2019. októberi napló
Valójában nem is tudom, mért gondoltam én jó tíz - tizenöt évvel ezelőtt, hogy a születésem napjától mérem az esztendőt. Október 12-től október 12-ig. Netán azért, mivel jól éreztem magam a bőrömben, nem észleltem a kopást az izületekben, a leépülést az agyban. Könyveket írtam, rendeztem, önálló esteket tartottam, ástam, létrára másztam, a Tiszában úsztam, cefrének való gyümölcsöt dürücköltem, miközben mögöttem tudhattam a fáradhatatlan feleségemet. S mintha békében éltem volna a Jóistennel is. Szabadnak tudtam magam, nem akartam sem hatalmat, sem funkciót, nem kellett félnem, szoronganom, volt nagy családom, feleség, akivel már évtizedek óta mindent megbeszélhettünk, kedves, egészséges leszármazottak, dédunokák is már, voltak barátaim, mi több, hatalmas baráti köröm, tanítványaim, akikkel szerettük egymást, rokonok, akikkel szívesen találkoztunk. A korábban szerzett sérelmeket igyekeztem elfelejteni, újabbakat meg nem szerezni, a testem sem jelzett, hogy közeledne valamiféle baj. Azt éreztem, hogy az életemet meghatározó Sors még akar tőlem valamit. Azzal a tudattal éltem, hogy nekem még dolgom van.
Aztán, hogy a feleségem, úgy két éve elvesztette régi magabiztosságát, erejét, s az esés óta a mozgékonyságát, s egyik baj jött a másik után, egyre kevesebbet foglalkoztam magammal, a magam dolgaival, fokozatosan átállítottam az életemet a szolgálatra, s kezdtem megtanulni az alázatosságot, azt, hogy a másik a fontos. És megnőtt bennem az aggodalom, a féltés, a segítőkészség, a szorongás, egyre gyakrabban tört fel az ima, s kezdtem fütyülni a születésnapomra. Már nem érdekelt, ki köszönt, ki nem, megemlékeznek-e rólam vagy nem, kitűntetnek-e vagy nem, elfelejtenek-e vagy nem, úgy, hogy ebben az évben akár ne is lett volna október 12.
A feleségem szegény egy évvel ezelőtt éppen a születésnapom tájékán esett el, amikor is kiderült a csontritkulása, a körkörös szédülése, hogy egyedül még akkor sem sétálhat, ha éppen tudna, s a vizsgálatok során, más egyéb baja is.
Így hát visszatértem a régi időszámláláshoz.
***
A kuckósok köszöntését azért persze örömmel fogadtam, s mekkorákat kacagtam a saját naplószövegemen! Cserna Csaba barátom úgy olvasott fel belőle részleteket, olyan páratlan érzékenységgel, hogy csak az olvasás közben vettem észre; nézd már, mondtam a mellettem ülőnek, ez a Csaba tőlem válogatott. És milyen jók ezek a szövegek, s milyen rafinált a fogalmazás, mintha nem is én írtam volna!
A feleségem dicsérte Csabát, s ezzel, ekként fogtam fel, mintha engem is.
***
Öreg öröm tud még vigasztalni, idéztem némi módosítással Babits egy verssorát néhány évvel ezelőtt, amikor is egy órás műsort füztem az említett sorra. A Kuckóban olvastam fel a barátoknak, de a feleségem számára szerkesztettem, aki akkor lett 85 éves. Olvasom most az egykorit, s állapítom is meg, hja, könnyű volt nekem akkortájt örömről írni, még ha öreg örömről is, akadt ilyen akkor még, ha nem is bőviben. Még csak 86 éves voltam.
Boldog öregkor, mondom. De most, amikor már hivatalosan is aggnak titulálnak!
Azért a betegségekkel és egyéb nyomorúságokkal terhelt aggkor is tartogathat némi örömöt. Amikor jobb hangulatban vagyok, mintegy magamat is szuggerálva, mondogatom is: az agg öröm is tud még vigasztalni. Különösen akkor, ha a hitves azzal ajándékozza meg a férjet születésnapja környékén, hogy ő most jól érzi magát, és sétálni szeretne a várbeli Tóth Árpád – sétányon.
Fel is buszozunk a 16-ossal a Dísz-térig, s a napfényes délutánon elindulunk karonfogva, lassú, ritmikus lépésekkel a Hadtörténeti Múzeum irányába, bekalkulálva természetesen, hogy az út mentén padok is sorakoznak, s egyik másik majd fel is kínálja magát, üldögéljünk, pihengessünk rajta. És minden ekként is történik. Éppen csak hogy nem csücsülünk egy kis dombra. Igaz, ilyen itt nincs is. Mindazonáltal eljutunk ahhoz a gomba formájú, vendégmarasztaló, étket, italt kínáló barátságos helyhez, ahonnan asztalok és székek hívogatnak; üljünk már le és élvezzük az őszi nyarat. A feleségem azt mondja, csapolt sört inna, az én köszöntésemre, ha vele tartanék.
Letelepedünk. És kortyoljuk a jófajta komlós lét és élvezzük a búcsúzni még nem akaró napfényt, amely nem bágyadtan, nem, szelíden ölel körül minket, mintha ő is örvendezne velünk együtt, hogy még vagyunk, hogy itt vagyunk, s még a saját lábunkon feltehetően haza is érünk. Közben gyönyörködünk a tájban, emlegetjük a dédunokákat, hogy már a legkisebb is mondja a telefonba, mama, papa, s örülünk, milyen kedves az a fiatalember, aki kihozta nekünk a sört, és mosolyognak ránk az emberek, mintha tetszene nékik ez a két öregember, akik egymásba kapaszkodva hagyják el a vendéglátót, s indulnak visszafelé a Tóth Árpád sétányon.
Agg öröm. Nem is folytatom.
Ma körbe sugárzik a derű bennünket. S gondolom, élünk is ebből egy darabig.
***
Hogy s mint jött elő a téma, nem tudnám megmondani, a kitalálás meg nem tartozik a mesterségeim közé. Kopik a rövid távú memória, mit tehetnék, tudomásul veszem. A gyerekkor meg, ahogy öregszünk, egyre közelebb merészkedik.
S máris érthető, mért beszélgetünk a betlehemezésről. Gyermekkori emlék, mindkettőnké. S a Kuckóban is betlehemeztünk, szinte minden decemberben. S máris mondjuk: a betlehemes játékokban mindig az öreg a mulatságos, nehézkesen jár, botra támaszkodik, ha a földre esik, mulatságosan áll fel, a fiatalok meg azt kiáltják, csapófát az öreg alá, s ezen meg jókat lehet nevetni, és nagyot hall, nem érti, amit mondanak, torzított szöveggel válaszol, kissé már bugyuta is, noha elesettségében szerethető.
Hovatovább mi is ilyenek vagyunk, illetve leszünk. Már egymáson is mulatunk, mit hallunk másként, mulatságosan. Mások előtt még leplezzük, meg is van rá a módszer, de tudjuk, előbb-utóbb lelepleződünk. Mennyire toleráns a beszélő partner, csak ezen múlik, milyen mértékben és mikor válunk szánandóvá.
***
Egyik napon, történetesen, október 23- án meg ez történt.
Végigaludtuk az éjszakát, s ez nem mindig történik így. A frontokat megelőző napok egyikén biztos, hogy vergődünk az ágyban, egyikünknek kihűl a bokája és a térde, felébred erre, hogy masszírozza, a másik nem is tud elaludni, még a xanax sem segít, ébren álmodik, mindenfélét összevissza. Ám úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, nehogy a másik észrevegyen bármit is, csak reggel beszéljük meg, mi is történt.
A feleségem főzi a kávét, én vizem a nassolni valót. Máskor másként van, főként, ha az előbbi nap utóhatása hitvesem ágyáig ér. Ilyenkor én szorgoskodom. Az biztos, hogy a reggeli gyógyszereket nem vesszük be előzetes harapdálnivaló nélkül.
A rádiót bekapcsoljuk, hadd tudjuk meg, mire számíthatunk, mi történik a napon, éppenséggel ezen a történelmi napon. Kávézás közben emlékezünk, felelevenítjük, mint vonultunk ki a tüntetésre annak idején Debrecenben a gimnáziumi tanítványainkkal. S megállapítjuk, hogy akkor is napfényes meleg idő volt. s hogy eufóriás hangulatban teltek a napjaink.
(Én nem mulasztom el megjegyezni - a feleségem ezt még mindig nem szereti hallani -, hogy máig sérelmezem, milyen megalázó, nesze semmi, fogd meg jól levéllel válaszolt az én beadványomra a rokon polgármester, hogy nézzenek már utána, én fegyelmit kaptam ötvenhatosságomért, mért van csend körülöttem.)
Ma, hatvanhárom évvel később semmi eufória. Az akkoriak közül már alig él valaki, soroljuk, kik is mentek el.
Aztán váratlanul, a feleségem kimegy s hány egy rövidet. Hogy miért, ki érti. Reflux volna? Lehet. Én mindenesetre felhívom a lányomat. Azt ajánlja, főzzek krumplit, s anya annak a levét is - de sózzam meg – igya meg. S a krumplit törve pedig fogyassza el. De fáj a bal válla és a forgója is. Ezt már nem is említem.
Majd pihen, s jobban lesz. Annyira, hogy délután már sétára indulunk. Tervezzük, átbuszozunk Pestre. De a Lánchíd le van zárva. Motoros rendőrök a Jégverem utcánál. Futóverseny volna? Fordulunk vissza. Jobb otthon. A feleségem takarít, sétál a folyosón, beszél a szomszédasszonnyal, aki sárgarépát főzött neki. Jön még néhány telefonhívás, kései születésnapi köszöntés, melegszívű érdeklődés, hogy van Vilka. Délelőtt itt volt Bajzik Gyuri, Vilka a nagyszobában szenvedett, mi meg Gyurival a kicsiben beszéltük, mi is a helyzet, miközben reparálta a számítógépemet.
Estére visszatér a feleség étvágya, eszünk ezt, azt, s tokajit iszunk előtte. Az ötvenhatos emlékeinkre.
Korán fekszünk, és rosszul alszunk. Másnap reggel ugyanis 7 órára jön Ildikó a háziorvosi rendelőből. Vért vesz Vilkától, és B12 injekciót szúr be neki.
Én azért még olvasok elalvás előtt. Sirak könyvéből, a magyarázatos katolikus Bibliából. Nehezen megy, alig látok. Hja, a makula degeneráció!
***
Nem volt szándékom írni a mostani választásokról, de hogy az imént említettem az egykori polgármester rokont, neki is a válaszlevelét - bár sohse írta volna meg! –, erről jutott eszembe egy másik levél, amit szintén polgármesternek írtam, itt az I kerületben, ahol lakunk. Nos, egy hónappal a választások előtt, hosszú tanakodás után – magammal tanakodtam, hogy elküldjem-e, - azt írtam volt neki, hogy sétálna egyet a Duna-parton, s rögvest megtapasztalhatná, hogy a járdán való kerékpározástól meg az elektromos kétkerekűektől meg kellene szabadítania a sétáló járókelőket, a hibás reflexű öregeket, meg a gyerekes anyukákat, mivel életveszélyes számukra az ott való közlekedés. Válaszra sem érdemesítettek. Aztán elbukták a választást.
No nem ezért. De sok kicsi hibából lesz a nagy. És lőn.
***
Montaigne írta:”Öregségünk hatalmas előnye a közöny. Semmisem érint már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket.” Ismétlem magamat. Egyre kevésbé érint, mi történik a politika főzőkonyhájában, de az se, mi történik a szakmai életben, és még sok minden más nem érdekel. Az irodalmi csatározások sem foglalkoztatnak, egy-egy jó novella meg vers még igen. De már nem zaklat fel, ami nemrég még nagyon, hogy a szerzők nyolcvan százalékát már nem is ismerem. Mintha sétálnék kifele az időből. Tudomásul veszem.
Pedig mostanában hívnak ide- oda. Persze, ha a Pált kell bemutatnom, ugrok. Csak úgy, szeretetből. Olykor nagyobbakat is. Főként, ha nincs itthon baj.
***
Olykor kíméletlenek vagyunk egymáshoz. Főként én. Többször mondom a feleségemnek, bizonyos sztereotípiákat hallván, hogy ezt már negyedszer hallom.. Vagy azt: de hisz már ezt többször is elmondtam neked. Mire ő: Ne haragudj, elfelejtettem. S én akkor nagyon - nagyon szégyellem magam.
A feleségem, erről is írtam már, felveszi a tárgyakat, és más helyre teszi. Én keresem, de nincs a helyén. Hirtelen dührohamot kapok, s üvöltök: Már megint eltetted, s kezdődhet a keresés. Akkor ő szintén üvöltve: Hogy nem is én tettem el. Csak vádolsz. De ne félj, hamar eltűnök én innen. Én: Ne fenyegess, ne zsarolj! És ha én megyek el hamarabb! Mire ő: Mondtam már, akkor melléd fekszem.
Aztán összeborulunk, s kezdődik a bocsánatkérés.
***
Egyre gyakrabban hallom, olvasom, meghalt ez és ez, korosodók, öregek, vének, korombeliek, nálamnál fiatalabbak, ismert személyiségek, hozzám közelállók, barátok, tanítványok. Az első időkben a halálhír nagyon megviselt, sokáig emlegettem, rosszul aludtam, majd elemeztem a kapcsolatunk milyenségét, vádolhatom-e magamat, vagy mondhatom belenyugvóan, béke poraira.
Az utóbbi napokban három hír is mellbe vágott: Elment, ő is elment, ez nem lehet igaz, s buktak elő az emlékek, ezzel itt találkoztam, ezt meg tanítottam, ez illetve ő meg barátom volt, de már nem kérdeztem meg magamtól, mint korábban, miként lehet, hogy te, a vénebb pedig még itt vagy. Mindig itt vagy.
Háborút járt katonák mondták, mikor körülöttük hullottak az emberek, bajtárs, barát, rokon, hogy megszokták a kaszás jelenlétét, s már gyászolni sem voltak képesek.
Lassan én is így járok. Megszokom a más halálát.
Csak azokét nem, akik érzelmileg hozzám közel vagy egész közel álltak. Valamit meg elképzelni sem merek.
Halottak napja közeleg. Szüleim, testvéreim már mind odaát vannak. A feleségem ősei, testvérei is…
Én ezt itt abbahagyom.
***
Egészen kivételes esemény történt a minap a Kuckóban. Botos József, Jóska, nyugdíjas közgazdász, kuckós barátunk, tíz évvel lehet fiatalabb nálam - micsoda memória, egy évvel ezelőtt A helység kalapácsát mutatta be, kiváló előadói talentummal -, nos, most ő Botos Jóska, hihetetlen, de megtanulta a Toldi estéjét, és előadta a társaságunknak. Nem volt az előadásában semmi faxni, színészi ezaz, csak mondta a zseniális szöveget, és élte, amit mond, mi meg a hallgatók, csak ültünk és hallgattunk, s éltük, amit mond. Jóska magáról is, meg rólunk is szólt. S volt, aki könnyezett. Az öreg bajnok, aki fölött elszállt az idő, az ifjak szemében gúnytárgy, nevetség forrása.
S gondolhatta, akinek ilyen volt a kedve; feleslegessé válunk mi is, hamarosan eltakarítandó kacattá. Arany persze finomabban fogalmaz: „Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi vének.”
Most láttam két családi fotót, sírokról; be voltak takarva „lehulló sárga falevéllel”. Miként Toldi Miklós sírja, ahogy azt a remekmű utolsó versszakában olvashatjuk.