2019. januári napló
2019-ben naplóval már nem akartam elétek lépni. Aztán, hogy leírtam az első bekezdést, jöttem rá: az, amit én teszek, tenni próbálok,
hogy kendőzetlenül próbálok írni arról, mi történik az emberrel,
ha túl jut a kilencvenedik életévén, hogy él, szenved, gondolkodik , érez,
erről olvasni azért nem lehet minden nap.
Én tehát, ha a szürkeállományom csak mértékkel kopik, s életerőm is lesz annyi, hogy ne menjen el a kedvem a fogalmazástól, másként, ha nem válok depresszióssá, akkor én tudósítok a végső határ átlépése előtti történésekről. A magaméról természetesen. Miként lehet vénen is élni.
Végül is semmit nem ígérek. Ami biztos, a januári napló elkészül. S olyan, amilyen. Még ismétlések is előfordulhatnak benne.
Direkte nincs semmi mondandóm, ami nyilvánosságnak szánt naplóba kívánkoznék. Mégis felírtam a címet.
Tűnődöm, hogy miért. Mi okból? Hogy mondatokat szüljek? Csak hogy ne lustuljon el az agyam?
De mi célból? Hogy kiszakadjak a gondoskodó, a már-már betegesen aggódó, szoba-konyhai tevékenységből, mivel feltételezhető, hogy mondatgyártás közben, vagy eredményeként értelmes gondolatok is eszembe jutnak? Esetleg várható, hogy a hétköznapjaim is megjelennek a szövegben, miközben szembesülök magammal, s világosodni kezd, ami homályos?
***
A hétköznapok. Egyre több benne a pánikos óra. Ideges vagyok, kapkodó, kétségekkel küszködő, főként fájdalommal vagy más ismeretlen testi bajjal kapcsolatos tünet tapasztalása esetén. Lett légyen szó a feleségemről vagy magamról. És szégyenkezem is, mért nem tudom kordában tartani az idegeimet, mért nem vagyok a magabiztos, bölcs, nyugtatni tudó segítő.
Órák multával ugyan már a humor is megkörnyékez, az öniróniám is működésbe lép, de addig! Valeriánát is szedek be, mint édesanyám tette annak idején, ha nyugtalankodott, vagy a nyugodt alvását akarta biztosítani.
S ha magamon fedezek fel valamiféle szokatlan jelet, a testemben, kívül, belül, nem is merem mondani, de rögtön arra gondolok, ami Esterházyt is elvitte.
***
Ám a kicsi jónak is hogy tud az emberfia örülni! Miután a feleségemből sikerült egy gerincből irányított éjszakai izomgörcsöt kellően kimasszírozni, kifájdalomcsillapítózni, másnapra olyan lett, mint akinek semmi baja, s amire rég nem volt példa, ő mondta, hogy menjünk vásárolni. Alig bírtam féken tartani, ne kezdjen neki a mosásnak, takarításnak, diótörésnek, varrásnak, a folyosón való sepregetésnek, a rengeteg virág locsolásának.
A nap végén aztán én ajánlottam.
***
És hogy tud örülni az ember egy-egy elalvás előtti órának is, amikor a feleség már nyugodtan alszik, s hallszik a csendes szuszogás. Én meg olvasok, lehetőleg nagybetűs könyvet, s örvendezek, hogy az éjjeli lámpám ad akkora fényt, hogy láthatom a sorokat a makula degenerációs szememmel. A helex már bennem, s Márai naplója is nyugtat. Éppen ezt olvasom: „Egy levélíró csepüli, gyalázza az öregséget. Őszintén csak ezt tudom válaszolni: Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni,” Persze hogy vissza - teszem hozzá –, érd csak el az aggságot!
Mindazonáltal én ebben az elalvás előtti órában jól érzem magam. Miközben olvasok, Mozartot hallgatom.
***
Mintha békésebben telnének a január közepi napok, s nyugodtabban az éjszakák. A reggelek ugyan szorongósak, félek felkelni, hogy mit is kell ma megélnünk, de ha már sikerült eljutni odáig, hogy padlót fogott a láb, s az asszonynak is sikerült ez, akkor kezdhetek reménykedni; csendben peregnek majd le a nap percei. A hitvesemet nyelési gondok nem fogják gyötörni, engem meg nem búsítani, a női gerinc is megelégszik azzal a tapasszal meg kenegetéssel, amit én odahelyezek, újabb nyavalyák meg nem morzéznak előre. Így, ha szerencsém van, a délután során csak leülhetek a számítógép mellé, s megnézhetem az iméles postámat meg a facebookos üzeneteket, s hátha kedvem támad a januári-februári naplóhoz sorokat is illeszteni.
***
És volt is postám. Olvashattam Botos Kata levelét, melyet valamelyik kuckós barátnak írt válaszképpen, de jónak tartotta másoknak is elküldeni, többek között becses személyemnek is. A sorok végét internetes tudatlanságom miatt nem tudom elolvasni, a technika ördöge ugyanis lenyeste, ám így is kikövetkeztetni véltem a lényeget, nevezetesen, hogy a politikai és a közigazgatási hatalom, amely ugye csaknem egy, Kata jószándékú, tanácsadó és véleményfogalmazó leveleire, melyeket küldözget ide, oda, nem reagál.
Bunkómódon megsérti az állampolgárt – mondom én -, s önkéntes száműzetésbe küldi a segíteni akaró levélírót, levélírókat, az öregedő magánéletbe.
Botos Kata mindezért talán nem is haragszik, ő csak szomorú, hogy a hatalmon ülők ilyen ostobák, és azzal, hogy a leveleket válasz nélkül hagyják, még a maguk politikai érdekeire sem figyelnek.
***
A levél olvasása közben jutott eszembe.
Talán az a tény, hogy a hatalom nem kíváncsi más okosságára, a belső körhöz nem tartozó értelmiségi lény véleményére, és még egy formális udvarias gesztusra sem érez késztetést, talán nem is biztos, hogy ez a hatalomra kerültek arroganciájából, magabiztos kivagyiságából következik. Nem, hanem korszakunk új szokásaiból, a korábbiaktól, nevezzem nevén, a polgáritól eltávolodó újfajta kommunikációs rendszer eluralkodásából.
Mindenki megfigyelheti a maga életében is, meg a körülötte élőkében is, hogy az a fajta udvariasság, figyelmesség, ami korábban a társasági, sőt a családi élet mindennapjainak velejárója volt, eltűnt, vagy alig észlelhető. Történetesen, hogy a levelekre nem válaszolunk, s elfelejtünk gesztusokat gesztusokkal honorálni, valamit, ami régen illett, figyelmességet megköszönni.
Korszakunk manipuláltjai vagyunk. Az azonos módon öltözködők, frizurát viselők nyájában érezzük hovatovább jól magunkat, szokásaink is egymásra rímelnek. Meg akarunk felelni a közízlésnek. S lehet, hogy már csupán az idősebb értelmiségi veszi zokon, hogy a hatalom képviselője csak akkor figyel rá, ha érdeke kívánja, másként, hogy ő is úgy viselkedik, mint általában a legtöbb ember a hétköznapi életben.
***
Valami még eszembe jutott, noha lehet, hogy nem is kapcsolódik a BK levélhez.
Márai Sándor naplójában - 1983-ból – olvastam, ahol többek között, Talleyrandot emlegeti, aki azt írta volna, hogy ”a parancsuralomban a sajtó kénytelen parancsra hazudni, ahol viszont sajtószabadság van, ott a sajtónak módja van szabadon hazudni” Finomabban szólva, csúsztatni, szövegkörnyezetből félreérthető módon kiemelni, elhallgatni és sorolhatnám tovább a fő állítmányunk szinonimáit.
Lehet, hogy a politikában sohse volt mérték a keresztény etika?
***
Ha a testem valamiféle szokatlan tünetet produkál, rögtön megrettenek, a szívem gyorsabban kalapál, alvásból felocsúdva még a verejték is kiver, s természetesen azonnal nagy bajra, halálos kimenetelű betegségre gondolok, s elfelejtem, de hiszen már megegyeztem magammal; semmi pánik, az én koromban mindig számítani kell a kaszás közellétére. Mindezt a feleségemmel is nem egyszer megbeszéltük, bölcsen, sőt némi elégedettséggel, hiszen mi már túl is léptük a szokásos határt.
Aztán mikor megtapasztalom, vagy elképzelem a bajt, elfelejtem a korábbi bölcsességet. Szorongok, s időnek kell eltelnie, mire beszélni tudok magamhoz. És feszült vagyok, kedvetlen, étvágytalan mindaddig, míg valamiféle szakmai véleményt, diagnózist nem kapok.
Az életvágy, az elmúlástól való félelem, úgy látszik, belénk van kódolva. Végül is nem tudom, hogy lehet felkészülve, mindent elrendezve, a megváltozhatatlanba belenyugodva, itt hagyni ezt a világot, szeretteinket.
Vagy a váratlan halál az „ideális”? Édesanyámnak egy parkban csukódott le örökre a szeme. Egyedül ült egy padon. Akkor.
***
Készülök, már napok óta készülök a prosztata-kontrollra. Péntek éjszaka óta, amikor is eldöntöttem, hogy hétfőn megyek. Hat órára ülök be a várakozó folyosóra. s aztán kiderül, ami kiderül.
Hétfő van, s délután. Az idő nedvesen ronda, én meg kedvetlen vagyok. Nem tudom, mivel üssem el az időt, az indulásig. A zene is idegesít. Ugyanakkor próbálok elviselhető képet vágni, ne búsítsam a feleségemet. Aztán kinyitom a számítógépet. Fotókat találok rajta. Aknay Tibor szép és őszinte szavak kíséretében elküldött fotó triptichonját, három képet, melyet egy héttel ezelőtt készített a hitvesem születésnapi ünneplésén. Hívom Vilkát, tudom, a látványtól felderül. Én is elfelejtettem egy időre, hogy hová is megyek két óra múlva.
***
Aztán elmentem. Aztán rám került a sor. Aztán az orvos megállapította, hogy egyelőre minden rendben. Aztán vidor lettem. Aztán megkérdezte, hány éves is vagyok. Aztán örülni látszott. Aztán találkozásaink során először elmosolyintotta magát. Aztán elbocsátott, de kezet nem fogott. Aztán eszembe jutott, mit nem mondtam el neki. Aztán a Nemzeti Italboltban drága viszkit vettem, amilyet életemben még soha. Aztán kristálypohár csengése mellett ittunk a feleségemmel, aki nagyon várt, Azután kilazultam, s reménykedtem, hogy végre alszom egy jót. Aztán már nem emlékszem, hogy mi történt még az este során.
***
Reménykedtem, hogy most már könnyebb lesz. Az élet. Egy szorongással kevesebb. De nem, jött probléma más. S ha meg nem jött, elképzeltem, hogy van. Hajnalban rendszerint riadtan ébredek. Ha vissza is alszom, már nyugtalanul. Reggelre szerencsére elfeledem, hogy mi bánt. S ez máig ekként történik. Ha tudom, mi a dolgom, s általában tudom; Vilka gyógyszereit előkészíteni, kiadagolni, kenni a gerincet, tapasztani a derekát, majd rendet rakni a szobában, a vacsora maradékát elrakni a konyhában, a bejelentett gyógytornászt, gázost, védőnőt, aki injekciót ad, fogadni. De fantasztikusak a kuckós barátok is, jön masszírozni Emőke, villanyt szerelni Boda Béla, arcápolásra Gabika, beszélgetésre Csaba és Judit -, aztán kitalálni, mit is ebédeljünk, lesni Vilkát, hol fáj valamije, s felhívni a figyelmét, hogy eljött a hely és helyzetváltoztatás ideje, jelentkezni a gyógyszerrel, s ha jó az idő. s erő is van valamennyi, sétálni egy keveset, nos, hát ilyenkor könnyebbnek érzem az életem, kevésbé foglalkozom magammal. Tudom, hogy mi a napi dolgom, s ez jó!
Naponta többször leülünk, s beszélgetünk közeli és távoli történésekről, a családról, az elmúlásról, könyv és TV-élményről, a múltról, meg hogy mi lesz a tárgyainkkal halálunk után, mi lesz Tiszakürttel. S beszélgetünk a családunkról, sokat a dédunokákról. Hogy mind a nyolc szeretni való, és úgy nevelődtek, hogy viszont képesek szeretni. S akik így nevelték őket, a gyerekeink és az unokáink meg a hozzájuk tartozók, mind remek emberek. Szóval, hogy szerencsések vagyunk. Voltunk. S ha róluk beszélünk, mosolygósra derül az arcunk, Vilkának sem jut eszébe az izomgörcs meg a nyelési zavar. Ilyenkor az emléke sem kísért eme fenéknek.
***
Most, hogy hozzájutottam a számítógéphez, s írtam a naplóm végét, jött Ági lányomtól, illetve Zsófi unokámtól a kép, s hívtam is rögtön a feleségemet, Kósa Vilmát, jöjjön és nézzen, ha örvendezni akar. S akkor talán beszélnünk sem kell arról, hogy volt-e értelme az életünknek.
A minap voltak nálunk születésnapot köszönteni a gyerekek – summázva írom, hogy gyerekek -, a négygyerekes család, s úgy megtelt a lakás derűs szeretettel, hogy máig érezzük a jelenlétüket. S most itt a kép. Akár nálunk is készülhetett volna. A képen Ági mama, a nagymama, s ölében a féléves Lilla s a másfél éves Juliska. A kép gyönyörű. A szeretetet, de legalább is a gesztusát magunkévá lehet tenni. Ha van minta, tanulható.
Julcsi azt teszi, amit látott a nagyoktól, meg a bátyaitól, a tizenkét éves Leventétől és a hét éves Gergőtől. Ők is így szeretik a húgaikat.
Az alábbi képpel fejezem be a Januári naplót.
Hogy mit hoz az esztendő, nem tudni. Jó volna még valamiféle örömöt. De optimista nem vagyok.
