2019. februári napló II. rész

Ez a második rész
Nagyon nehéz hónap volt. Kósa Vilmának különösen. Magam is roskadoztam. Aki lebegni szeret, ha olvas, ne kezdjen bele a napló olvasásába. Ámbátor akadt egy-két zavartalan napunk is, s a fájósan zűrös nappali és esteli időkben is hozzá-hozzájutottunk megnyugtató órákhoz. De lehetett ez tavaszias február, nekünk zimankósnak tetszett. A hidegét máig érezzük.
Csak a fagyás nyoma tűnjön el!
***
Mire eljött a február, megszületett a döntésem, nem fogadhatom el a Károli Egyetem Főiskolai Karának megható és megtisztelő ajánlatát, hogy menjek vissza hozzájuk, rendezni, drámapedagógiázni. Óriási volt a kísértés, hiszen nekem hiányzott, hiányzik az effajta munka! De a lelkiismeretem háborgott volna. Hogy hagyhatnám magára a feleségemet, ha jön a csontritkulásból adódó izomgörcs, hiszen az adott helyről el sem tud mozdulni, s a másodszori esés következményeként egyébként is vannak járási nehézségei. S a fájdalmairól meg nem is szóltam.
***
Az egyik éjszaka, két óra lehetett, sikoly, zuhanás, segítségkérés, feleségem a földön, az ágya mellett. Kapcsolom a villanyt, s keresem a testén a helyet, hol foghatom meg, hogy ne fájjon, s feltehessem az ágyra. Csontritkulásos beteg, mindenki azzal rémített, csak ez meg ne történjen, mert aki ilyen állapotban esik, nagy valószínűség szerint törik is. De sikerült elhelyeznem, s megállapítani, hogy nagy baj nincs. A reggel is ezt igazolta; a fejét, a jobb oldalát megütötte, sugárzó fájás a lábfejig, de járni tudott, főként, ha rám támaszkodhatott. S agyrázkódási tünet sem jelentkezett.
Kiderült, megszédült, s ezért zuhant. A szédülés meg öregkori specialitás. Jön, amikor jön.
***
Ahogy mondani szokták, a baj nem jár egyedül. Az egyik éjszaka hallom én, hogy Vilka tapogatózva araszol kifelé. Villanyt nem gyújtott, hogy ne zavarjon engem. A kishelyiség felé igyekezett. Egyszer csak eljajdítja magát. Ami eddig még sohse történt meg, a záróizmok nem tudták megtartani azt, ami váratlanul, előjelzés nélkül ki akart törni, s nyomok jelezték az útvonalat.
A ténytől jobban elkeseredett, mint a többi testi nyomorúságtól, hogy ez milyen megalázó, ez a kiszolgáltatottság. Másnap is erről beszéltünk: komolyan kell vennünk, hogy eljutottunk a második gyermekkorba, az ahhoz hasonló állapotba, amikor akár pelenkára is szükség lehet, és hogy ezt meg kell szokni, de ettől még lehet teljes életet élni.
Ágnes lányunk fantasztikus volt. Páratlan empátiával, meg szeretettel tudta kezelni az anyja problémáját, s ellátni mindennel, ami szükséges, s képes volt meg is nyugtatni. Azóta is naponta jön, vagy telefonál. Mindennel ellát, olykor még élelemmel is. Nekem csak melegíteni kell.
Én pánikba estem - mindig pánikba esem -, csak nem valami nagyobb, operációt is igénylő bajnak az előjele ez! Ám miután máskor is elő-előfordult, s mindig rendbe is jött, s Tóth Tibor orvos barátom nevén is nevezte a jelenséget: bélrenyheség, és hogy az öregkorral jár, meg is nyugodtam. Átmenetileg.
***
Minden lakáson kívüli feladat elvégzése az én tisztem lett. Vásárlás, posta, OTP, minden, amit korábban ő csinált. Listát készítettünk, mikor mi a teendőm. Az említett esés után pár nappal, derűs délután volt, egy órára mentem el, Vilka magára maradt. Sajnos elfejtettem magammal vinni a mobilomat, így a szomszédék nem tudtak értesíteni, hogy baj van, a feleségem náluk fekszik, mivel szorító érzést érzett a szíve körül, s hogy kihívták a mentőt, mivel infarktusra gyanakodtak.
Mire hazaértem, a lakás zárva, az asszony sehol, kiírva semmi, én újra pánikban, végül is bekopogtam a szomszédékhoz, s megtudtam, amit az előbb már leírtam.
A mentősök még nem érkeztek meg, a lábához ültem, simogattam, közben hallszik a szomszédasszonyi utasítás; menj, s keresd meg] a Vilka hálóingét, amit a kórházba visz. Mint az alvajáró, mentem, a feladatot végrehajtottam, majd újra a lábához ültem, ő meg mintegy beletörődve a sorsába, elhaló hangon suttogott, hogy belenyugodott, miszerint eljött a vég.
Hogy én mit éreztem, nem tudom leírni, de a helyzetet valahogyan abszurdnak tartottam, nem akartam elhinni ugyanis, hogy ez a helyzet valóságos, mert mért lenne infarktusa, nemrég vizsgálták, a szívének nincs baja. Az agya meg ép, hiszen értelmesen beszél, ha sírnivaló dolgokat is mondogat.
Végre befutottak a mentősök négyen, mérték a vérnyomását, az orvosnő kérdéseket tett fel, amire ő értelmesen válaszolt, majd ékg-t csináltak, s végül infúziót kötöttek a karjára, s közben, ahogy egymás közt beszéltek, emlegették, hogy kiszáradás.
És Kósa Vilma az infúzió fele táján megélénkült, beszélni kezdett, s mire a mentősök elkészítették a zárójelentést, már fel is állt.
Mindenki boldog volt. A mentősök is.
Mi hazamentünk, elemeztük a történéseket, s közben oldódott a a feszültségem. Segített a kürti pálinkám.
Igazában csak a lefekvéskor lettem igazán szorongós: mindent újraéltem. Nem is szeretek rá emlékezni.
***
A feleségem fáradékony volt, naponta többször le kellett feküdnie, de a mozgás kötelezően előírattatott. Én kentem a fájó részeket szorgalmasan. Ritkábban ugyan, de izomgörcsök is jelentkeztek a jobb oldalán, a deréktól a lábfejig, ám fantasztikus lelkierővel tartotta magát.
Jómagam, őt biztonságban tudván, át-átmerészkedtem a szobámba, a számítógéphez.
Egy februári délutánon, fogalmaztam valamit, jajgatást hallok a konyhából. Végignyilallik a félelem a testemen, sejtem, hogy baj van. Megint. A feleségem a kövön fekszik. Arról nem volt szó, hogy egyedül elhagyja a szobát, a fekhelyét, de hát, kiderült, bizonyítani akart, valamivel éppen nekem kedveskedni, hogy ő már cselekvésképes. Megfordult a konyhaszekrény előtt, biztosan megszédült, s később sem tudta megmondani, miként is került a köves padlóra. Nem tudnám hitelesen leírni, mint jutottunk be a szobába, de tény, elértünk a fekhelyéig. Aztán csak, ültünk egymás mellett, s én magamnak is váratlanul, elbőgtem magam, hogy már nem bírom a további váratlanságokat, az idegeim felmondják a szolgálatot.
Másnapra derült ki, hogy nagyobb a baj, mint kezdetben gondoltam. Újra a jobboldalára esett, ami már eddig is fájt, most már meg is kékült a combnyaknál, nem is tudott járni, púpok is nőttek a fején.
Hívtam a lányomat, ő meg a mentőket, s előtte Csiky Riát, Vilka régi barátnőjének a lányát, aki a Jánosban dolgozott, s mentünk a traumatológiára. Vilka szegény feküdt a hordágyon, tolták ide-oda, várakozni is kellett a CT-nél, s három óra múlva, amikor már a taxiban ültünk, sóhajtozhattuk megkönnyebbülve, hogy ismét nincs agyrázkódás s nincs combnyaktörés sem. S hogy csak a bordája repedt meg, ami sokáig fog fájni, s még a járás sem fog menni segítség nélkül, egy darabig legalábbis.
Most már végleg a lakáshoz kötődtem. Ági lányom járókeretet vett, hogy az édesanyja biztonsággal tudjon közlekedni a lakásban, amikor éppen nincs rosszul, az unokám, illetve a Nyisztor-család szuper, kórházinak is beillő ágyat vásárolt, én vödröt tettem a fekhelye mellé, illetve vittem a fekhelye mellől, hogy ne kelljen éjszaka során járkálnia, de legalább is kevesebbet. Aztán, jött a gyógytornász kislány, aki foglalkozott vele, aztán a férfú, aki infúzióval látta, látja el. Mindketten nagyon kedvesek és rendesek. Ételt is hozott a család és N. Ildikó a diakónus lelkületű barátnő. Én meg reméltem, hogy a feleségem a hozottakat el is tudja fogyasztani, lévén, hogy nyelőcső zavarai is vannak, hiszen olykor a keménykapszulás gyógyszert sem tudja lenyelni.
Ha nagyobb fájdalom nélkül sikerült eltelnie egy napnak, megünnepeltük. Mikor mivel. Próbáltunk annak örülni, hogy csak ennyi a baj. Hangosan felsoroltuk, mi volt benne jó. Még imádkoztunk is hangosan.
***
Élünk az 53 négyzetméteres lakásunkban. Ahogy lehet. Vilka a járókerettel közlekedik, ha jobb formában van a folyosót is végigjárja. Jönnek az unokák és dédunokák, A fiamék is Misefáról. Többen meglátogatják, rokonok és barátok, Sz. Laci és Ibolya öregbetűs könyveket hoz, hogy tudjunk olvasni, Emőke masszírozza a talpát, Gabi az arcát, Tibor és Pista csak úgy, hogy vigasztalják. És gyakran csörög a telefon is. Többen érdeklődnek, hogy van. S én kapom, s továbbítom a gyógyulást kívánó iméleket.
S a beteg bizakodó. Meg akar gyógyulni. Én szorongva reménykedem. Rosszul alszom.
***
Időnként, amikor nincs front, s a fájdalom is halványulni látszik, jókat beszélgetünk. Családról, könyvekről, halálról, az életünkről, az öregségről, egy-egy tévéadásról.
A feleségem, mivel hogy rendezkedés is folyik közben, én szorgalmazom, hogy tudjam, mi hol van, s ne szaladgáljak idegesen, nem találván azt, amire szükség volna, amikor baj van, s mondják, hozd ezt vagy azt. Nos, egy alkalommal Kósa Vilma megtalálta az 1946-ban, 16 éves korában írt naplófüzetét. Kincs lehet benne. Ugyanis jól írt, s mindig is kritikus megfigyelőnek bizonyult. Szeretném valamiféleképpen kinyomtatni.
Én meg, miközben próbálom ellátni mindenes feladatomat, s igyekszem nem gondolni a saját valóságos vagy vélt bajaimra, mellé-mellé ülök a számítógépnek, s jegyzeteket készítek a februári naplóhoz.
Ezekből lett az, amit eddig írtam.
***
A feleségem, akit hol Kósa Vilmának, hol Vilkának neveztem, végre, mintha gyógyulna.

De jó volna!