2019. áprilisi napló
Április utolsó hete. És még egy sort sem írtam a naplóba. Feljegyzéseket sem készítettem, mint máskor, amiből most válogathatnék, mit is bontsak ki.
Hát akkor az kerül ide, amire éppen emlékszem.
***
A feleségem izomgörcsei. Az áprilisiak is az eszemben. Azt hittük ritkulnak, de nem. S a legváratlanabb helyzetben, amikor semmi magyarázatot nem találtunk, hogy mitől, a comb a térden felül hirtelen fájni kezd. Én többnyire kétségbeesve állok neki a masszírozásnak, miközben a gyomoridegeim rángatóznak, a szegény szenvedő pedig az első hat-hét percben szívszaggatóan vonít, nem tudok jobb szót, míg én próbálom a térdtől felfelé lazítani a megmerevedett izomkötegeket. S mihelyt oldódik a gyötrelmes fájdalom, ő nyugtat engem, hogy most már sokkal jobb, s pihenjek, ki ne merítsem magam.
Ilyen Húsvétunk se volt még. Mindkét napon támadtak a görcsök. Mondtuk is, hozzánk most jött el a Nagypéntek.
Jó mégis találtatott a Húsvétban. Másodnapon a család dédunokástól meglátogatott minket. Jelenlétük elterelte a figyelmet a bajról. Vilka mama mosolygott, ajándékozott, még játszott is a gyerekekkel. Miként egy mozgásában korlátozott.
Mondtuk is este. Ezt is meg kellett élnünk, nem mi buszoztunk a gyerekekhez, nem náluk ültük körül az asztalt, miként a korábbi években. De azért köszöntük az Örökkévalónak, hogy még párosan élhettük meg az ünnepet, mégpedig ránk is figyelő, sőt gondoskodó család közegében.
***
A Húsvét utáni napon Ágnes lányom tevékenykedik az édesanyja körül, s persze, csinálja a rendet a lakásban, míg nekem a retina ambulancián, a János Kórházban van jelenésem. Estefelé, mikor éppen készül haza menni – én már itthon -, anya nem szól, de mintha masszírozni kezdené a combját. Miért, kérdezem rögtön, jön a görcs, válaszolja, félelemmel a hangjában. Én ugrok, nekiesem a lábizmainak, a lányom látja, hogy magam is szenvedő pofát vágok, aztán ő hajol az édesanyja fölé, s szelídebben, mint én, körkörös mozdulatokkal lazít, gyengéd szeretettel, s szelíd hangon, neki suttogja; mindjárt jobb lesz, hamarosan nem fog fájni. S tényleg, anya fájdalmának hangja szelídül, majd a lányunk relaxáló szöveget duruzsol, majdnem énekelve. A jajgató hang csendesedik, a test ellazul, s mire a varázslás befejeződik a görcsös fájdalom is megszűnik.
Míg Ágnesem gyógyított, én is megnyugodtam, s a végén mindhárman mintha mosolyogtunk volna.
Aztán a lányunk hazaindult Kovácsiba, én kikísértem a liftig, közben dicsértem, hogy milyen professzionista módon tette a dolgát. Ő meg: Apa, ha te kétségbeesve próbálsz segíteni, a beteg nehezebben gyógyul, hiszen te vagy a tükre, ő is kétségbeesik, hogy milyen nagy a baj.
Mennyire, hogy igazat adtam neki!
De milyen nehéz mást mutatni, mint amit gondolunk! Nekem legalábbis.
***
A lányomnak az a mondata, amit a tükrözésről mondott - ő egyébként kórház-pedagógus, kreatív és szuggesztív személyiség, némely tulajdonságában, mondják, rám is hasonlít –, további tűnődésre késztetett, mondhatnám így is, önvizsgálódásra. Az eredmény le is hangolt.
Életem során semmi komoly betegség nem látogatott meg, s életemet az ingerküszöböt meghaladó testi fájdalom sem búsította, ám most, élvén az öregségben, a legkisebb bajra, illetve a legkisebb bajt jelző érzésre is megrettenek. Mit megrettenek, megrémülök. És mások, a hozzám közelállók gyötrődését sem bírom elviselni. Velük érzek és szenvedek, s minél hamarabb jobbulást, gyógyulást óhajtok, s ha ez nem következik be az általam remélt időn belül, nemcsak a beteget sajnálom, hanem becses személyemet is. Az önsajnálat miatt viszont utálkozom.
Apropó! Ahogy leírtam a fenti mondatot, fájdalmat érzek a derekamtól lefelé tíz centivel, s máris szorongani kezdek. Hipochonder is volnék? Erre már korábban is gondoltam. Nevezzem nevén: én bizony beszari alak vagyok.
Mindazonáltal s minden esetre gondolva, bevettem egy algoflexet.
***
Az egyik áprilisi kuckó várakozási szakaszában, míg el nem kezdődött az előadás, egyik öreg barátommal beszélgettem, Ödönnel, akinek nemrég halt meg a felesége, a kedves, szelíd, derűt sugárzó nyugdíjas orvos.
- Tudod, mondja, nagyon értelek és megértelek; tényleg nehéz, szinte kibírhatatlan érzés, nézni, hallani, átélni az ember feleségének a szenvedését. – Ödön olvasta a korábbi naplómat, arra reagált –, ott állni mellette, szinte bénán, tehetetlenül, mivel nem tehetsz semmit, nincs eszköz a kezedben, hogy enyhítsd a fájdalmát. Olykor perlekedem is az Istennel, mért sújtja azt, aki életében mindig csak másokon segített.
***
A lányom elvégzett egy relaxáló kurzust, kiegészíteni óhajtván pedagógiai ismereteit. De hogy miként alkalmazza, ezt most volt alkalmam először megtapasztalni. Az ő hullámhosszára kerültem, míg gyógyította az édesanyját, s el is érzékenyültem, tapasztalván, milyen jól teszi a dolgát.
Az előző bekezdések egyikében írtam le a szuggesztív szót, éppen a leánygyermekemmel kapcsolatosan, s akkor eszembe jutottak hajdani drámapedagógiai foglalkozásaim, azoknak is a kezdő mozzanatai. A tanárnak ezzel az a szándéka, nekem legalábbis az volt, hogy a csoport tagjai minél hamarabb hagyják maguk mögött a hozott élményeket, s legyenek nyitottak az újra. Arra, amit én kínálok. Éppen azért az órát mindig is relaxációs gyakorlattal kezdtem, ahogy mi akkor mondtuk, lazító gyakorlatokkal. Olyankor, a hatásból következtetve, én is szuggesztív lehettem. S most módomban volt megélni, mint lendíti át apját, anyját az én leányom a fájdalom és a szorongás állapotából az ellazuláséba. Feledhetetlen élmény volt.
Tény, hogy az óta három nap telt el, nem jelentkezett az izomgörcs.
Utólag írom ide: A negyedik napon, sajnos, igen,
***
Kedvem támadt utánanézni, mit tudhatok meg többet a szuggesztióról.
Olvasom. Az az igazán nagyhatású közlő. előadó, szónok, tanár, aki szuggesztív. Azt is olvasom. Az a szuggesztív, aki ha megszólal, nem lehet rá nem odafigyelni.
A szuggesztív kommunikációról meg azt írják, hogy az olyan üzenet, amely hatással van a befogadóra, s az illetőt továbbgondolásra, illetve válaszra készteti.
Persze a szuggesztivitás átok is lehet.. Hitler is szuggesztív volt, És Sztalin is.
***
Az ima is lehet szuggesztív. Olvasom: „A szuggesztív életerővel teli ima célja a spirituális világgal való kommunikáció.” Lefordítva magam számára ez azt jelenti, hogy az imádkozó erős hittel, szellemi koncentrációval és képzeleterővel az Isten - Jézus Krisztus – közelébe képzeli magát, s mintegy szuggerálja kérését.
Jómagam református istentiszteleteken olykor-olykor jutok efféle élmény közelébe. A hívő lelkész, aki megéli, átéli imáját, képes arra, hogy a gyülekezetét is bevonja abba a „spirituális kommunikációba”, melyet ő teremt meg a szószéki imával. (Ez a hatás azonban még a karizmatikus lelkészek imája után is hamar megszűnik, mivel a hírdetésekkel a hétköznapok csörtetnek fel a szószékre.)
A kőrösi tanítványaimnak írom, remélve, hogy olvasnak: Megboldogult lelkész-igazgatónk, Nagy István tudott ilyen módon imádkozni.
***
Szinte mindig itthon tartózkodom, a feleségem mellett. Ha ügyeket kell intézni, vásárolni, postára menni, vagy patikába, akkor vagyok távol. Ha hosszabb időre, mondjuk fél napokra kell elmennem, akkor helyettesít Ágnesünk, vagy megkérek valakit, barátot, jöjjön el hozzánk. A párom - 69 éve az – mindig váratlanul érkező izomgörcse vagy a körkörös szédülés megkívánja, hogy legyen mellette valaki.
A lányom azt mondja, hogy az aggódást túlzásba viszem, bízzak jobban az Istenben, mert a végén, ha így folytatom, én szorulok majd ápolásra. Idegire mindenképpen.
De hát miként cselekedhetnék másként, ha egyszer ilyen természettel születtem. A figyelő csápjaim a feleségem felé irányulnak, akkor is, amikor leül, felkel, áll, jár. A jelek ugyanis árulkodnak, közeledik-e baj, vagy nem kell félnem. De vizslatom azt is, hogyan étkezik, mit szól hozzá a divertikulumja, lezajlik-e az étkezés kényszerű kimenetel nélkül..
S mekkora öröm, ha rövidebb, hosszabb utamról hazatérek, és jókedvűnek találom. Rögvest javasolok is egy kupica pálinkát, hogy élvezve, lassan szopogatnánk be. Mostanában almát.
***
Kósa Vilmával egyre gyakrabban beszélgetünk a gyerekkorunkról. Neked, szoktam volt évődve emlegetni, neked mindenről, mindig Szamosszeg jut eszedbe, a gyermekkorod. Bezzeg, arra, ami akár csak egy fél órával előtte történt, nem biztos, hogy emlékezel.
A gyermekkorához kapcsolódik, amiről szólni akarok.
Történetesen nyugodt éjszakánk volt, s gondoltam, ezt meg kellene köszönni az Istennek, ahogy a kislányunk is óhajtja. Kerestem az agyamban gyermekkorom reggeli imáját. Az estit a nap minden szakában képes vagyok fújni, de a reggeli eltűnt. Kérdezem Vilkát: Te tudod? Persze, válaszolja, még a nagymamámtól, Pirka mamámtól tanultam. S máris fújja, mondja dallamosan, miként hajdan is.
Megkértem, diktálja le. Hadd tudják az utódaim is. Íme:
Én Istenem, jó Istenem
Könyörgök, légy mindig velem,
Ha kél a Nap napkeleten,
A te szemed rajtam legyen.
És ha leszáll napnyugaton,
Te légy Atyám az oltalom.
Terjeszd ki rám áldó kezed,
Legyen áldott a te neved.
Ámen
Lehet, hogy ezt én is ismertem? Mintha az elemiben is tanultuk volna!
***
Tudom én, hogy sikerélmény nélkül nem lehet élni. Nekem hiányzik is a pedagógiai jellegű munka, meg a közönség, a hallgatóság, akiknek átadhatok valamit, amit én fontosnak tartok.
(Egy meghívást kaptam a lakásba emigrálás óta. Debrecenbe hívott Cserép Zsuzsa a Költészet Napja alkalmából. El is vállaltam, de erről majd később.)
Említettem, hogy sikerélmény nélkül nem lehet, vagy nem tudok, vagy nem érdemes élni. Én tehát a feleségem melletti rá koncentráló életemet is úgy próbálom megélni, mint tettem azt szakmai munkálkodásom idején. Teljes odaadással dolgozni az eredményért. Ebben az ápolói munkakörben is erre törekszem. A hallható szenvedése meg a nem hallható, folyamatos cselekvésre késztet; tanulmányozom a bajait, interneten, orvos, patikus barátokkal konzultálva; járok helyette is a háziorvoshoz, kikészítem az orvosságait, s ellenőrzöm, bevette-e, és megpróbálom rendben tartani a lakást, főzök, ha kell, vagy hozok a közeli étkezdékből, s ha olyan a hangulat, szórakoztatom az elesettet; ne romoljon a közérzete. Szolgálok, ha baj van, és sétálok vele, mikor már lehet. Igaz, olykor-olykor nekikeseredek, s olyan pofákat vágok, mint Füles a Micimackóban, de a nap sok órájában biztató és az eredményben bízó partner vagyok.
***
Többen is mondták, mért vállalsz el efféle munkát: Debrecenben előadni. Szöveget kell memorizálnod, oda le kell jutnod, s szólni kell a közönséghez, öt verset mondani, s még aznap visszaérned, mivel az asszonyt magára hagyni csaknem egy napra nem lehet.
A feleségemmel én a fellépést megbeszéltem. Ő tudta, hogy nekem erre nagyon nagy szükségem van, más alkotó munkám ugyanis nincs, mint szorgoskodni az ő felépüléséért, no meg az írás, a naplóírás.
A lányommal konzultáltam, azon a napon ráér, ő lesz az édesanyjával.
Kezdhettem a szövegek memorizálását. Bevallom, élveztem, mivel tanulás közben újra értelmezhettem a verseket. Egyébként is olyanokat választottam ki, melyek helyettem is beszélnek. Ha nem tudtam aludni,- ha túl sok szorongás jutott egy napra, s frontinnal, helexxel is nehézen ment az elpihenés, az ágyban is mormoltam a verseket. Tulajdonképpen relaxáltam.
A vonatútnak is tudtam örülni. Egy hónapja nem utaztam vasúti kocsiban. Kedveltem mindig is a vonatozást, olvastam, írtam, tanultam, aludtam közben, míg csak célhoz nem értem. Ez most is így történt.
Illetve mégsem. Kabánál megállt a szerelvény, s csak egy jó félóra után közölték, felső vezeték-szaladás történt, nem tudni meddig állunk, lehet, hogy két óráig is.
Kétségbe estem. Telefonálás Cserép Zsuzsának, de neki sem volt semmi ötlete, hogy juthatnék el hozzájuk. Kánikulai nap volt, lődörögtem a kabai állomáson, meg a környékén, érdeklődtem, nem volna-e taxi, mondták, hogy itt ilyen nincs, megkérdeztem egy autós férfit is, s láss csodát, kiderült, ő Debrecenbe megy, s vállalta, hogy elvisz.
Erről az útról külön lehetne írni, az útitársakról, az itt zajló beszélgetésről, s arról, hogy a kocsivezető Hajdúszoboszlón - itt megálltunk, mivel volt valami üzleti intéznivalója -, miután megkérdezte a nevemet, kis idő multával az okos telefonján felmutatta a fotómat. Megkeresett az interneten. Hadd tudja, mondta, kivel utazik. S elvitt a helyszínre.
Az előadás megkezdése után egy félórával meg is érkeztem. Az egyik előadótársam, Galánfi Andris éppen a vége felé tartott a szereplésének, s alig léptem be a terembe, kis idő után már szólítottak, hogy én következem. Jómagam tele az úti izgalom élményével, előzetes koncentrálás és artikulációs gyakorlatozás nélkül, máris szemben álltam a közönséggel.
Persze nagyon vártak, a nézők sorai közt számtalan ismerős, tanítvány, volt kolléga, barát. S a régi mester kilencven évesen, ilyen kalandos út után, s nem is sül bele a szövegébe, és hitelesnek tetszik, persze, hogy sikerem volt.
Szabó Andris jött utánam, s zárta az estét. Hárman hajlókáztunk a közönség előtt. Ováció. S én máris a visszautazásra gondoltam. András kivitt az állomásra, a helyjegyemet előre megváltottam, éppen elértük a vonatot.
Beültem a helyemre, s boldog lebegésben utaztam hazafelé, s gondoltam, otthon még iszunk egy lazítónyi pálinkát, s mesélek, de pechem volt, a feleségem ágyban, a lányom ágyban, Vilkát egy órával korábban lepte meg az izomgörcs. s én tettem, amit tegnap és tegnapelőtt, amit október óta mindennap.
Azért ez a debreceni intervallum jól esett.
***
Kósa Vilma az utóbbi napokban görcstelen. Hogy meddig, reménykedünk. Ma már elsétáltunk a Corvin térig. S baj nélkül, vissza.