2019. májusi napló
Ez a mostani napló is belterjesre sikeredett. Nem tágas, nem levegős. Olyan, mint amilyen a mostani életünk. Talán a következő! Az majd több felől merít.
***
Az öregedő szervezet, miként az öregedő szerkezet – s mindegy, hogy milyen – váratlanul, de folyamatosan meghibásodik. A szerkezetnek mindegy, nem érzi a bajt, s nincs, ami fájjon. De a szervezet, az emberi szervezet küldi a jelzéseit, s a tulajdonosnak nemcsak a zsebe bánja a bajt, de ő maga, testestől-lelkestől. Ilyenkor fáj a test, fáj az élet, lehet tudni, hogy bizony-bizony közeledik a vég.
Minden öreg napnak – s most magunkról beszélek – megvan a maga baja. S nehéz megszokni. S talán nem is lehet.
***
Mindazonáltal el tudom képzelni azt az állapotot, amikor az ember azt mondja; most már elég volt. Jöjjön a fájdalommentes, örök álom. S kívánja, kéri, mint Áprily az Imádság című verse végén: „Könnyű véget, könnyű véget!”
***
Kósa Vilma, miután eltávozott belőle az iszonyú fájdalmat okozó görcs, egyszer csak azt mondja:
- Most már értem a gyermekkoromban sokat hallott átok értelmét és súlyát, melyet akkor kiáltottak az emberek, főként az asszonyok a haragosuknak, amikor nagy indulat kavargott bennük. Hányszor, de hányszor hallottam falusi ismerőseimet, amint a karjaikat az ég felé emelve, üvöltötték a másik felé, kicifrázva, de mindig visszatérően, hogy álljon beléd a görcs.
S eltelik csaknem 90 év, s magam is megélem a fájdalmat, amit érezhetett a hajdani szamosszegi asszony, amikor megfoganni érződött benne az átok.
***
Én meg azt kezdem érteni, mért hallgatnak el az alkotók, vonulnak el a nyilvánosság elől, mihelyt érzik, többnyire öregségükben, hogy elkezdődött a leépülés, hogy ráléptek a halál felé vezető út, szenvedésekkel szegélyezett útjára. Nem hiszem, hogy a társadalomban elfoglalt helyükkel, meg nyilvános szerepléssel, üzenetek küldésével, a tágas földi világ dolgaival foglalkoznának, sokkal inkább, gondolom, hogy számvetéssel, azzal, mit cselekedtek jól, vagy nem jól az életben. Esetleg a hithez kacsolódó gondolataikkal, azzal, mi van, mi lehet a halálon túl.
Mondhatnék neveket, jeles alkotókét, akik már rég nem hallatnak magukról, az ember már azt hiszi, meg is haltak, s kiderül, élnek, csak hanyatlóan, közelebb a túlsó világ Styxéhez, mint emlékeik folyóihoz.
***
Most, hogy írom ezt a szöveget, a feleségem, aki éppen jobban érzi magát, s a konyhában tevékenykedik, kiszól nekem, hogy írjál már a számítógépeden köszönőlevelet azoknak, aki kedvesen érdeklődtek a hogylétem felől.
Amikor úgy érzi, hogy nincs semmi baja, már utasít. Én legalább is annak tekintem, utasításnak, ahogy szólt, s rögtön reagálok is:
- Majd írok, ha jobb lesz a kedvem, de nagyon fáj a derekam.
Rájöttem, ha fáj valamim, s utálom magamat is, meg a világot, nem írok. Nem óhajtom a rossz kedvemet úgy küldeni, mint egy levélbombát.
A levélíráshoz, főként a kedvesen fogalmazottakhoz derűs lélek kelletik.
***
Míg a feleségem körüli teendők töltötték ki a napjaim nagy részét, nem értem rá magammal foglalkozni, nem is fájt semmi, még a kötelező felülvizsgálatokról is megfeledkeztem, ám, ahogy ő kezdett életrevalóbban létezni, terelődött a figyelmem magamra, valós vagy csupán képzelt bajaimra. Annyira megszoktam, hogy a párommal összefüggésben mindennapra akad, váratlanul is, szorongani való, úgy hogy a félelemérzés folytatódott, csak éppen az okot magamban véltem megtalálni vagy elképzelni.
Elhatároztam tehát, hogy utánajárok, mit mondanak az egészséget vizsgáló gépek, mit az orvosok; mire számíthatok a közeli jövőben.
Most, hogy e sorokat írom, éppen készülőben vagyok a Maros utcába, a reumatológiára.
***
Egy hete fájt már a derekam, s a kisugárzó fájdalmak, nem túl erősen, de az ágyékomig értek. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy sűrűn telepedjék rám a rosszkedv. A röntgenfelvételek elemzésének eredménye, többek között: polydiscopathia. Egyelőre fájdalomcsillapítót kaptam. Két hét múlva derül ki, merre tovább.
Addig is együtt csinálom a terápiás gyakorlatokat a feleségemmel, akihez hetente kétszer gyógytornász jár. Nagyon kedves és csinos, fiatal hölgy. Az utasításait szívesen követem.
Efféle nyavalyám korábban is volt, de az utóbbi években tünetmentesnek bizonyultam. Na de az évek! Olvasom az interneten, hogy a kopás - mert arról van szó, a csontok, porcok, izületek kopásáról -, az évek múlásával súlyosbodni szokott.
Kell nekem ilyen sokáig élnem!
Mindazonáltal reménykedem, hogy ennél fájósabb bajom már nem lesz. S akkor csak kibírom a halálig!
***
Különösen akkor, ha a két éves dédunokámnak kedve támad játszani az ő Tibi papájával. A kislány táncos mozdulatokkal valamilyen ének dallamára, az egyik kezemet fogva, körözött körülöttem, mire én is kedvet éreztem a rögtönzésre, s a játék közben felemeltem a fél lábamat és terpeszben érkeztem a helyemre. Igen ám, csakhogy az én kis táncosnőm látva az új lehetőséget, fergeteges kacagás közben nem körülöttem pörgött, nem, módosított, s átbujt a terpeszállásba formálódott lábam között. És nem egyszer, ritmikusan sokszor, mint ki új játékot fedezett fel, melyet nem akar, s nem tud abbahagyni. Végül is, fáj a derekam, kissé vagy nagyon, felkaptam a kicsit az ölembe, s ezzel eltereltem a figyelmét a terpesz-táncról.
***
Mit is olvastam az éjszaka abban az interjú-kötetben, melyet Egyedül mindenkivel címmel Domokos Mátyás állított össze a Weöres Sándorral készített beszélgetésekből! Erről akarok szólni. Azóta már Weöres Sándor, de Domokos Mátyás is odaát van.
(Csak úgy közbevetve: Ki beszél ma már Domokos Mátyásról, pedig milyen meghatározó személyisége volt a magyar irodalomtörténetnek, míg élt.)
És persze Cs. Szabó László, az ugyancsak jeles író is, akit szintén nem hallok emlegetni semmiféle irodalmi körben, nos ő beszélget 1963-ban Weöres Sándorral, mégpedig Londonban, s többek között azt kérdezi tőle, „Azért vagy te olvasóid és értőid számára olyan emberséges hatású, olyan feloldozó hatású, mert megőrizted a gyermeki csodálkozó-képességedet?
Mire Weöres Sándor csak annyit felel: „Azt hiszem, hogy igen.”
***
Ezek után meg én kérdezem magamtól. Vajon miért, hogy ebből a pompás kötetből elsőnek éppen ezt az idézetet emeltem ki. Tényleg, vajon miért?
***
Az egyik közeli hétvégén történt. Hívott a lányunk telefonon. Reggel hívott. - Anya hogy van, kérdezte. Vajon képesnek érzi magát, hogy kocsiba üljön? Bemennék értetek. Tudom, hogy nagyon szeretné látni a két kislányt.
Több mint egy hónapja, hogy jártunk náluk, Kovácsiban, de akkor az autóban begörcsölt a lába, s nem is gondolt rá, hogy egyhamar újra kimehetne.
De most a feleségem, aki hallgatta a beszélgetést, rögvest jelzett: Mehetünk.
És nem történt semmi baj. Egész nap semmi.
Az idő gyönyörű volt. És mindenki örült nekünk. A nagyok is, a kicsi dédunokák is, meg a Betyár nevű puli is. A madarak nótáztak, a fák vidáman zöldültek.
A feleségem az óta is, reggel és délben és este, mindig megelevenít egy-egy élményt, Julcsiról és Lilláról, a gyönyörű és okos dédunokákról mindenekelőtt, aztán az anyjukról, a mi négy gyerekes unokánkról, s arról, hogy János milyen jó apuka, s a vőnk milyen játékos nagyapa, s hát a lányunk, Ági, milyen gondoskodó és szerető gyerek. Persze a két fiú sem marad ki a felsorolásból, akikkel ugyan most nem találkozhattunk, de hát ők a megbocsátható dicsekvésnek - pláne, ha az csak az én jelenlétemben hangzik el - mindenkor, minden időben említettjei.
- S ugye apa, mondja lezárásként a feleségem, milyen kegyeltjei is vagyunk mi a sorsnak, hiszen a nagyobb bajok csak ilyen későn érkeztek el hozzánk. - Ilyen vénen, fogalmazok nyersebben.
De ezt az én párom meg sem hallja – egyébként is kezd nagyot hallani, akárcsak én -, s elhangzik a szokott mondat:
- Bizony hálát adhatunk az égieknek, hogy ilyen szép és nagy családunk van.
És Kósa Vilma elfeledkezik a gondokról, mintha nem létezne betegség és annyi megoldatlan probléma.
S én is úgy ülök mellette, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Körülöttünk, és a világunkban.