2019. februári napló, 1. rész
Ez itten az első fele
Valamikor akként vallottam, ha kérdeztek, és sokan sokszor kérdeztek, hogy-hogy még dolgozom nyolcvan után is. S valami ilyesmit válaszoltam meggyőződéssel, s ma már tudom, némi önteltséggel is, az Istennek minden bizonnyal terve volt, van velem, ezért enged élni, dolgozni, alkotni.
De most, hogy már a kilencvenediket kezdtem el, s ha netán kérdeznének, nem is tudom, mit mondanék, mert ugyan mi feladatom lehet még.
Netán szolgálni félelem nélkül és alázattal? Valószínű, igen.
***
Hallom és olvasom is, hogy elhunyt X, Y, Z. Mind jeles személyiség, s nekem némelyik még személyes ismerősöm is. Jé, mondom, ő is, már is! S nem is tudom miféle érzés az, ami kavargott ilyenkor bennem. Mind fiatalabb volt nálam. Régebben azt mondtam volna, hogy ez nem természetes és nem is igazság.
Mostanában meg minél több efféle hírt hallok, annál természetesebbnek tartom, hogy meghalnak nálam fiatalabbak is. S valamiképp nem szégyellem, hogy én még élek.
***
Az a baj velem, hogyha betegségről hallok, félni kezdek. A feleségem különféle testi gyötrelmének hallható és másként is érzékelhető megnyilvánulásaitól magam is szenvedek, s mivel rögtön a legrosszabbra gondolok, pánikba is esem. Restellem, hogy gyakorta az én asszonyom az, aki szóval nyugtat, mondván, nem olyan vészes dolog ez!
Mikor már némileg csillapodottan ülök mellette, efféle önkritikus mondat hagyja el számat: Te aztán jóféle beszari alakot fogtál ki magadnak!
***
Nem is tudom, nem áldás-e az aggnak, hogy felejt. Ami kellemetlen, ami rossz, ami kínos, ami gyötrő, egyszer csak nincs. Így talán az életből is könnyebb kiszállni.
***
Azért a teljes agyi leépülést nem nevezném áldásnak. Az öcsém így ment ki a világból. Feküdt csak, s a világból már semmit nem érzékelt. És semmire nem emlékezett.
A minapában történt. Eszembe jutott egy megörökítésre érdemes gondolat, amiről úgy vélekedtem, bizony ezt le kellene írnom. Jó lenne a naplóba. Ám nem volt nálam papír, sem ceruza, okos telefonom meg nincs, s ha volna, sem tudnám kezelni, a lényeg, mire rögzíthettem volna, elszállt az egész.
Tudom, hogy az emlékezet-kopás együtt jár az öregedéssel, de azért én, ha találkoznék a memória-felelőssel, csak kérlelném, tegyen velem kivételt. Csak addig, amíg még tudok fogalmazni.
***
Nem irigyelem, csak csodálom Aknay Tibort. Benne van a korban ugyancsak, s jobbnál jobb verseket ír. Köztük remekeket is. Olvasom a facebookon. Tavasszal kötete jelenik meg. Remélem, jól fogadják. Az elhallgatás ugyanis nagy divat.
***
Szabó Lőrinc írja egyik versében: „Végső lakójául agyamnak, A nagy csodálkozás marad csak, Hogy voltam, és hogy nem leszek.” Szeretem a költeményeket magam számára értelmezni. Fel is tettem a kérdést. Mi végre voltam? Valamikor még nagyon óhajtottam volna, hogy nyomom maradjon. Hogy annak, amit alkottam – az életem volt az alkotás – hasznát lássák az utánam jövők.
Az aggkor tapasztalása kellett hozzá, hogy kételkedővé váljak. Ugyan mi volna, ami fontos lehetne az utánam jövőknek? Tűnődgetek olykor; én bizony áltattam önmagamat- Nekem magamnak volt szükségem arra, hogy higgyek a fontosságomban. Mivel csak így tudtam élni. A adás kényszerével. Mondhatom másként; küldetéstudattal.
Meg egyébként is: Egy pedagógus, bármilyen nagyhatású is volt életében, addig él csak, amíg a tanítványai emlékeznek rá.
***
„Mit érek vele, ha nyomom marad”. Ezt ugyancsak Szabó Lőrinc írta. Hát az, aki elmegy a minden élők útján, természetesen semmit nem ér vele. Ám az élő esetleg sokat.
Az én feleségem létrehozta Szamosszegen, születése helyén azt az emlékkertet, amely tudatosítja az utódokban a gulágnak, a kuláküldözésnek, az ötvenhatos forradalom leverésének a gyalázatát. Ez nyom.
És Botos Jóska barátom, aki szobrot állított Csongrádon a második világháború magyar asszonyáldozatainak, a szovjet katonák által megerőszakoltaknak, amiről évtizedeken át beszélni sem volt szabad, az a szobor, az általa kezdeményezett, az is nyom.
***
Botos Jóska bemutatta a Kuckóban Babits Mihály talán legjelentősebb művét, a Jónás könyvét. Öregen megtanulta és előadta. Kiválóan. Idős korban efféle vállalkozásra már nem azért szánja el magát az ember, hogy sikert arasson, magára irányítsa a figyelmet. Nem. Bizonyítani akar, hogy mire képes. Elsősorban magának. Ilyenkor edzi az öreg az agyát. S ha sikere van, az többlet öröm. Jóskának sikere volt. Ő üzenetet is közvetített.
***
Mikor az öregember bajba kerül, beteg lesz, kiszolgáltatottá válik, akkor talán meg is világosodik, s képes megfogalmazni, hogy a lelkét s még a testét is, semmi nem gyógyítja jobban, mint a másik ember szeretete.
Ám hogy erre a felismerésre el is jusson a vágyódó, a szeretet jeleit fognia kell tudni. Nem elég neki utólag mondani; el sem hiszed, mennyit gondoltam rád. Vagy azt, hogy napi imámba foglaltalak. Ennél bizony többet ér a személyes látogatás, a telefonhívás, vagy bármi, aminek örülni tud a vágyódó.
Mint örvendezett az én feleségem, ha csak érdeklődtek is. A személyes látogatásoktól, ha nem volt éppen maga alatt, fel is villanyozódott. Olyankor én is, az ápoló is megkönnyebbedtem.. Derűsebb lett a szoba levegője.
***
Ezzel a felismeréssel is a vénkor ajándékozott meg. Ha fontos számunkra, hogy ne maradjunk egyedül, ne gyötörjön a magány, szorgalmazni kell a közeledést, kezdeményezni a barátkozást. És nem kellene neheztelni a másikra, ha a kapcsolat lazulni látszik. Tisztázzuk az okot, s éreztessük, hogy mi változatlanul szeretjük.
A barátság olyan, mint a szerelem. A szerelem kezdeti állapotában. Amikor még el tudom nézni a másik hibáját, amikor meg tudom érteni s elfogadni a gyarlóságát is.
Hja, szeretet nélkül barátság nem létezik. Még baráti csoport sem.
***
Ép ésszel úgy élni meg az utolsó éveket, hogy magadra maradtál, érezni, hogy senkinek sem vagy fontos, hogy felesleges lettél, ez minden bizonnyal kibírhatatlan. Megértem az öregen elmagányosodott és beteg Márai Sándort, hogy amikor már emberhez méltóan nem volt élhető az élet, a pisztolyt maga ellen fordította.
***
A tévében láttam, hallottam. Egy 2002-es felvételen az agg Faludi Györgyöt és az aggság szélén ülő Kállai Ferencet beszéltette az író-riportert, hogy valljanak, milyen érzés megöregedni. Faludi derűsen, s még tán humorral is szólt erről. Kállai, a színész inkább restelkedve; mennyire érzi, hogy testben, szellemben kopik, s hogy ezt ő nehezen viseli. Aztán könyvet dedikáltak egymásnak. Kállai bejegyzése: Most, hogy nyilvánosan levetkőztem, kissé fázom.
Én a nyilvános naplómban folytonosan vetkőzöm. És nem fázom.