2019. júniusi napló
Kilencven után – írtam az esztendő első naplója elé, s fogalmaztam hozzá néhány mondatot arról, mért is lehet tanulságos olvasni egy vénkort megért férfiú mindennapjairól, főként azoknak, akiknek megadatik, hogy maguk is elérjék az említett életkort.
Júniusban is készítettem naplóbejegyzéseket, de kevesebb lelkesedéssel, mint tettem azt korábban, úgy csak, mint akinek az írás hobbija, szól, ha kedve van, s ha, van miről.
S mit ad Isten! Július 12-én, estefelé megszólal a telefon, teszem a kagylót a fülemhez, meg is ismerem a hangot, Bajzik Gyuri szól: Csak nincs valami baj, kérdi, nem érkezett meg a júniusi napló, s mondjam már, hogy van Vilka néni, a feleségem.
Igencsak meghatódtam. Majd gyorsan rendezni kezdtem a már korábban rögzített naplószövegeket.
***
A fentieket már leírtam, amikor jött egy újabb telefonhívás. Szanitter Árpi rokonom érdeklődött több minden más mellett, hogy mért nem küldtem el a Júniusi Naplót. Magyarázkodtam, s emlegettem Bajzik Gyurit, meg azt az elhatározásomat, hogy csak azoknak címzem külön, akik reagálni is szoktak rá. A többiek olvassák, ha akarják a blogomon, a honlapon.
Árpi rokonom megfeddett, mondván, nem ért velem egyet. Én meg elbizonytalanodtam. s mint tapasztaljátok, megy is a napló.
***
Decemberben lesz húsz éves a Kuckónk. Egy nyugodtabb időszakomban, mikor megkörnyékezett a cselekedhetnék, gondoltam rá, hogy az évfordulót emlékezetessé kellene tennünk.
De hogyan? Írtam a kuckósoknak egy levelet, hogy akinek van ötlete, mondja majd el, írja le, s csináljunk valamit együtt.
Húsz év együttes termését, melyeket még képesek vagyunk fellelni, egybegyűjteni, emlékeinket, melyek írásban, képben vagy csak az agyunkban, de még léteznek, ezeket kellene boglyába rakni, hogy az utódaink, az utánunk jövők szálazhassanak belőle, ha akarnak.
Talán magunknak is örömöt szerzünk; ürügy emlékezni!
Ám ahogy múlnak az évek, ez sem megy már könnyen. A messzi történések még csak hagyján! De a közeliek! A fogalmak, a nevek.
***
- Anya, kiáltok ki a munkaszobámból, a számítógép mellől, nem láttad valahol a fejtartómat?
- Mit keresel?
- Azt a körformájú szerkentyűt, amit a nyakamra szoktam tekerni, amikor akaratom ellenére is előre bukik a fejem
- A sanszgallért keresed?
- Ez a helyes kifejezés.
***
- Apa, hogy is hívják ezt az izét, amit akkor szoktam használni, amikor nehezemre esik a járás. A másik szobában van, tudod, de nem jut eszembe a neve.
- A járókeretre gondolsz?
***
- Anya, keresem azt a szart, amit a lábujjaim közé szoktam rakni, te ajánlottad, amikor járás közben fájt a lábam, olyan műanyag, s nem engedi, hogy a két ujjam egymásra csússzon.
- Tudom, miről beszélsz, de nekem sem jut eszembe a neve. Egy barna dobozban szokott lenni az ágyam mellett.
- Akkor hozzad már! Húznám fel a szandált.
- Vinném, de nem találom. Segíts megkeresni.
- A kurva égbe, semmit nem tartasz a helyén.
***
Kitaláltam, hogy a Kuckó születésének huszadik évfordulójára felújítom, azaz újra tanulom és bemutatom azt az egyszemélyes műsoromat, melyet 1992-ben szerkesztettem és mutattam be, s amelyet felújítottam 1999 decemberében, a Kuckó első találkozóján. Most a harang égen lóg. Ez volt a címe.
A szándékomról hírt is adtam a hozzám öregedő barátaimnak. Igen ám, de otthon hiába kerestem, nem találtam a Harangot. Végül is rájöttem, hogy 1996-ban megjelentettem ezt a Magyarok Világszövetsége folyóiratában, a Nyelvünk és Kultúránkban. De azt sem találtam. Végül is Aknay Tibor barátom találta meg a világhálón, és küldte el nekem.
Most itt van előttem. Olvasom, olvasgatom, elidőzöm egy-egy versnél vagy prózai résznél. Értelmezem a magam számára, illetve újra értelmezem. Megállapítom, hogy a szerkezetén változtatnom nem kell, aktuális ma is. Jobban, mint egykoron.
Az is hamar kiderült, hogy a szöveg újratanulása sokkal több időt igényel majd, mint gondoltam. Az elmúlt húsz év alatt túl mélyre rakódott a szöveg. De azt is megállapíthattam, hogy felhozni az emlékezet kútjából nem lesz lehetetlen.
***
Most fogózz meg olvasó: A Weöres-műsorom segít a hirtelen jelentkező magas vérnyomás lesrófolásában. Olykor minden előkészület nélkül felszalad a vérnyomásom 200 fölé is. Ilyenkor rögvest begazolok, működtetem a vérnyomásmérőt, s hiába veszem be a tensiomint, nem megy le. Ettől pánikba esem, nyúlok a nitromint után, mígnem most, hogy elkezdtem foglalkozni az önálló műsorommal, és érzem, mint nyomul a vér az agyam felé, a pulzusom meg 110-et ver, nem a vérnyomásmérőhöz rohanok, hanem a Weöres-műsorhoz. Arra koncentrálok, elemzek és memorizálok, s azon veszem magam észre, hogy a pulzus csökken, a fejem tisztul, s minden rendben.
Azt azért még megfigyeltem, hogy ez a vérnyomás-szökellés rendszerint akkor érezteti magát, mikor a föld légterében front van készülőben, vagy már jelen is van.
***
Most, hogy elővettem a Weöres műsoromat, olvasom a többi kötetét is, többek között A teljesség felé és az Ének a határtalanról címűeket, verseit bennük. Sajnálom, hogy nem voltam ezeknek régtől olvasójuk. Annak idején az Összegyűjtött versek kötetből válogattam, célszerűen, így elkerülte a figyelmemet, hogy a költő képes filozofikus magasságokba emelni, az időtlenség és a tértelenség kozmikus világába állítani az ember duális létezésének örök problémáját, a test és lélek, az élet és halál kapcsolódását, hogy a teljesség felé haladva meglelje a maga békéjét.
Ajánlom nektek is társaim, akiket izgat, miként lehetne gondolkoznunk az elmúlásról. Én csak most jöttem rá, hogy a kötetekben a költő hozzám és helyettem is szól.
És hogy tudta mindezt versbe fogalmazni! Meggyőződésem, hogy ő minden idők egyik legeslegnagyobb költője!
***
Szokták volt nekem mondani; mit foglalkozol te annyit a halállal. Majd eljön, ami eljön.
Mire én: Ki így, ki úgy. Valaki akként segít magán, hogy nem beszél, nem ír a bajairól, a halálfélelméről, más meg fel-felemlegeti, hogy a kibeszéléssel oldja szorongását.
A halálfélelemtől megszabadulni nemigen lehet. Mintha belénk volna kódolva. De lehet, hogy rosszul vélekedem. Elképzelhető, hogy a mélyen hívő ember, aki szoktatja magát a túlvilági létezéshez, könnyedén siklik át a nemlétbe, illetve a másik létbe. Hogy a hívő-ateista miként gondolja-csinálja, azt meg nem is tudom.
***
A kreativitásom fogyóban. Sőt lehet, hogy el is fogyott. 90 éves koromig az agyam, mintha nem kopott volna. Folyamatosan jelentkeztem valami új alkotással, ami lelkesített, s izgalomba hozott. Előttem fekszik a Forró székben című összefoglaló életrajzi könyvem, emlékeztető képekkel. Ennek megjelentetésére még volt erőm, s persze kedvem is. 2018 októberében, azaz a 90–ik születésnapomra jött ki a nyomdából a kötet, s ekkortól kezdve vehette kezébe az olvasó. 200 példány került a napvilágra, s én optimista voltam, ennyi biztosan elfogy.
Azt írtam a Forró székben bevezetőjében: Abban bizakodom, hogy a több ezernyi ismerős – tanítvány, barát, munkatárs, családtag – közül többen lesznek kíváncsiak, miként is sikerült megélni ezt a hosszú időt, miként, végig munkálkodva, végig is élvezve időközönként, alkotó módon.
A valóág ellenben a következő: elfogyott száz példány. Száz a lakásomon vár a sorsára. Könyvbemutatóra mindössze két meghívást kaptam. A könyvről méltatás vagy ilyesmi egy jelent meg. A családom tagjai sem igen olvasták el, nem emlékszem, hogy szóban, írásban a könyv téma lett volna.
Én sem tettem meg, igaz, a népszerűsítéséért semmit. Öt vásárlási igény futott be hozzám a facebookon, de könyvet végül is nem küldtem. Restellem is. Mentségem persze van. Ekkor lett új státusom: Feleségem támasza lettem, többféle bajának istápolója.
***
Mostanában, hogy elmaradni látszik a feleségem fájdalmas izomgörcse, programmá vált a napi séta. A Corvin térig és a Várbazárig is elmerészkedünk, de felmentünk lifttel a Várba is, busszal a várbeli Tóth Árpád sétányra is, s egyszer a Normafához. Mint kik újra fedezik fel közeli világukat.
Jómagam, mondhatnám szellemeskedve, orvosi rendeletre vagyok kirendelve a feleségem mellé, egyedül ugyanis nem mászkálhat, mert a szédülés veszélye változatlanul fennáll. A sétálás meg kelletik. A környéken talán mi vagyunk az egyedüli, öreg, karonfogva sétáló házaspár. A fiatalok minden esetben ugranak, hogy átadják a helyüket, a turisták meg kedvesen mosolyognak, mintha ismerősök lennénk.
Mi viszont akkor örülünk igazán, mikor hazaérünk. Sikerült baj nélkül megúszni a járkálást.
***
Miután én lettem a bevásárló, és más ügyek intézője is, vennem kellett egy másik szemüveget, melyet állandóan a nyakamban tartok. De így is előfordul, hogy fizetéskor nem látom jól a fémpénzeket, s a markomat tolom a pénztáros elé, szedné ki belőle a fémes járandóságot. Rendszerint mosolyognak, kiválogatják, amire szükségük van, én meg számolatlanul teszem a tárcába, amit a markomban hagynak.
Ha nincs sok vásárló, beszélgetünk is.
A környékbeli kisebb üzletek eladói már jó ismerőseim. Mikor meglátnak, derűsen villog a szemük. Van, aki a magánéletéről is elárult egyet-mást. Ők meg azt tudják, hogy a sört, amit magammal cipelek, a feleségem kedvéért veszem. Mondhatni, orvosi sugallatra.
***
Már egy írásbeli kivonásban is bizonytalankodom. A számítógép meg régen elromlott. Géppel ellenőrizni magam tehát nem tudom.
A társasházunk tulajdonosaival egyetértésben megemeltük a közös költséget. Többet kell fizetnünk a korábban szokottnál. Viszont más összeget számolt a közös képviselő, mást a feleségem, s jómagam is. A lányom meg ellenőrzött.
Végül is elindultam a bankba, mindennel felszerelkezve. Gondoltam én. Békésen vártam a jól hűtött teremben, mikor is rám került a sor. A bankos hölgy rutinosan és kedvesen kérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, abban, hogy elveszi tőlem a pénzt, s azt csinál vele, amit akar. Még szellemeskedtem is, mert hogy szabad akarata van. Mosolygott. Én adtam a papírokat, a pénzt, aztán rájöttem, nem tettem be a tarisznyába azt a papírost, amelyiken az szerepel, mennyit is kell fizetnem.
Képzeljétek, nem dühöngtem magamra, mint tettem volna korábban, kevésbé koros koromban. Kezemet széttárva tanácsoltam a hölgynek, mint egy bölcs pátriárka: ne öregedjen meg. Ő meg: Semmi baj, legalább ismételten találkozunk.
S találkoztunk. Akkor már minden annak rendje és módja szerint zajlott.
***
A rádióból szólva hallottam. Valaki, nem tudom, hogy moralista, pszichológus, szociológus, teológus, vagy csak amolyan közönséges ember, amilyen magam is vagyok, aki már rendelkezik némi élettapasztalattal, azt mondotta, hogy szerinte az embereket nem azért küldik nyugdíjba, mert megérdemlik, hanem hogy minél hamarabb elfelejtkezzenek róluk, s az utánuk jövők újra „felfedezhessék” azt, amit az öregek már régóta tudnak.
Mint minden vélemény, ez is sarkított és egyéni, de azért én mégis csak elmosolyintottam magam, és nem vágtam rá, hogy ez hülyeség.
Magamra gondoltam: Tapasztalom ugyanis, ahogy esem ki az időből, egyre ritkábban hivatkoznak az évtizedekkel ezelőtt leírt, akkor újnak nevezett felismeréseimre.
***
Ha szellemi vállalkozóként nem dolgozom még 25 évig, s nem gyűjtünk valami tartalékot - a feleségem mindig is spórolóművész volt –, úgy élhetnénk, mint fiatal házas korunkban, hónapról hónapra. Most, hogy orvosokkal, gyógyszerekkel sűrűbben kellett kapcsolatba kerülnünk, a nyugdíjunk – ezt már írtam egyszer, hogy szégyellem leírni, milyen kevés – az újig mindig el is fogyott.
Szerencse, írom ezt némi öniróniával, hogy a külhoni nyaralásokról s más költséges kirándulásokról már rég leszoktattuk magunkat, amiként szerencse az is, hogy a feleségem órákat nem bír végigülni egy széken, s így el kell hanyagolnunk a színházi előadások és koncertek élvezését, miként az éttermi étkezéseket is.
Viszont önfejlesztő filozófiával, s olyan irodalommal, mint amilyennel Weöres Sándor lát el mostanában bennünket - említem a már emlegetett köteteket -, még erényt is kovácsolunk a kevésből.
***
Fantasztikus, hogy vénen, ebben a ráérős állapotban, amikor többet rádiózunk és televíziózunk, jómagam meg számítógépezek is, mennyi új információ, érdekes, izgalmas ismeret birtokába kerülünk. S csak csodálkozunk, mért nem hallottunk, olvastunk ezekről korábban! A választ persze tudjuk, de jól esik csodálkozni, s azt gondolni, amit akarunk.
Amikor valami olyasmiről szólnak, hogy ez és ez megvalósul a közeljövőben, konkrétabban a húszas években, az agyam már, önző módon, ki is kapcsol. Amit teszek, az utódaimra gondolok: legyen az már az ő problémájuk.