárzik a szeretet, vagy egy látogatás, hogy még nem felejtették el, vagy jön egy felkérés, szívesen fogadnák, ha bemutatná valamelyik önálló műsorát.
Nekünk, a megpróbáltatásoknak ebben az esztendejében, hála érte, volt alkalmunk feldobódni. Ahogy ez már gyakorta lenni szokott, nem is azok jeleztek, jelentkeztek, akiktől várhattuk volna, nem, olykor a kevésbé közelállók empátiájától melegedhetett a szívünk környéke.
***
Egyre gyakrabban merünk beszélni arról, hogy előbb-utóbb minket is elér a vég, s igyekezni kellene rendezni rendezetlen dolgainkat. Például, mi legyen Tiszakürttel? Arról szóltam már, hogy úgy múlt el a nyár, hogy egy teljes napot sem sikerült ott töltenünk, de arról még nem szóltam, hogy többeknek írtam levelet, nem volna e kedvük átvenni tőlünk a hatszáz négyszögöles portát a rajta lévő épületekkel, a rengeteg gyümölcsfával, a színpad maradékával, hogy ott alapítvány vagy más formában képző, továbbképző vagy táborozó telepet alakítsanak ki. Ketten válaszoltak, hogy nincs módjukban, a többiek hallgatnak.
A végén kénytelenek leszünk áruba bocsátani életünknek azt a helyet, ahol, az utolsó harminc esztendőben, szinte megszakítás nélkül, boldogok voltunk, s ahol nemcsak a magunk, de mások megelégedésére is élhettünk.
Ajándék gyanánt adnánk, ha volna alapítvány, szervezet, intézmény. s ott valaki, aki közösségben tud még gondolkodni, és képes volna cselekedni is.
***
Egy napfényes délutáni séta során – a feleségem jobb erőben volt, így tágasabb tereket jártunk be -, a padokon üldögélve arról szólt, milyen jó, hogy már több mint két hete nem jelentkezett a fájdalmas izomgörcs. Haza is érünk szerencsésen, s a kedvenc fotelünkben vacsorához készülődünk, amikor látom én, hogy az asszonyom simogatni kezdi a jobb combját, s a tensi nevű ütögető készüléket kéri. Mire én: A görcs jelez? Ő bólint, s már jajgat is, visszafogottan, hogy én ne pánikoljak annyira. S most nem törődöm azzal, mennyire jajgat, én kitartóan masszírozom, s kitartóan gyűröm a krémet a combjába, s megnyugvásunkra, nem telik bele hat-hét perc, a görcs szűnni kezd. Aztán finomabban már, újabb fájdalomcsillapító kenőcsöt simítotok rá, s végre azt mondja, hogy most már minden rendben van, megnyugodhatok. Igen, ilyen eleddig még nem fordult elő! Egy negyedóra multával, némi támogatással persze, de át tud menni a saját lábán a heverőre, itt még a szokásos további kézi kezelés, úgyhogy fájdalomcsillapítót sem kell bevennie, s lefekvés előtt támasz nélkül járkál a szobában. A következő napon, mikor e jegyzetet írom, már a folyosón sétál.
Azt persze nem értjük változatlanul, mikor, miért jelentkezik ez a görcs, de ilyen rövid ideig még sohse tartott. S mi ennek örülünk, s elkezdünk a jelenségről derűsen beszélni, hogy eddigi erőfeszítésünk mégis csak eredménnyel jár, mert lám, egy év után már szelídül a fájás, s nem azt fújjuk; mért ver bennünket az Isten.
Nyugtatgatjuk magunkat: az öregségnek, a hosszú életnek bizony ára van. Mint mindennek a világon.
***
Egy karvaly orrú madár ült az udvarra néző konyhaablakunkban. Igen kókadtnak látszott. Az ablakot hiába kocogtattam, nem reagált rá. Hát ez beteg, állapítottam meg. S mivel a feleségem bajával voltam elfoglalva, meg is feledkeztem róla. Hogy ő aztán jobban lett, kiment a konyhába, kinyitotta az ablakot, s mivel a madárnak esze ágában sem volt elröpülni, megfogta. A madár, később kiderült, hogy vércse és javakorabeli, nem csapdosott a szárnyával. Hitvesem, falusi lány, de nem madarász, átvitte a szárnyas jószágot a szomszédasszonyhoz, akiről viszont tudtuk, hogy nagy állatvédő, nos ő rögvest intézkedett. Dobozba tette a madarat, megállapította, hogy éppen csak piheg, s elkezdett telefonálni. Páratlan ügybuzgalommal és hozzáértéssel rálelt a Madártani Intézet telefonjára, s húsz perc múlva már vitte is a beteg vércsét a Clark Ádám térre, ahol találkozott az intézetbeli szakértővel. Mire a madarász a vércsét átvette, az kimúlt.
A szomszédasszony másnap reggel elmesélte, hogy nem tudott aludni, még tán sírt is, úgy megviselte a vércse halála. (Lehet, hogy a madarat áramütés érte, vagy mérgezett kisállatot evett - tudniillik a vércse megeszi a rágcsálókat is –, ezt közölte a szakértő.)
A feleségem viszont ilyeneket mondott: Te apa, hátha ez a vércse nem véletlenül szállt le a mi ablakunkra. Haldokolni. Hátha ő volt a halál hírnöke.
Ne beszélj már badarságokat – pipásodtam fel -, még a szamosszegi néphit szerint is a bagolyra mondják, hogy halált kuvikol.
Természetesen a feleségem is rosszul aludt, s még a nyavalyáit is kapcsolatba hozta ezzel a szerencsétlen állattal.
Hogy ezt mért meséltem el?
***
A facebookra írtam az alábbi sorokat. Onnan másoltam ide. És kivételesen sokan reagáltak rá. Ha elolvasod, magad is rájössz, hogy miért.
„A mi korunkban az ember már igencsak felejt. De lévén szó házassági évfordulóról, megerőltetődik az agy. S mi derül ki? 69 éve, szeptember 16-án keltünk egybe Kósa Vilmával. Két bölcsészhallgató az egyetemi évnyitó napján.
S nem tudjuk azt mondani, hogy elhamarkodott döntést hoztunk. Nincs mit megbánnunk.
A mi időnk hamarosan lejár. De vannak utódaink. Útban a 9. dédunokánk.
***
Mostanában rosszul alszom. Többször kell éjszaka felkelnem, s nehezen megy a visszaalvás, vagy sehogy. Az álmaimat általában elfelejtem, de a minapában nem sikerült. Két éjszaka egymásután.
Álmomban Kürtön jártam, jöttem valahonnan sötétedéskor, egyedül. Kóválygósan közeledtem a nádas házunk felé, s mert fénypontokat láttam a tornácon és az udvar tornác felé eső részén, s alakok sziluettjeit. Csodálkoztam, ugyan hogy kerültek a kapun belülre emberek. Óvatosan s szorongással megrakodva közeledtem a házunkhoz, s már látni véltem, hogy mindenki idegen. Beléptem a kapun, barátságos képet vágtam miközben nagyon féltem, már nem emlékszem, felfedtem-e előttük, hogy én volnék a tulajdonos, de ahogy az alakok közeledtek felém, s köröztek körülöttem, hátrálni kezdtem az udvarról kifelé. Szorongtam, s ilyeneket gondoltam: Az idegenek hátha le akarnak ütni, netán megölni. Remegtem, de próbáltam udvariasan viselkedni, s vacogva vártam, hogy a portán kívül legyek. A szívem 130-at is verhetett, amikor felébredtem, pontosabban, felébresztettem magam, hogy megnyugodjak, s mondhassam, mindez csak álom volt hála Istennek.. Verítékben úszott a felsőtestem, s úgy feküdtem az ágyban, mint amikor 200 fölé fut fel a vérnyomásom.
Még fél-ébren is szorongtam.
***
Másnap, álmomban egy vasútállomáson tartózkodom, hogy mi végett, nem tudom. Egy vonatot látok, indulásra készen, olyan kocsikkal, milyeneken én is utaztam annak idején, amelyiken az ajtó kinyitásával együtt jelenik meg a lépcső, s tűnik el annak bezárásával. Láttam egy férfit, testes, középkorú alakot, őszi átmeneti kabátban, amint fut a már indulást jelző szerelvényhez, Egyik lábát még sikerül feltennie a lépcsőre, ám az automatikusan belülről záródó ajtó becsukódik, s odaszorítja az utazni készülő lábát, ő meg, mivel kapaszkodót el nem ért, lóg a semmibe. A vonat lassan elindul a csüngő férfival, akinek a feje a vonat melletti peront súrolja. A mozdony rákapcsol, s viszi magával a kifelé lógó testet. Az állomáson néma csend. Jómagam dermedten bámulok.
Az álmom végén már nyugtatom magam, hogy amit látok, nem valóság.
***
Egy szűkebb körű megbeszélésen ülök, s szólnom kell, valamiről véleményt mondani, s javaslatot tenni, s én alig találom a megfelelő szavakat, tán még dadogok is, Közben zavar, hogy zavartnak látszom.
Ez is az aggkor tünete volna! Máskor is megfigyeltem magamon, hogy töredezve szólok, keresve a helyes kifejezést, még telefonálás közben is.
***
Nehezen alszom el, többször fel is ébredek, noha bennem van a xanax vagy a helex, próbálok relaxálni is, de rendszerint azokat a verseket vagy prózaszövegeket mormolom, melyek részei annak az előadói estnek, melyre éppen készülök.
A lányom mondja a minap - majdnem minden nap jön az édesanyjának segíteni - , miután közlöm vele, hogy viszem a Pál műsoromat Debrecenbe:
- Apa, mért nem hagyod már abba.
Mondom neki, az éltet, hogy még tudok a művészet nyelvén másokhoz szólni.
Mire ő: Nem inkább azért, hogy megcsodálhassanak az emberek, hogy te még 91 éves korodban is képes vagy egy órás szöveggel közönség elé állni? Nemde hiúságból?
S én elgondolkoztam, és azt válaszoltam: világéletemben adni akartam és adni szerettem. Lehet, hogy a szeretném magam megmutatni vágya is társult ehhez, de én ezt sem bajnak, sem véteknek nem tartom.
A lányom félt a megterhelő stressztől, az esetleges kudarcélménytől, de mit csináljak, én örülök, ha szólhatok a pódiumról. Csak a feleségem állapota befolyásolhatja a döntésemet; vállalom-e a meghívást, megyek vagy nem.
Egyébként szeptember 25-én bemutattam a Pált Debrecenben. Ahogy saccoltam, több mint százötvenen voltak rám kíváncsiak. Tanúm Aknay Tibor, aki elkísért. Ő többet is mondhat. Nekem nem illik.