2019. decemberi napló
Bevallom őszintén, nincs sok kedvem, talán egy csepp sem, a decemberi napló megírásához. Olyasmiről szólok, amiről az év elején nem szándékoztam, amiről azt gondoltam, ím már semmi közöm hozzá, egyrészt, mert vén vagyok, másrészt, mert nem történik semmi, bármit is firkálok, s most mégis úgy érzem, nehéz nekem az ösztöke ellen rugódoznom: írok tehát, amiről nem akartam, a közélet jelenségeiről, a múltidézésről, a hatalom befolyásolta történetírásról.
Csak emlékeztetem olvasóimat, hogy az év elején valami olyasmit ígértem, hogy nem szólok másról, mint az öregség utolsó stációjának állapotáról, a kilencven körüli megélt élményekről.
Végül is ezt teszem.
***
Bármennyire is el voltam foglalva az aggsággal járó egészségügyi és más gondokkal, ez kitetszik az előbbiekből, csak meghorzsolt ez a fránya közélet. Már ahogyan megjelentgetett a médiában. A megszólalás színvonalára, a stílusra gondolok mindenekelőtt. A különböző funkciókat betöltők, főként választások s botrányosnak tetsző, vagy azzá fújható politikai események környékén, színtelenül és gyatrán artikulálva, úgy beszéltek, többnyire támadóan, és sértegetően, mint akik leckét mondanak, ahogy az a szájukba adatott. Majd lehetett még hallani, szerepelni szerető civil hozzászólókat, úgynevezett betelefonálókat is. Mikor találomra bekapcsoltam a rádiót vagy a televíziót, valaki valami vagy valaki ellen prüszkölt. Ha személyt ócsároltak, a minősítések leggyakrabban ezek voltak: hazaáruló, rasszista, fasiszta, libsi, diktátor, pojáca, bohóc… A hozzájuk kapcsolódó útszéli jelzőket elengedtem a fülem mellett!
Herczeg Ferenc, az író-képviselő valamikor párbajozott az ilyen sértéseket megtorolni akarván. S arra is gondoltam, ha Márai Sándor, a polgár hallaná mindezt, mi hangzik el, miféle stílusban, ebben a polgári demokráciában!
Nehezen viselem magam is…
***
A közélet ilyen-olyan frekventált szereplői ugyancsak indulatosan, magukat nem fegyelmezve, gyakorta alpári módon szólnak. Mintha a meginterjúvoltak vagy szónokok politikai ellenfelükben ádáz ellenséget látnának, úgy lövik egymásra a megsemmisítés szándékáról árulkodó jelzős minősítéseiket, A francba a politikával, fakadok ki ilyenkor, ugyancsak indulatosan! Máskor meg félni kezdek. Mi lesz ebből! Háború, polgárháború?
Élénken emlékszem. Valamikor az ötvenes években, az úgynevezett szocialista táborban népszerű szlogenként harsogták: Két részre szakadt a világ. Történetesen a szocialista táborra meg a kapitalista--imperialista táborra.
Mintha ismét két táborra bomlana a kapitalista Európa. Az egyik oldal, mintha a hagyományos értékeket féltve nemzetinek és konzervatívnak tekintené magát, a másik meg ezeket negligálva, kozmopolitának, az új eszmék papjaiként, liberálisnak.
Eszembe jut egy régi vicc. Belgiumban történik. Egy mulatóba lépnek be a rend őrei, s igazoltatják a jelenlévőket.
Elhangzik a felszólítás:
- A vallonok álljanak balra, a flamandok jobbra.
Kohn és társasága ülve marad.
- S maguk?
- Mi belgák hova álljunk?
Valahogy így vagyok én is. És mindenképpen zavarban. Ugyanis nemzeti liberálisnak tartom magam.
***
Minden család, minden nemzet, általában minden közösség mögött létezik valamiféle múlt, valamiféle történelem. S az korszakonként változik. Többnyire a hatalmi elvárásoknak, vagy a hatalmi elvárások következményeinek megfelelően. Általában a létezőből hol elhallgatnak valamit, vagy kinagyítanak valamit. Ám olykor újat is kreálnak. A nemrég alakult nemzeteknél vagy a váratlanul meggazdagodott családoknál tapasztalható ez leginkább.
Illendő, hogy a magam családjával kezdjem.
Apai, anyai ágon felvidékiek vagyunk. Apám beregi magyar, anyám szepességi német (cipszer) sarjadék. Én tőlük, belőlük vagyok. Számtalan családi életrajzot olvastam, főként tanító apám tollából. Hogy az mikor született, a Horthy korszakban vagy az úgynevezett népi demokráciában, 1945 után, onnan lehetett tudni; mi emeltetett ki, vagy hallgattatott el az életrajzban. Az egyikben azt hangsúlyozza édesapám, hogy az ő Váriban szolgáló ugyancsak tanító atyja jeles hazafi volt, mivel nem tette le az esküt a cseheknek, miután Trianon nekik ítélte a szülőfalumat, Várit is. Nagyapát ezért elbocsátották az állásából. A másikban azt emelte ki, hogy a nővére, a Nagy Szovjetunió állampolgára, óvónő a vári-i szovhoz tanintézményében. Az egyikben elhallgatta, hogy sárospataki prepa korában együttérzéssel hallgatta az 1919-es elvtársak beszédét arról, hogy kiemelt értelmiségivé teszik a tanítókat, a másikban azt hallgatta el, hogy az egyik sógora, a szepességi sikeres pék és kereskedő a hazájából kitelepíttetett, mivel német anyanyelvűnek vallotta magát. Megjegyzem anyai őseim az Árpádok óta éltek a Szepességben.
Apám közeli rokona volt a szocialista eszmékkel szimpatizáló, a Károlyi-korszakban kvalifikáltan fungáló neves orvos, Doktor Sándor, akiről a Kádár korszakban művelődési házat neveztek el Pécsett, nos, róla nem ejtett szót apukám, a Horthy korszakban, de szívesen emlegette a Kádáréban.
A múlt ugyanaz, a családtörténet lényegében ugyanaz, de a megírás szerint mindig más. A korszak ajánlotta érdeknek megfelelően.
***
A nemzetek életében sem történt, történik ez másként. A Horthy korszakot hozom példának. Én abban a korszakban már éltem. Tizenhat éves koromig.
A szocialistának mondott népi demokratikusai Magyarországon a Horthy korszakot fasisztának bélyegezték, a regnáló hatalom érdekének megfelelően hol arról feledkeztek meg, hogy 1944 márciusától németek által megszállt ország lettünk, hol azt, hogy Horthynak köszönhető, hogy a gettóba zárt budapesti zsidóság életben maradt, hol azt, hogy a győztes nagyhatalmak Horthyt nem tekintették háborús bűnösnek. Elhallgatták azt is, hogy Magyarországon több-párti parlament működött, s létezett itt egy Klebelsberg féle zseniális oktatási reform is, s hogy a megcsonkított országot pedig – ezt a fogalmat nem szabadott volt ki sem ejteni -, gazdaságilag sikeresnek tartotta a nemzetközi közvélemény is.
A mai konzervatív kormányzás történészei viszont, mintha rózsaszín pacsmaggal kennék be az említett korszakot. Noha nekem boldog gyerekkorom volt a Horthy korszakban, abban a szabolcsi községben, Anarcson, ahol tanítógyerekként növekedtem, ám az én ismereteim, emlékeim sem egyeznek mindenben azzal, amit olvasok erről. Ebben a faluban három 1000 hold körüli birtokkal rendelkező földbirtokos élt. Ők kastélyban, s a közös pitvarú lakásokban meg a cselédek. És élt itt egy földbirtokos-gyáros is, akinek a cselédjei és a munkásai mintha József Attila proletárverseiből léptek volna elő. S voltak még itt mezőgazdasági munkából élők, akik más földjét művelték felesben, harmadában vagy napszám fejében. Az említettek gyerekeivel jártam az elemi iskolába, öt éven át, velük tanultam, játszottam. Kamaszként megfordultam a cselédlakásokban is.
Én tanulhattam tovább a kisvárdai gimnáziumban, ők természetesen nem. S amikor már nagyobbacska diákként megismerkedhettem a népi írók könyveivel, azt is meg tudtam fogalmazni, hogy igencsak széles itt az agrárolló, s hogy a rendszer szociálisan igazságtalan, és hogy gazdasági reformra volna szükség. (Érdekes, ezekről a mai történészek mintha nem is tudnának. Pedig csak olvasniuk kellene az akkori szociográfusokat, Szabó Zoltánt, Féja Gézát és másokat, és beszélgetni kellene olyan öregekkel, akik már akkor is és még most is élnek.)
***
Hogy milyen is volt a Horthy-korszak, a véleményt magam alakítottam ki magamnak. Egyik rendszer történészeinek a véleményével sem értettem egyet. De hogy a mindenkori hatalom a saját érdekeinek megfelelően akarja megíratni, s az iskolákban taníttatni a maga történelmét, arra hamar rájöttem.
S most magamról szólok, miként manipuláltattam.
Az úgynevezett felszabadulás után hívévé szegődtem a szocializmusnak. Olvastam a marxista brosúrákat, s arra a következtetésre jutottam, hogy a Horthy rendszer feudálkapitalista berendezkedésűre sikeredett, párhuzamosan volt feudális és polgári. És joggal gondolhattam utólag is, hogy azt bizony meg kellett változtatni. S én bíztam abban, hogy mi majd, akkori húsz évesek teremtünk egy kizsákmányolástól mentes, valódi demokratikus világot.
Mi mindent el nem hisz az ember fiatalon, ha éppen olyan, hogy a világot akarja megváltani ha egyszer erre manipulálódott. Történetesen jómagam a NÉKOSZ-ban. (Kortársaim közül, a velem indulók közül, már mind meghaltak, vagy azért, mert bennragadtak a kloákában, vagy azért, mert idegileg megtépázódtak.)
***
Mihelyt érzékelni kezdtem a totális diktatúrát, a szovjet hadsereg állandó jelenlétének a hátrányait, a könyörtelen osztályharcot, az egy-párt rendszerből következő mindennemű elnyomást, tudtam, ehhez a szocializmushoz, a sztalinista ideológiához nekem semmi közöm. S minthogy az osztályharc érdekeltjei lecsaptak a feleségem családjára is, a kuláknak nyilvánított apósomékat a házukból is elüldözték, így aligha lehetett kétséges, hogy miként vélekedem a kommunista vircsaftról. Magamban természetesen, meg a családon belül. Más véleményt nyilvánosan hangoztatni, mint a hivatalosat, nem lehetett, s aki újságírásból akart megélni, vagy történészkedésből, annak abból a kottából kellett fújnia a szöveget, amelyet elébe tettek. Írhatta, hogy mi voltunk az utolsó csatlós, hallgatnia kellett a gulágról, Recskről, és kulákozmi reggeltől estig.
1953 után jómagam a Nagy Imre féle irányvonalhoz csatlakozom, s debreceni tanárként bizony hogy 56-os lettem. Ám ez a döntésem a megítélésemet illetően megosztotta még a családot is. A szovjet ösztöndíjasként végzett sógornőm, a forradalom leverése után engem nevezett a család fekete bárányának, s mintegy kitiltott a lakásából egy megjegyzésem miatt.
***
Ötvenhatot a hivatalos politika s nyomukban a történészek, ellenforradalomnak nevezték és ekként is tanították az iskolákban. Így vélekedett a családi moszkovitánk is.
S az 1956-os nemzeti forradalom megítélésében máig nincs egyetértés. Másként magyarázzák a bal-liberálisok s másként a keresztény konzervatívok. Hol a szellemi előkészítőkre tevődik a hangsúly, hol a fegyveres ellenállókra, mikor ki van hatalmon. Hol a börtönbe dugott reformkommunista írók az igazi hősök, hol a fegyverrel is harcoló, a szovjettel is szembeszálló, majd sorra felakasztott forradalmárok. S mindig a regnálók szájíze szerint harsog a média, kattog a tollforgatásból élők klaviatúrája.
***
Eufóriában éltem meg a rendszerváltozást. Szabad szabadon beszélni, írni, kezdeményezni, másként tanítani. Megszabadultunk a szovjetektől, a kommunista egy-párt rendszerű vezetéstől, a kikezdhetetlen központi akarat alávetettségéből.
De hogy milyen irányítású lesz a gazdasági élet, mit jelent majd a vágyott Nyugat segítsége, arra nem gondoltam. Arra sem, hogy nálunk is olyan kapitalizmus lesz, amilyenről a marxista közgazdaságtan népszerűsítő füzeteiben olvastam egykor, mert hogy olyan lett.
Arra sem gondoltam, hogy a katonai diktatúrát felváltja a pénzdiktatúra. Nem gondoltam, hogy kialakul egy új tőkés elit, általában a régi kommunista vezető elvtársakból vagy azok családjának tagjaiból, hogy belőlük lesznek az új kapitalisták, a milliárdosok, és elkezdődik a marxisták által megfogalmazott tőkés kizsákmányolás, és lesznek luxus szinten élők és szegénységben, mélyszegénységben élők.
***
A rendszerváltás után nem óhajtottam, nem akartam politikával foglalkozni. Azt korán észrevettem: a művészféle, értelmiségféle behúzódik valamelyik neki tetsző szekértáborba, s onnan lövöldözik a másikra, az ellenfélre, valamiféle markáns háttér-segítséggel. Külhonival vagy itthonival. Nekem meg ehhez nem volt kedvem. Jómagam azt szerettem volna, hogy a már korábban kifejlesztett, polgárinak gondolt tanítási módszeremet sikerüljön elterjeszteni, sőt állami rangra emelni, hogy ezzel tanítsanak a tanintézményekben – gyorsan kijelentem, hogy ebből nem lett semmi, illetve alig valami -, s szerettem volna az általam létrehozott s fontosnak tartott közösséget, közösségeket megtartani. Ez azonban csak úgy valósulhatott meg, hogy a politikát a magánéletbe száműztük, s a politikai témáktól megtartóztattuk magunkat. Jelentem, máig együtt vagyunk.
Az egyik szakmai társaságnak – amelyet nem sikerült megóvni a politikai előítéletek bomlasztó hatásától -, annak a lőtávolából is elhúzódtam. Nem óhajtottam megörvendeztetni az új vezetőket azzal, hogy idegileg felmorzsolódom, s időnek előtte kiszállok a földi világból. Akkortájt már megtehettem - nyugdíjba küldött a változás évében a régi hatalom -, hogy új alkotási lehetőséget keressek magamnak. Találtam is, a fővárostól messzebb, történetesen a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolán. Itt kedvem szerint dolgozhattam. Nem is eredménytelenül. S még élek.
***
Most, amikor ezeket a sorokat írom, közel a 2020-as év. A tőke magánkézben halmozódik fel. Az egyesek mögött bizonyos érdekeltségek húzódnak meg. Politikai vagy más. Ám ahol a pénz, ott a hatalom is. S a kisember, az átlagember, aki nincs a terített svédasztalnál, kiszolgáltatott bizony, életszínvonalát és életminőségét illetően is.
Hogy könnyítsen magán, szidalmazhatja a neki nem szimpatikus pártot, s annak érdekszférájába tartozó kapitalista érdekeltséget, vádolhatja korrupcióval, meg amivel csak akarja, semmi nem fog változni.
De mondjuk, hogy változik. Más párt, illetve más érdekcsoport kerül az élre. És akkor? Akkor az azt képviselők milliárdosodnak, a tömegember meg marad olyannak, amilyen volt. Üvölthet továbbra is, legfeljebb másnak címzi a jelzőit, meg hogy korrupció, korrupció. Lesznek továbbra is milliárdosok, hatalmakat, világhatalmakat irányító személyek és érdekcsoportok, s lesznek kiszolgáltatott kisemberek, akik tűntetnek, vagy magukba roskadnak, szipóznak, alkoholizálnak.
Ám a gazdasági vagy a politikai berendezkedésektől függetlenül lesznek továbbra is boldog emberek, vagy akik elhitetik magukkal, hogy boldogok. Akik tudják, a boldogság nem azonos a gazdagsággal.
Ami mondatot az imént írtam, tarthatod közhelynek. De ettől még ez igaz. És bölcsebbet mondani nem is tudnék. Legfeljebb azt, hogy a világ már csak ilyen. A kapitalizmus, az is már csak ilyen. S az ember, a nagyon is gyarló, az is már csak ilyen.
***
Mi kihalunk a világból. S az utódainkon segíteni nem tudunk. Ha csak azzal nem, hogy éltünk Én talán még azzal is, hogy az életünk történetét megírtam. Az az utód, aki minket már csak felületesen ismert, olvashat. Olvashatja az életünket. Még tanulhat is belőle.
Lehet, hogy a segítség az életünkben van? S tanács is abból meríthető.
***
A feleségemet Szilveszterre újra meglepte az izomgörcs. És ragaszkodik hozzá. Kísért az Új évben is.
Olyan, úgy látszik, mint a közélet.