2019. márciusi napló
Mintha javulni látszanék a feleségem állapota, ami annyit jelent, hogy ritkulnak a váratlan izomgörcsök, s jobban figyel önmagára, mit ne dolgozzon, s mintha több tápláló étket is tudna magához venni. Ettől ugyan az én dolgom nem kevesbedik, ám kevésbé kell szoronganom, ha a járókeretével elhagyja a szobát, s nem inalok utána, ha több ideig van a vécén, csak nem lett valami baja.
Viszont nyugodtabban nyújtózhatok a fotelemben, ellazulást remélve. Ilyenkor semmit nem cselekszem. Legfeljebb az orromat piszkálom. Nem direkte, spontánul. Lábam az asztalon, fejem a fotel párnáján, s nézek, többnyire előre, a negyedik emeleti lakásunk ablakán át kifelé, ahonnan láthatnám, ha akarnám a cserepes tetőket, meg a Halászbástyát, de legfőképpen a kék eget, ahol úsznak a weöressándori felhőcápák, meg a repülők, meg a galambok. Ám én ilyenkor nem látok semmit, mert ahogy írtam, nézek csak.
Az agyam persze jár. Hogy merre, ha kérdeznék egy óra múlva, pontosan megmondani nem tudnám. Ám néha bekattan valami, egy gondolat, mondjuk, megjelenik láttatóan egy élmény, asszociálok valamire –kapcsolódhat beszélgetéshez, könyvhöz, levélhez, tévében hallott előadáshoz -, amire, mondom is magamban, ennek helye lehetne a naplómban. Ilyenkor két dolog történhet. Megpróbálom elraktározni agyam valamelyik sarkában, hogy majd felhasználom, vagy papírt és tollat ragadok, s ott ültömben rögzítek egy-két mondatot, hogy majd emlékezzek.
Ez a napló is az efféle feljegyzésekből születik.
***
Valójában mi mindig szegényen éltünk. Akkor is, amikor már öröklakásunk volt és vidéki telkünk. Akkor is, amikor már megtehettük, hogy segítjük a gyermekeinket, unokáinkat. Ma is, az élet vége felé is szegény módon élünk, noha élhetnénk pazarlóan is.
Így szoktuk meg, így tanultuk. A szüleink is szegényen éltek, nem is tehették volna meg, például, hogy meg ne nézzék, hol, mi az olcsóbb. Spóroltak, mindig spóroltak. Ha a feleségem szabadon járhatna-kelhetne, most is ezt tenné.
Én már nem. Csakhogy rólam köztudott, utálok vásárolni. Bankba is csak mostanság megyek. Kényszerűségből. A feleségem helyett. Anyagi igényeim meg sohse voltak. Ma sincsenek. Persze, ha baleknek néztek, s át akartak vágni, akkor robbantam. A magam értékével ugyanis mindig is tisztában voltam.
Az egyik tanítvány-barátom mondta a minap – szó volt arról, hogy pénzzé teszünk valamit –; ti annyit adtatok másnak, most már éljetek úgy, mint a gazdagok. Mire én: Késő, barátom! Életmódot, életformát váltani, vénen! Ez már nem lehetséges. Kísérletezni magammal, rugalmasságomat kipróbálandó, erre még hajlandó volnék, de a feleségem semmiképpen. S végül is megértem. Másképp élni, mint eddig, erre a kis időre! Boldogabbak nemigen lennénk.
***
Ülve a fotelben olykor tűnődgetek, mit cselekedtem volna, ha váratlanul milliárdossá válok. Ilyen hülyeségekkel is töltheti a vén az idejét, ha éppen nem kényszeríttetik feleség körüli éberségre.
Mindazonáltal a kérdést már feltettem. Illik válaszolni.
Biztos vagyok abban, hogy meglepődöm és szorongok. Az, hogy örvendezek, nem valószínű. És nem jut eszembe semmi, ami üzleti akcióterv. Annyi igen, mint osztanám szét a pénzt a családom tagjai között, s miféle alapítványokat hoznék létre.
Meg is állapítottam, no ezt a milliárdosságot nem nekem találták ki. A pénzt forgatni, vállalkozást elindítani, ehhez másfajta képesség kell, Más, mint ami nekem van. Erre is születni kell?
A mindenkori politikusok, akik nem üzletemberek, de sok pénz megy a számlájukra, milliók, vajh, mire fordítják, forgatják! Beszélhetnének erről egyszer a választóik előtt!
A Széchenyiek tudták, mit lehet a gazdagsággal kezdeni. Ám ennek a mai pénzes elitnek a tagjai, ahogy szokták az újgazdagokat nevezni, mintha nem volnának eléggé tanulékonyak.
A rejtekezéshez viszont nagyon értenek.
Az eszmefuttatást ezzel be is fejeztem.
***
Hallom a rádióban, mint kéri a katolikus egyház a híveket, adakozzanak a szíriai szegény, üldözött keresztények megsegítésére.
Naivul arra gondoltam, kezdhetnék a kérést azzal, hogy bejelentik, mit és mennyit ad az egyházközség, a püspökség, az érsekség, a pápai hatalom a fenti célra, karitatív tevékenykedésre. Ferencnek, a rendet alapító szentnek elég volt egy csuha, Ha Ferenc pápa, mondjuk, követni szeretné a névadóját – csak egy ötlet -, mennyi pénzt kiárulhatna csak a ruhatárából. S nem is akármilyen gesztus lenne ez!
Jézus ugyancsak mondhatta, hogy ne gyűjtsetek magatoknak földi kincseket! Pál apostol varrta a sátrakat ugyancsak szorgalmasan. Az első egyházak pedig komolyan vették a krisztusi szót és példát.
Mára meg! Hajaj!
***
Emlékszem jól a régi időkben készült természetrajzi filmekre, szépek voltak, idillikusak, megnyugtatóak, A maiak viszont mind arról szólnak, mint öli meg, s zabálja fel az erősebb a gyengébbet. A régi filmek alkotói meséltek, a mostaniak meg a való világot mutatják. A gyilkolót. Már nézni sem bírom ezeket.
Bizony mondom, egyre jobban kedvelem a valóság égi mását.
***
Olvasom egy idézetgyűjteményben, hogy Jevtusenko, az egykori népszerű, ám rebellióra hajlamos szovjet költő, a szocialista béketábor emblematikus alakja ezt írta egyszer: „A háború ugyanaz, mint a konkurrenciaharc, csak éppen fegyverrel vívják. Akármennyit szavalnak is a békéről, háború mindig lesz, amíg ember él a földön.”
A mi Petőfink meg: ”És mi az emberiség története, Vérfolyam, amely ködbevesző szikláiból a hajdannak ered ki, és egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.”
S az Ószövetség! Abban is harc, testvérháború, véres hódítások, Isten büntetése gyanánti gyilkosságok! Aztán a vallásháborúk a keresztényeknél, a muzulmánoknál, hogy a többiről ne is szóljak.
Bevallom, háborús témájú, agressziót középpontba állító könyvet, filmet már nem olvasok, nem nézek. Nem szeretném ugyanis az embert, mint teremtményt végleg megutálni.
***
Arról nem olvasok, hogy az állatok direkt kegyetlenkednének egymással. Tény, le akarják győzni a másikat, hogy párosodhassanak, ölnek, hogy egyenek, s táplálják a kicsinyeiket. Mit is tehetnének, ha egyszer így lettek megteremtve, s erre a ragadozós tevékenységre kényszeríti őket az életösztön.
Na, de, s most utálkozom, rafinált eszközökkel kínozni a legyőzöttet, s gyönyörködni a másik szenvedésében! Szörnyű tud lenni az ember! Külön kínzó alkalmatosságokat talál ki, hogy gyötörje az elítéltet. A film meg szakosodik, hogy pénzért kielégítse nézője mazochizmusát.
Mostanában hallottam egy rádiós előadásban, s csaknem rosszul lettem; a Kárpát-medence egyik nemzetiségiekből verbuválódott csapata, melyet pap vezetett, az összefogott negyvennyolcas nemzetőröket, mielőtt megölték volna őket, válogatott eszközökkel kínozták, többek között lefűrészelték a végtagjaikat.
Radnóti egy évszázaddal később írta: „Az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.”
Ha nem tudnám, hogy mi emberek, olykor önfeláldozóan szeretni is képesek vagyunk, és vezekelni is tudunk, és imádkozni másokért, azt mondanám, méltók vagyunk a gyehennára!
***
Ebben a pillanatban, március 27-én délelőtt 10 órakor kiált a feleségem a nagyszobából: Gyere, segíts! Gyomrom görcsben, megyek, az asszony fekszik, összerándulva a bal alsókarja. Masszírozom kenőccsel, s lassan kilazul.
A természet is hogy tud kínozni! Nem kell más, csak egy amúgy is fájó test, meg a hidegfront.
S máris másként folytatom az írást.
***
Azt mondta minapában orvos barátom T.T, hogy véleménye szerint a beteg gyógyulását olykor nagyobb mértékben segíti elő a szeretet-teli ápolás, mint maga az orvosság.
Jómagam, aki életem során ritkán voltam beteg, ilyen formán kiszolgáltatott állapotba meg alig kerültem, mindig is bíztam az orvosságban, s bíztam az orvosi véleményben. A feleségem körüli gondoskodás során sem vélekedtem másként.
Fő feladatomnak tartottam, tartom, hogy a gyógyszereket beszerezzem, azok bevételét megkönnyítsem - a kemény kapszulásokat csak összetörve tudja bevenni Kósa Vilma -, hogy a tapaszokat felragasszam, gyógyító kenőccsel masszírozzam, karonfogva járkáljak vele, amikor képes rá, fogadjam a gyógytornászt és az infúziót adó gondozót, biztosítva nekik tevékenységükhöz az alkalmas helyet és sorolhatnám tovább. Azt szerettem volna, s szeretném elérni, hogy minél gyorsabban gyógyítson a pasztilla, a kenőcs, a tapasz, a gyógyító ember.
De hogy nekem gyógyító szerepem volna, másként szólva, segítő tevékenységemnek magának gyógyító hatása is lehetne, erre nem gondoltam. Vagy mégis?
Most viszont, hogy a kitűnő orvos-barát fenti megjegyzését hallgattam, eszembe jutott egy s más. Történetesen, a vonító feleség, mikor a combjában támadott az izomgörcs, s én kétségbeesve tettem azt, amiről gondoltam, hogy a dolgom, aztán ahogy ostoroztam magamat; hátha nem masszíroztam elég jól, hátha nem figyelmeztettem időben, hogy milyen mozdulatot ne csináljon.
Csakhogy ezzel én most le is leplezem magamat. Mert mit mutat mindez! Azt mutatja, hogy igencsak tisztában voltam a gondozó munkám fontosságával, mert akkor nem vádolom magamat, amiért nem sikerült eredményesebben tevékenykednem.
S most már azt is meg merem fogalmazni, s kibújik a szeg a zsákból, hogy én a feleségem körüli munkálkodásom során folyamatosan sikerélményre szomjaztam, s szerettem volna, ha a napok fájdalom-mentesebbek, békésebbek. Mert mi mással bizonyíthattam volna magamnak, hogy hasznosan, sikeresen munkálkodtam! Hogy magam is gyógyítani igyekeztem.
Dühös voltam a rosszullétekre, az izomgörcsökre Mint egy exhibicionista, aki megakadályoztatott abban, hogy az általa is nagyon akart gyógyulás és gyógyítás örömében vigasztalódjon.
Szóval igaza van Tóth Tibornak, az orvos-tanítványnak.
***
Az emberi jóság meghat. Most, hogy a feleségem lakásba zártságra kényszeríttetett, annyi jelét tapasztaljuk a figyelmességnek, a gesztusokban megelevenedő szeretetnek, hogy amikor éppen minden csendes és fájdalommentes körülöttünk, s ülhetünk egymás mellett a fotelben, erről beszélgetünk elérzékenyülve, a jóságról, amelynek gyógyító hatását módunkban van megtapasztalni. Testünkben is, lelkünkben is. S ez nagyon jó.
***
Mit ér az ember, ha vén. A kérdést Cseri Kálmán teszi fel – nagyhatású református igehirdető volt - Öregen is gyümölcsöző című prédikációs füzetében. S arra az eredményre jut, hogy sokat ér. Sokat, ha képes Istenre figyelően, hasznosan vénülni. S hogy mikor vénül hasznosan? Cseri Kálmán úgy véli, akkor, ha úgy tekinti magát, mint öreg fát egy városi parkban, aki létével használ. Oxigénnel tisztítja a levegőt. Idézek is tőle.
„ Azt, hogy a fákból oxigén száll föl, senki sem látja. De nem is az a fontos. És hogy mit jelentettek az öregek, akkor tudjuk meg, mikor már nincsenek.”
Hja, könnyű a hívőnek, mondom irigyen én, vigasztalhatja magát az örök élettel!
De mit csináljon a kételyekkel terhelt? Vagy az, aki egyszerűen csak elhagyatott, aki megkeseredett, aki nélkülözni kénytelen még a jó szót is?
S mit tesznek a még itt maradók, hogy megkönnyítsék a korhadó öregek távozását?
Erről nem ír a szerző. Itt legalábbis.
***
Cseri Kálmán öregséggel foglalkozó beszédeihez a textust az Ószövetségből veszi, Mózes és Sámuel könyvéből.
Bevallom, sokáig nem értettem a protestáns teológusokat, mért nem elég nekik igehirdetésükhöz az Újszövetség, hiszen abban, a jézusi tanításban minden benne van, amit a keresztyénség lényegének tekinthetünk. Aztán kiderült, ami kiderült, történetesen az, hogy az Ószövetség nélkül nincs Új, s Jézus is és az apostolok is, még ha vitázva is, a hangsúlyokat máshová téve is, mindenben a zsidó Tórára, a zsidó Bibliára, azaz az Ószövetségre építenek.
Hogyan kell, lehet illően megvénülni, a több ezer éve élt Sámuel próféta mondja el nekünk. S mondta nekem most, Cseri Kálmán közvetítésével.
***
Weöres Sándor költeményével akarom befejezni kurta versösszeállításomat, Debrecenben, ahová Cserép Zsuzsa hívott meg Galánfi Andrással és Szabó Andrással egyetemben; közvetítsük költőink üzenetét a Költészet Napja alkalmából. A Weöres versnek Töredék a címe, s a zseniális költő, ha prózára fordítom a mondandóját, nem kevesebbet közöl ebben a Töredékben, minthogy aki küldetéses életet élt, az átlépi majd az idő túlsó küszöbét is.
Azért mondom, mondom, mondom, ezt, ezt, ezt, hogy higgyem.
***
Beültem a fotelembe, s mormoltam magamban a verset, amikor hallom a rádióban, hogy így a drámapedagógia, úgy a drámapedagógia, hol a pszichológia társaságában beszélnek róla, hol a színházi nevelés apropóján. Én meg hallgatom, hallgatom, s már nem is emlékeztetem magamat rá, hogy a fogalmat, drámapedagógia én találtam ki a múlt század nyolcvanas éveiben, s hogy az ezzel kapcsolatos első könyveket is én írtam.
Cseri Kálmánnak volna igaza az elmenő és elmenendő öregekről szólván, azok értékteremtéséről, meg arról, hogy az utódok fel- illetve elismerik-e az itt hagyott, az őket szolgáló eredményeket, amikor azt mondja, írja, hogy el, persze, hogy fel. Majd a haláluk után, mikor már nincsenek.
Én ugyan ettől nem vigasztalódom meg, de, na bumm, mit tehetnék.
Vágok elégedett képet.