2016. szeptemberi napló
Ebben a hónapban nem írtam napi következetességgel napló-bejegyzéseket, így szelektálnom sem kellett, mit bővítek ki, mit fogalmazok át a Szeptemberi napló számára. Most aztán húzogathatom elő emlékezetem bugyraiból azokat az esemény- és történés-élményeket meg az engem foglalkoztató gondolatokat, melyekre még sikerül emlékeznem.
A szeptemberi szépek kerülnek ide.
Tiszázós szeptember
Napfényes reggelekre keltünk Tiszakürtön. Koradélutánon meg már hétágra sütött a nap, oly annyira, hogy ilyenkor be is vonultam a vályogfalu házunkba. Hűsölni. A feleségem nem, ő bebeszélte magának, hogy jólesik a napfény a hátának, ezért aztán ki is talált kerti munkákat, melyeket 28-30 fokos hőségben is végezhet.
Jómagam már délelőtt is - midőn még mutogattam magam a kertben, hogy kivívjam a kert asszonya elismerését - arra gondoltam; meglengetem az átizzadt ingemet, hogy elhangozzék a féltő utasítás; most pedig menj a szobába és pihenj egyet, s az is vonzott, hogy majd odaülök a számítógép mellé, s értelmes mondatokat próbálok magamból kicsiholni. Nem vitás, e csiholás örömtelibb munka nékem, mint a kerti kapálás, metszés vagy gyomlálás. Bevallom azt is, hogy már a délelőtt során elképzeltem; majdcsak eljön a fél öt is, hozom a kerékpárt, és gurigázom a Tiszához, a szabad strandhoz, s úszom egy jó nagyot.
Igazság szerint erről akartam írni, csak erről, hogy a Tisza még mindig szerelem. Rendszerint ketten vagyunk, a folyó meg én.
A nyárfa mellé állítom a kerékpárt, ott hagyom a sarumat, s mezitláb ereszkedem le a kvarcos-homokos rézsün, le a folyó mellé. Ledobom, amit le kell, lassan merülök a vízbe, s úszom a csendes folyású Tiszában, a sodrással is hajtatva magam. Majd a parton kocogok visszafelé, s mire a gönceimhez érek, meg is száradok, És nemsokára vége is a rítusnak. Nadrág fel, saru a lábra, s karikázok hazafelé…
A feleség örül, hogy megérkeztem, azt mondja, addig, míg haza nem érek, imádkozni szokott, hogy valami bajom ne essék. Én meg mondom; de hát a dolgok már évtizedek óta ekként történnek; s mindig haza érek időben. Ő meg; jól van, na, töltsél egy pohárkával, hadd múljon a feszültség.
Ilyenkor már árnyék vetül a kertre meg a házra. De az árnyakra igyekszünk még nem gondolni.
Ötven év után szólhattam
Cseng a telefon, a vonalas. Vedd fel, mondja a feleségem, maszatos a kezem. Estefelé általában őt hívják, nem is szoktam ugrani a csengetésre. Most is megvárom, hadd csörrenjen hatot, akkor nyúlok a kagylóért. De most éppen engem keresnek. A hang alig ismerős. Pedig valamikor naponta hallottam, igaz, évtizedek óta alig. Egykori gimnáziumom igazgatója hív, Meg is lepődöm. Menjek, mondja, Debrecenbe, hatvan éves az iskola, s annak ugye én alapító tanára vagyok, ünnepség lesz, ott volna a helyem.
Az agyam gyorsan mozog, pillanatok alatt minden eszembe jut, az, hogy 1957-ben fegyelmivel kerültem az iskolába, úgynevezett ötvenhatosságom miatt. s mint szorongtam akkor. De az is, hogy idővel kezdtem jól érezni magam, hogy örömmel tanítottam, s az osztályfőnökséget is kedveltem, és szerettek a tanítványok. Eszembe jutottak a rendezői sikereim is. De az is, hogy be lettem skatulyázva, s kezdtem ketrecnek érezni az iskolát.
S milyen furcsa – ez csak most fogalmazódott meg bennem ilyen élesen -, eljövetelem után hiába értem el országos sikereket, népszerűsítettem pedagógiai módszereket, egyszer sem hívtak meg a gimnáziumomba, a Tóth Árpádba; tartanék előadást, vagy ha azt nem is, beszélgessünk a vanról és a lehetről. És akkor, magamnak is váratlanul azt mondtam az egykori igazgatómnak, Polgár Sándornak, hogy én elmegyek az ünnepségre, ha szólhatok a plénum előtt. Meglepődött. Végül is azt felelte; rendben van.
Az ünnepségen a hagyományos protokoll működött, sorra beszéltek a fenntartói funkciókat viselők, aztán a régi és új igazgatók. Csak sikerült kiböjtölnöm, hogy engem is szólítsanak.
Én aztán beszéltem a forradalom leverése utáni első évekről, az itteni fiú osztályomról, melynek főnöke is voltam, az 57 utáni évek hangulatáról, titkolt félelmeiről, a szorongásomról. És jelen volt két jeles, hajdani tanítványom, Mányi István meg Vida Lajos, akiket én kértem meg, hogy felszólalásukkal kapcsolódjanak a mondandómhoz. Megható pillanatok voltak. Az ő élményeik hitelesítettek engem is.
A végén elszavaltam a Szózatot.
Felforrósodott a levegő.
Lehetne így is! Fábry Sándorról
Már nem emlékszem, hogy véletlenül-e vagy tudatosan kapcsoltam a televízió humorosnak mondott csatornájára, de tény, hogy Fábry Sándor volt rajta látható, Fábry, mint stand-upos, amint éppen a hatvanas évekhez kapcsolódó, kamaszkori emlékeit idézi meg, ironikus humorral sajátmagát, még inkább családját, mindenekelőtt az apukáját. A közönség nevet, valószínűen azért, amiért én is. Magunkat láthatjuk szeretetteljes, derűs fénytörésben.
Szokásos fiatalabbaknak napjainkban úgy beszélni, mint kik maguk alkották meg önmagukat, mondjuk, jópofára vagy zseniálisra. Némelyik humorista a vélt siker kedvéért az őseiről is karikírozva fecseg, árulkodva ezzel magáról. Csak hogy a a közönség röhögjön.
Fábry, aki gyakorta túllő a célon, jópofáskodik, trágárkodik, lehengerlően uralja a terepet, elnyomja a partnerét, most olyan volt, amilyennek szívesen látnám máskor is. Kultúrált, akinek a mondatalkotásaira éppúgy figyelni lehetett, mint láttató erejére.
Öregszik netán, s ezért változik?
Iványi doktorral Pálról, a fogorvosi székben
Hogy miként került szóba, már nem emlékszem, de a fogorvosi székben, az első kerületi rendelőben, fogpótlási procedúra között azt találom mondani, milyen jó, hogy időben rendben lesznek a fogaim, mivel hogy hamarosan bemutatom a Pál apostolról szóló monodrámámat a Ráday utcai Bibliamúzeumban. Iványi doktor – rendkívül szimpatikus, megnyerő orvos - elcsodálkozik az álarca mögött, ismeri az életkoromat -, s miután néhány mondat még elhangzik az előadásról, közli, hogy ez őt érdekelné és eljönne. Az időpont megfelel, számítsak rá.
És Iványi doktor eljött, és értően gratulált.
Jó háromnegyed év után kerültem megint elé, s ahogy lépek be az ajtón, kérdi mosolyogva: Mi van a Pállal? Meglepődöm és meghatódom. A fogorvos úr emlékszik! Közlöm vele, hogy nemrég mutattam be Felsőtárkányban egy protestáns családi táborban, s a jövő héten meg Budán, egy idősek otthonában adom elő, mégpedig könyvtárban. S rögvest arról szólok, hogy a változó helyszín és közönség mint készteti a előadót arra, hogy másként játsszon s máshová tegye a hangsúlyokat. A doktor úr érti. S én ennek örülök.
Másfél hónap múlva újra megjelenek előtte. Már az ajtóban fogad, s kézfogás közben kérdezi: Hogy sikerült a Pál az idősek otthonában?
S én úgy ülök be a fogorvosi székébe gyökérkezelésre, mint kivel valami jó dolog fog történni.
Exhibicionista volnék? Szeretném, ha kérdeznének
Tervezem, hogy készítek egy újabb válogatást az internetes naplóimból, a 2010 utáni évekre koncentrálva, mondjuk, Egy öregember naplójából címmel, s ahogy lapozgatok a tavasszal írt bejegyzéseim között, rálelek egy szövegre - az öregséghez tartozik, hogy a közelesi dolgokról könnyen megfeledkezik az agy -, amelyben arról írok, miként szeretném emlékezetessé tenni magam számára, ha még élek, a 88. születésnapomat.
Jobb is, ha idézem a márciusi szöveget:
„Kitaláltam valamit. Ez is amolyan münchausenféle önmentés.
Szeretném, ha a 88. születésnapomra, ami ugye októberben következik be - ha élek addig -, szóval szeretném, ha az említett alkalomra összegyűlnének a családom tagjai. És összegyűlnének a barátaim is. miután vállalják, hogy elolvassák frissiben a Visszanéztem, a Különbéke Debrecenben, a Történt pedig és a Kőrösi huszonhárom című önéletrajzi könyveimet, illetve azok valamelyikét, s én csak ülök közöttük, ők kérdeznek, én meg, ha tudok, és nem érzékenyülök el, válaszolok.
Ezt szeretném.”
Na, mondom, csak úgy magamnak, miután elolvastam a szöveget, miután senki nem jelezte ez ideig, a családom egyetlen tagja sem, meg a színpados barátaim közül sem senki, hogy bizony ez jogos kívánság; hát én felhívom mindkét fél figyelmét eme rég fogalmazott óhajomra, hátha igenlő lészen a reagálás, és októberben csak körém ülnek, érdeklődést mutató kérdéseket felteendő. Pénzbe sem kerül, s alkalom volna a felém irányuló s általam hőn óhajtott szeretet kifejezésére.
Az óhajt eljuttattam, s eljuttatom hozzájuk. Aztán majd meglátom, mi is történik.
A dédunoka Gáspár Groningenben
A dédunokám, a legidősebb, kinek neve Gáspár, a családi meg Virágos. Az internetes e-mailen játékból Blumenthalként jegyzi magát, nos, ő, a mi Gáspárunk kitűnően leérettségizett, ami azt is jelentette, hogy egyenes útja volt a magyar egyetemekre. Ám ő megpályázott egy külföldi ösztöndíjat, s már kint is van Hollandiában, Groningenben, ahol a játék elméletével és gyakorlatával kíván foglalkozni négy éven át.
Elment a mi dédunokánk. Előtte összejött a család, elköszönendő tőle, kívánván neki egyúttal szerencsés félévet is.
Néztem ezt a fiút, és sorra jelentek meg az elmúlt 19 év képei.
Kezemet fogva sétálunk, a három éves Gáspárka meg én, a budapesti lakótelepi téren, a parkoló autók között, ő meg mondja sorban, melyik automobilnak mi a márkája.
- Miről ismered meg - kérdezem tőle.
- Hát az emblémájáról - válaszolja ő.
Egy évig még, hogy szórakoztatta ez a kitalálósdi.
Újabb kép. Gáspárka játszik egy pécsi óvodai színjátékban. Legszívesebben mindenki szerepét ő játszaná. Nyüzsög, ragyog. Otthon van a színpadon. Öt éves ekkor.
Aztán mi játszunk valamiféle társasjátékot. Tiszakürtön. Gáspárkám csalafinta módon rakosgatja a bábuit.
- Ezt nem lehet - mondom neki -, áthágod a szabályt!
- De papa, a szabály arra való, hogy megváltoztassuk.
Majd iskolás lesz a Baár-Madasban, alsós, felsős, gimnazista, ám Gáspár ekkor is játszik. Játszik az otthoni kreatív játékaival, egyedül, vagy a húgával, vagy az apukájával, s mindig odaadóan és kitartóan.
A család orvosnak szánta - az egyik ágon hagyományt folytatott volna -, de Gáspár másként döntött. Jött Groningen.
Gáspárkám tudós alkat és érzelmes. Egyszersmind céltudatos.
Búcsúzáskor megfogadtuk, hogy interneten levelezünk. Én kérdezek. Hogy ő válaszol-e, azt majd meglátom.
Ketten, Gáll Karcsival újítjuk fel a kivégzett mártírnak, lelkész Gulyás Lajosnak a drámáját
Erről is szólnom kell, mivel úgy tetszik most, hogy minden jóra kerekedik. Ja, hogy mi az a minden!
Még a tavasz során történt, hogy internetes levélben keresett meg Csáfordy Julianna, a mosonmagyaróvári református lelkész, hogy ők nagyon szeretnék, ha bemutatnánk náluk, novemberben, azt a mártír Gulyás Lajosról, az 1957-ben kivégzett levéli reformárus lelkészről készített krónikás énekünket, melyet a nagykőrösi tanítóképzősökkel hoztam létre annak idején, s melyet Óváron is bemutattunk. Nagyon kellene, mivel konferenciát rendeznek az ártatlanul kivégzett lelkész-elődjükről - melyen még a püspök úr is jelen lesz -, szóval nagyon kellene a mi krónikás énekünk.
Rögtön feltettem a facebookra a kérést, s kértem az egykori színpadosokat, akik már az ország különböző pontján teszik a dolgukat, építik az egzisztenciájukat, hogy jelentkezzenek; én képesnek érzem magam az újrarendezésre.
Egyedül Kőmíves Dávid jelzett, a terényi tanító, hogy neki volna hozzá kedve. A többiek nem hallották meg a kérést.
Azt válaszoltam Csáfordy Juliannának, hogy együttessel nem szolgálhatok, de mivel a forgatókönyvet én írtam, s a szöveg nagy részét tudom is, képesnek érzem magamat arra, hogy egyedül vigyem Gulyás Lajos tragédiáját, s egyházunk szégyenét az ünnepi közönség elé.
Aztán egy még jobb gondolat jutott az eszembe, s mert a gondolatból valóság lett, megörökítem a történetet. Írtam Gáll Károlynak, volt tanítványomnak, aki most abonyi lelkész, ám aki az előadásnak főiskolás korában jeles szólistája volt, s még jól is gitározott, írtam neki; mi volna, ha ketten mennénk Mosonmagyaróvárra, ketten idéznénk újra a mártírsorsú lelkész tragédiáját.
Karcsi készségesnek bizonyult, már túl is vagyunk a szereposztáson, hamarosan sor kerül a harmadik közös próbára. És elkészítettem a meghívó szövegét is.
Bemutató november 5-én.
S mintha a mosonmagyaróvári lelkészasszony is örülne a szerencsés megoldásnak.
Az elmaradt bevezető. Az ötvenhatos Tetemrehívás
Cserna Csabával újra közönség elé visszük a Tetemrehívás című dokumentum- műsorunkat. Lévén az ötvenhatos forradalomnak kerek évfordulója, több meghívást is kaptunk. Megyünk Beregszászba, Csongrádra, Debrecenbe, s kétszer bemutatjuk Budapesten is.
Rég volt, amikor én ezt komponáltam. Csaba kérésére álltam neki. Frankfurtban volt az ősbemutatója. Ketten adtuk elő. Írtam is róla annak idején. Katartikus hatása volt az emigráns magyarok körében. Aztán tavaly mutattuk be itt Pesten. Többen látták is a mieink közül. De nem közöltem ez ideig a forgatókönyv előtti bevezetőt, ami egyébként szórólapon is terjeszthető.
Pótolom a hiányt. Hátha lesz az olvasóink között, akit érdekel; mit is akartunk, akarunk mondani ezzel a tanúságtétellel.
A Tetemrehívás két részes.
I
Titkos jelentések
A dokumentum műsor I. része a Titkos jelentések 1956. október 23.- november 4-ig című kötet anyagára épül, elsősorban a budapesti brit és ÜSA követségének titkos jelentéseire, fax-üzeneteire, táviratszövegeire s telefonbeszélgetéseire.
A szövegek között Vas István, Tamási Lajos, Sinka István, Füst Milán, Buda Ferenc, Kibédi Varga Áron versei hangzanak el.
II
„Kedves, jó Kádár elvtárs!”
A dokumentum műsor II. része a „Kedves, jó Kádár elvtárs!”, válogatás Kádár János levelezéseiből. Az 1954- 1989. című kötet dokumentumait, valamint Kádár János beszédrészleteit használja fel. A tény-anyagok között irodalmi művek szerepelnek Illyés Gyulától, Obersovszky Gyulától, Kassák Lajostól, Krassó Györgytől, Faludy Györgytől, Zalán Tibortól, továbbá prózai szövegek Albert Camustól, Borisz Paszternaktól valamint Wittner Máriától.
A műsor első részéről
Mintha rádiójátékot mutatnánk be pódiumról. A nézők képzeletére építünk. Arról szólunk, mint veszi semmibe Nyugat ennek a nemzetnek elementáris erejű szabadságvágyát, miszerint megelégelte a keleti zsarnokságot. Politikusai semminemű nyomást nem gyakorolnak a Szovjetúnióra, hogy vonja ki hadseregét. A budapesti követségek tisztviselői szinte sugallják a minisztereiknek, ne késlekedjenek! De nem, a polgári nagyhatalmak, az ENSZ-szel együtt lapítanak, óvatoskodnak, mossák kezeiket.
A szerkesztő a feszültséget azzal kívánja megteremteni, hogy ütközteti a dokumentumok tényszerűségét és közlő hangvételét az emelkedett költői szövegekkel, azok érzelmi fűtöttségével.
A második részről
Az üzenet: A forradalmat leverte a szovjet hadsereg, Kádár János és pártja pedig véres megtorlásba kezdett. A művelt Nyugat mindezt nézte. A megalkuvó magyar értelmiségiek közül többen törleszkedni kezdtek az új hatalomhoz! S a terror nyomán „jobb belátásra tért a nép, az istenadta nép is”. Miközben százezren emigrálnak, miközben megtelik a börtön, miközben dolgozik a hóhér, a diplomaták, a megalkuvók, a pecsenyesütők, elkezdik a ”magamat ajánlom” levélirogatásokat.
A levelekkel és a beszédrészletekkel irodalmi szövegeket állítottunk szembe; A levelek olvasása alatt felsoroljuk a kivégzettek neveit is. A műsor vége felé pedig azt is érzékeltetjük, hogy az árulás folyamatának nincs vége.