2019. novemberi napló
Mintha ritkultak volna az egészséggel kapcsolatos problémák, s máris tekintgetett az elme, a háztáji gondokról meg akarván feledkezni, tágasabb terekre, mi is történt, történik ottan. Az elme tulajdonosa magam volnék, s adósságot törlesztve írnám a novemberi naplót. Ezért a tekintgetés.
Le is írom az első mondatot: Ennyire igaz volna, hogy mindennek rendelt ideje van? S hozzá illesztem mindjárt a következőt: Még annak is, hogy mikor szabad, lehet, érdemes, muszáj, történeteket, nemzet, társadalmi csoport, nemzetiség életét meghatározó, sorsát befolyásoló, valós történeteket a művészetek nyelvén megjeleníteni és nyilvánosság elé vinni!
S itt meg is állok
Fennakadni látszom a rendelt időn.
***
Mindennek rendelt ideje van. Gyakran mondom, de nem ismerem az eredetét, nem a lelőhelyét. Hogy a Bibliából való, s az Ószövetségben olvasható, ismeretes. De hol? Restelkedem. A Példabeszédek könyvében? Nem találom. Kiderül, ami kiderül; a Prédikátor Könyvében lelek rá. Ám ha nem olvasom végig a könyv tíz oldalát, abbahagyom a vége előtt, azt kell, hogy írjam: ez a Biblia legpesszimistább írása, s filozófiája a huszadik századi egzisztencializmussal rokon.
Idézek találomra a negyedik fejezetből.
„Láttam sok elnyomást a nap alatt: az elnyomottak könnyeit, és hogy nincs, aki vigasztalná őket; elnyomóik részéről az erőszakot, és hogy nincs, aki vigasztalná őket. Ezért boldogabbnak mondom a holtakat, akik már rég meghaltak, mint az élőket, akik még élnek. S láttam azt is, hogy minden igyekezet és minden siker csak az egyik féltékenykedése a másikra. Ez is hiábavalóság és szélkergetés.”
S most a magam szavaival a többiről.
A nap alatt, írja visszatérően a prédikátor, minden emberi cselekedet, szándék, törekvés hiábavaló, ugyanis semmi nem függ tőlünk. A világ változatlan és megváltoztathatatlan. „Semmi új nincs a nap alatt.” Ami biztos, a jelen, amiben élünk. S ennek kell örülni. Amely olyan, amilyen.
Mintha egy, az életben csalódott öregember írta volna az egészet, aki megmagyarázza magának, mért nem kell bánkódnia, amiért az élte nem lett sikeresebb. Mert hogy is lehetett volna, ha mindennek rendelt, megszabott ideje van, ha az életet általa nem ismert törvények, eleve elrendelések szabályozzák!
El kell fogadnia, hogy létezik egy tőle független erő, az Istené. Az ember tehát jól teszi, ha magát az Istenre bízza, s az életet vezérlő elvnek az istenfélelmet tekinti.
***
Miután már kiszálltam a „rendelt időből, megtaláltam a keresett bibliai szöveget, folytatom is az első bekezdést.
Olvasom, hallom, hogy egy magyar gulág-történet, filmformában bekerült a nemzetközi érdeklődés közepébe. S hogy ez milyen nagydolog! S hogy végre!
Én is örülök a gulág-film nemzetközi sikerének, ám csekélyke szomorúságtól sem vagyok mentes: létezett ugyanis az 1990-es években egy gulág dokumentumdráma, melyet annak amatőr színészei egy évtizeden át vittek városról városra, faluról falura. S az akkor visszhangtalan maradt.
***
Gondolom, illetve remélem, megszületett már az a művelődéstörténettel foglalkozó történész, aki egyszer majd arról írja a dolgozatát; miféle alkotások láttak napvilágot a gulágba hurcolt magyarokról, mikor, mely időkben, milyen művészeti nyelven és műfajban. És számot ad arról is, hogy kik voltak az alkotók, előadók, miként fogadta a bemutatókat a közönség, foglalkozott-e velük a média.
30 évvel a puha diktatúra után akár már létezhetne is efféle összegző dolgozat, kutatási eredményt felmutató tanulmány, füzet, könyv! De nekem semmi ilyesmiről nincs tudomásom.
Ha tudniillik volna efféle mű - s itt illesztem magamat a képbe -, abban nekem, magamnak is szerepelnem kellene. Nekem, illetve az általam létrehozott gulág-oratóriumnak, melyet 1990-től jó tíz éven át, ahogy írtam az imént, szinte küldetésszerűen mutattunk be a Kárpát-medencében, itthon és a határokon túl, és nyugaton is, szórványban élő magyarok között. Hogy valaki előttünk hozzányúlt volna az akkor még kényesnek tudott témához, arról nincs tudomásom, de arról sincs, lett volna kellő nyilvánossága vállalásunknak. Mondhatom így is, szolgálatunknak.
***
Az elsőnek tudott gulág-színjáték, ahogy mi írtuk, gulág-oratórium ezzel a címmel hirdettetett: Tiszaladányi Jeremiád. És szólt vala ez a Tokaj melletti Tiszaladány község elhurcolt tizenéves leányainak és ifjainak a kálváriájáról. A színjátékot Dobozi Eszter Mi csak a napnyugtát níztük című könyve alapján készítettem. Ő pedig a művét a visszatértekkel folytatott beszélgetés nyomán írta meg. A Jeremiádot a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola Karácsony Sándor Színpadának tagjaival keltettük életre. (A forgatókönyv a műhelytanulmánnyal együtt meg is jelent, az előadást pedig videón is rögzítették.) Több szereposztásban játszottuk, templomokban, művelődési intézményekben, iskolákban.
Hogy milyen hatásfokkal, azt nyomozza ki a majdani kutató. A megrendültség fogalommal biztosan találkozni fog. Az okával is könnyedén. Mindenesetre felhívom a figyelmét a Confession című protestáns folyóiratra, amelynek egyik számában olvashatja Szilágyi Ferencnek, a kitűnő tudósnak a méltatását: elragadtatott hangon fejti ki meggyőződését; mért kellene ennek az előadásnak Nyugat-Európában is elhangzania, minél több helyen.
Azt még elmondom: A tiszaladányi lányokat és fiukat a szerencsi állomásról marhavagonokban az ukrajnai Dombaszba hurcolták, ahol szénbányában dolgoztatták őket. Néhányan a szenvedésbe bele is haltak, a többség azonban visszatért. Az ő közlésük szerint azért maradtak meg, mivel volt közöttük egy bibliás lány, aki tartotta bennük a lelket - a barakban minden nap imádkoztak, énekeltek -, hogy az Isten hazasegíti őket.
**
A történethez nem tartozik közvetlenül, de nem állom meg, hogy le ne írjam, a nagybátyám, Debreczeni Sándor is ott halt meg, a gulágban, illetve, már hazafelé jövet, a marhavagonban. Őt Váriból - most Ukrajna gyakorolja abban a magyarlakta községben is a hatalmat -, vitték el az úgynevezett malenkij robotra. Valahol a vasúti sínek mentén lehet a sírja, ha van, vagy volt egyáltalán. Feleséget s három apró gyereket hagyott maga után.
***
A kilencvenes években, amikor a legtöbb hét végén úton voltunk, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy a küldetésünket hírelni kellene. Most, hogy már konferenciákat is rendeznek a Gulágról, s az előadók munkájukért pénzt is vesznek fel, és a média is felkapta a témát, mit tehetnék, idézem a prédikátort: „Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.” Mert hogy mindennek rendelt ideje van.
Ezt már csak én kérdezem: de miért nem volt akkor ideje? A rendszerváltás után közvetlenül?
A kérdés persze költői: a választ magam is tudom…
***
Íme két idézet a Próféta könyvének III. fejezetéből Károli fordításában:
„ Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak.”
A másik:
„Semmi sincs jobb, minthogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban”, mivel a maga akaratából az ember sem a létezés törvényeit, de még a társadalom törvényeit sem tudja megváltoztatni.
Az aggság kora, úgy tetszik nékem, illetve nem tetszik, de ettől még az, ami; a szaggatásé bizony. Szakadozik a test és a szellem, hibádzik ez is, az is, s a többségén már a varrás sem segít.
Ez a novemberi frontos idő - legalább is arra fogjuk, azzal magyarázzuk - érzékelhetőbbé és kiszámíthatatlanabbá teszi a szaggatást, azt, hogy a baj milyen formában, hol és mikor jelentkezik.
A lányunk ötlete volt, hogy vezessek betegség-naplót, s minden nap végén jegyezzem le, mi történt. Olvasom az utóbbi hetek krónikáját: váratlan hányás, gyakori pisilés, sebek a nyelven, hirtelen fáradtság, székrekedés és hasmenés, szúrás a test különböző helyén, álmatlanság, feledékenység, emlékezetkiesés, szélgörcs, izomgörcs. hideg végtagok, étvágytalanság, szájszárazság, diákkori fagyás kiújulása, fejfájás, bőrszárazság, pattanások, anyajegyek, amelyek vagy viszketnek, vagy éppen most bújnak elő, képzelgések, rák-gyanú.
A lányunk úgy gondolta, majd csak lehet következtetni, mi miként kezelhető. A feleségem birtokolja a tünetek többségét, de jobban viseli a bajokat, nekem kevesebb van ezekből, de a képzeletemmel fel is nagyítom, s mindettől gyomorideg-rángást produkálok.
Jómagam viszont leírom a tüneteimet, s beszélek is róluk. Mintha egy terápia része volna. A feleségemét is leírom. S mintha kevésbé érezném magamat így elárvultnak. Még örvendezni is kezdek a dolgaimban, miként azt a bibliai próféta is javasolja, örvendezni, hogy a szaggatások között is lehet esély az elviselhető életre.
S hátha adatik kegyelem és segít az Isten, remélem én a krisztusi tanítások nyomán. Az ószövetségi prédikátor viszont erről nem beszél, ő csak annyit mond, testünk porrá lészen, lelkünk meg a Seregek urához száll.
***
Két éve, hogy felfedezték; makula degenerációm van, romlik a látásom, a könyvtárunk legtöbb könyvét már nem tudom olvasni. (Írtam már erről.)
Gondoltam, kipróbálom, ahogy ajánlják, derűsen szemlélem a leépülésemnek ezt a jelenségét: vajon javul-e ettől - ahogy mondani szokták - az életminőségem.
Tiborom, biztatgattam magamat, kevesebbet olvasol, de a számítógép mellé gyakrabban ülsz, s többet írsz, mivel ott ugyebár lehetséges a betűket kinagyítani. És többet is beszélgetsz a feleségeddel, és gyakrabban kérheted meg, hogy olvasson fel neked a folyóiratokból, könyvekből, amiből ő azt érezheti, hogy nemcsak neki van rád szüksége, de neked is őreá. Aztán gyakrabban telefonálsz. S ez által, az élőbeszéd által az eddiginél is bensőségesebb kapcsolatba kerülhetsz a családtagjaiddal, meg a barátaiddal. Végül is minden bajban van valami jó!
Aztán itt van a szúrás. Minden hónapban a szemedbe nyomnak egy injekciót, ez persze fáj, s egy darabig el is sötétül előtted a világ, s még elesettnek is érzed magad. De gondolj csak arra, hogy a fájdalom árán megmaradhat a szemed világa, s még a halálos ágyadon is megismerheted a tieidet, s addig is tudsz közlekedni a földi tereken, és figyelheted az ég felhőinek vonulását, és nézheted az ablakodból, mint pislog be északi fekvésű lakásod ablakán az áldott nap egy-két sugara, és még tudod simogatni a dédunokáidnak a buksiját is. Romlik a szemed, romlik, de nem vagy vak, s már nincs annyi időd az életben, hogy azzá is váljál. Örülj tehát.
A fájásnak is örülj. Egész életedben alig voltál beteg, most legalább megtudhatod, miként érezhette, érezheti magát a feleséged, akit többször is operáltak, akinek mostanában is kínzó izomgörcsei vannak; mit élhetett, élhet meg és át, amikor vonít a fájdalomtól. Te csak legyél elégedett.
És még valami, amit nem feledhetsz. Ennek a makula degenerációnak köszönhetően, mint ifjú korodban, újra nyithatsz a hangzó művészetek felé, áradhat rád a zene harmóniája, a drága Mozart és Beethoven muzsikája. És újra pancsikálhatsz a költészet tágas tavában is, amikor és ahogy megszólaltatják azt a közvetítés mágusai.
Végül is megáldattál, s ezt nem viccnek szánom, a makula degenerációval.
***
A feleségem is, mintha csak megérezte volna; történeteket hovatovább csak hallani szeretek. Ő meg jó regélő, bújnak elő belőle a gyerekkori emlékek, meg az ifjúkoriak.
Az egyik novemberi reggelen egyszer csak emlékezni kezdett. A feleségem hetven évet ment vissza az időben.
1949 végén vagy 1950 elején vagyunk, Debrecenben. Kósa Vilma, mert így hívják, alig tizenkilenc éves, és első éves bölcsészhallgató. Ugyanabban az egyetemi kollégiumban lakunk. Innen viszi el a belügyi hatalom. Utóbb tudunk róla, de nem beszédtéma. Később, mikor jegyesek lettünk, kiönti a szívét.
A Rákosi-diktatúra szaggatásai ekkor kezdődnek. A kollégiumban lakik, Kósa Vilma akkori udvarlója is, MJ, abban a nagyszobában, ahol rajta kívül még tizenegyen aludtunk. (A feleségem még az udvarló fogalmat is túlzottnak tartja, ő azt mondja, széptevő.)
MJ-ről kideríti az államvédelmi hatalom, hogy leventeként, 1944-ben, tizenhat évesen beáll a németekkel szimpatizáló Hunyadi-páncélosok közé, s ezért a lépéséért a kommunista hatalom most kívánja megbüntetni. A széptevőt elviszik, egyébként az egyetemre soha nem kerül vissza.
Kósa Vilma tehát most, 90 évesen, a makulás férje előtt újra emlékezik.
Képzeld csak, jövök ki a kollégiumból, lépek a járdára, s mintha a pokolból kerültek volna elő, két oldalamon terem két egyenruhás, és se szó, se beszéd, könyökömnél megemelnek, s beraknak egy rendőrségi autóba. Én hiába kérdezek ijedten, hogy mi volna ez, a szájukat ki nem nyitják. Szó nélkül autóznak velem, majd kísérnek fel a Kossuth utcai rendőrparancsnokság egyik emeleti szobájába. Ott a fal mellé állítanak, s azt mondják, várjak. Majd belép egy tiszt, szintén egyenruhában, az íróasztal mögé ül, kinyittat egy vízcsapot, amelyből, míg én állok egy félnapon át, azonos ritmusban csöpög a víz. Erről olvastam már regényekben, hogy így szokás, ha meg akarják őrjíteni a kiszolgáltatott, nem tudom kit, s most velem történik mindez. Időbe telik, mire megértem, hogy én most itt fogoly vagyok. Kiderül majd, hogy tanú, ám olyan, akihez a nyomozók nem kimennek beszélgetni, hanem akit bevisznek kihallgatni. Tudod, mikor ideges voltam, még ha fogtam is a kezedet, csöpögött az izzadság az ujjam végéről. Most aztán nagyon is. Kiderült, azért állok előttük, mert terhelő bizonyítékot várnak tőlem MJ ellen, katona múltjával kapcsolatosan. Csakhogy nekem erről ő soha semmit nem beszélt, így nem is tudhattam, s nem is mondhattam semmit. Kértem, engedjenek ki pisilni. Nem engedtek. Csak álltam a fal mellett. Szörnyű volt. A kihallgató tisztek váltották egymást. Én verseket mondtam magamban, hogy kibírjam a kínzó megaláztatást valahogy, s imádkoztam, legyen már vége.
Jaj Istenem. Ma hajnalban is kivert a veríték, erről álmodtam, erről a kihallgatásról, aztán felébredtem. Te ugyan a történetet hallottad már tőlem, ne haragudj, hogy évtizedek után ezzel traktállak. Magam sem értem, mért jutott eszembe, hogy jutott eszembe.
Jaj Tibikém, mit tudnak ezek a mai fiatalok, a mi leszármazottaink is, hogy miken mentünk keresztül, mire eljutottunk ebbe a konszolidáltnak mondható világba, el a halál szélére.
Hogy folytassam, aztán egyszer csak, már jól benne jártunk a délutánban, elengedtek. Mehettem haza, a kollégiumba. Most már villamoson.
Soha többet nem kerestek.
- Mondd – ezt már én kérdezem -, és mi lett Jóskával? Ez volt MJ keresztneve.
- Nem tudom. Érdeklődtem utána, Kiss Feri, tudod, az irodalomtörténész, ő volt az osztálytárs-barátja, de ő sem tudott mondani semmit.
Ezt már én mondom:
Óh jaj, oly korban éltünk mi a földön. Féltünk. Kérdezni is féltünk. Érdeklődni is féltünk.
Én egyébként nem kedveltem MJ-ét. De nagyon sajnáltam. Máig sajnálom. Azt is, hogy később sem kutakodtam, mikor már lehetett volna, a sorsa felől.
Bizony, hogy ideje van a szólásnak és ideje a hallgatásnak. Hát annak, a hallgatásnak, akkor ugyancsak ideje volt. Pontosabban, annak is.
***
A Prédikátor Könyvének 9. fejezetéből írok ki néhány verset, s ezzel fejezem be a Novemberi naplót.
„Igen, míg valaki az élők közé tartozik, még van reménye. Mert jobb az élő kutya, mint a holt oroszlán. Az élők ugyanis tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak nem tudnak semmit, és jutalmuk sincs már, hisz még nevük is feledésbe merül, melyet szereztek maguknak. Soha többé nem lesz részük abban, ami a nap alatt végbemegy.
Rajta hát, edd vidáman a kenyeredet, és idd jókedvűen a borodat. Mert kezdettől kezdve tetszik az Istennek, hogy így teszel.
Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hiábavaló életednek minden napján, amivel Isten megajándékozott a nap alatt.”