2016. októberi napló
2016-os OKTÓBERI NAPLÓ
Az asztali naptáram októberi rubrikáiban sűrűn találok egy-egy ceruzával, tollal beírt szót, amit, mikor odafirkáltam egyre macskakaparásosabb írásommal, nem másért, minthogy teendőmre figyelmeztessen, mit ne felejtsek el, most utólag nézve, már funkcióját vesztette, nem figyelmeztet, hanem emlékeztet. Az idő kérlelhetetlen.
Október 1.
A feleségem Debrecenbe utazott ötvenöt éves érettségi találkozóra, én meg próbálok Gáll Károllyal, előadó társammal, hogy ketten érjük el azt a hatást, amit korábban a nagykőrösi színpaddal sikerült. A Gulyás műsorról van szó, a Krónikás énekről
Kósa Vilma, a nejem leutazott Debrecenbe rokonlátogatással és sírgondozással összekötött osztálytalálkozóra. Telefonált, jól érzi magát, nem beteg. Ezzel megnyugtat. Ötvenöt évvel ezelőtt érettségizett fiú-osztályának még élő tagjai hívták. Anyuci, mivel így emlegették egymás közt, mindenképpen menjen el közéjük, nélküle, a még egyetlen élő tanáruk nélkül nem teljes az együttlétből fakadó öröm. Estére megtudom, hogy a találkozó sikerült. Vártam a Nyugatinál, az állomáson. Örült neki. Már aggódom érte, s ha nincs, hiányzik. Noha kiabálni is szoktunk egymásra.
Míg ő odavolt, itthon próbáltam a Krónikás éneket Gáll Karcsival. Egyre jobban ráhangolódunk egymásra, s kezdjük hinni, hogy képesek leszünk ihletetten szólni. Azzal, hogy az együttesre tervezett összeállítást, kamaraformában, ketten hozzuk létre, módosítanunk kellett az előadás módját is, most lesz igazán krónikás ének, azaz történetet bemutató és kommentáló, amolyan tinódis ének. Korábban szívesen neveztem dokumentumoratóriumnak. Kezdek magam is kíváncsi lenni, hogy sikeredik majd a bemutató. Mindazonáltal Kósa Vilma megnyugtatott. Megnézte a próbánkat, s elsírta magát. Azt mondta – amit még soha -, hogy büszke rám.
A programot szervező Csáfordy tiszteletes asszony mosonmagyaróvári levelei pontosak, tájékoztató jellegűek, relatíve kevés érzelem simul a mondataiba. De most – ezt utóbb írom – elküldte a meghívót, ebből kiolvasható, hogy a református egyház végre felismeri; Gulyás Lajos az ő mártírjuk. S hogy ez tudatosodik, jelesül az ő érdeme. Egyébként azt is megtudtam a meghívóból, hogy a mi bemutatónkra Levélen kerül sor, november 5-én. délután, félötkor. Levélen, ahol utoljára szolgált Gulyás tiszteletes úr, s ahonnan elhurcolták a pufajkások.
Október 2.
Szavazás, eszembe jut egykori naivitásom
Szavazás migrációs témában. Örülök, hogy végre megértük a napot, s nem hallok s nem olvasok több érvelő-lelkesítő szót, mért kell nemmel szavazni. Sok volt a jóból. Mintha a kormányzópárt korifeusai nem érezték volna meg, hogy mikor elég. Úgy vélem, túllihegték az evidenciát. Már leszavaztam, még mindig csörrent ez ügyben a telefon. Előtte mindegyik neves államférfitől kaptam üzenetet, postán, e-mailen, vonalason, mobilon.
Egy választás során, régebben, akkor fordult elő, hogy levelet írt, nekem címezve, a miniszterelnök. Valamiképp kedvem támadt válaszolni. Okosnak gondolt tanácsot küldeni. Amilyen naiv vagyok, vártam a választ. Persze, nem jött. Aztán legyintettem.
Október 3.
Krompecher Tamás, a szepességi eredetű svájci tudós a vendégünk a Kuckóban
Este 6-kor Kuckó. Krompecher Tamás a vendégünk, a Svájcban élő neves professzor, A feleségemnek volt tanítványa Debrecenben, a Fazekas Gimnáziumban. Az eutanáziáról tartott formás képekkel illusztrált előadást. Tele ház volt. A személye külön is vonzott vagy húsz embert. Nem gondoltam volna, hogy az önként vállalt halál problémája ennyi embert izgat, érdekel. 11 óráig beszélgettünk.
Néztem Tamást, ezt a szepességi cipszer teremtményt – a családja Felkára való, miként az én anyai őseim –, néztem, s szinte már mulattam is magamban, annyira hasonlított az én anyai őseimre, a Horvay és Szanitter nagybátyáimra.
Genetikailag mennyire kevertek vagyunk, s valamelyik ősünk jegye a fizimiskánkban mégis dominánsabb a többinél. Bennem is keveredik a magyar kétféle némettel, szepességi cipszerrel, Tokaj-környéki svábbal, szerintem tóttal is, a magyaron belül törökkel is. Egy biztos, Krompecher Tamásra nem hasonlítottam.
Tamásnak meg, a csak keleti jegyeket hordozó tanára, Kósa Vilma ma is, öregen is: anyuci. Így nevezte.
Október 4.
Injekció a szemembe
Retina ambulencián, a János kórházban. Injekciót kapok a jobb szemembe március óta. Macula degeneráció, a nedves fajtából. Már nem kellene szoronganom, de szorongok. Miként mindig és mindenütt, amikor kiszolgáltatottnak érzem magam. Pedig előtte még egy Xanaxot is bevettem. Minden úgy megy, mint egy üzemi szalagon., Hideg székén ülünk, számot kapunk, később pupilla-tágító cseppet, azután fájdalomcsillapítót, bekötik a szemünket is, sapkát húznak a fejünkre, s mikor ránk kerül a sor, ágyra fekszünk, majd tablettát adnak, hogy a szemfenék-nyomás helyre álljon, jön a szuri, megint ülünk, mivel nem látunk még jól, buborékok jelennek meg előttünk, s ha minden rendben, miután a doktornő megnézi a szemünket, s megkapjuk az obsitot, hogy mikor jöhetünk legközelebb, hazamegyünk, otthon cseppentgetünk, aztán lessük tovább a buborékokat, én legalább is, majd a kimerüléstől a fotelben elalszom, s beinkasszálom a feleségem gyöngédségét, aki most egy darabig sajnál.
Okt. 5-7
Őszi hétköznapok Kürtön
Irány Tiszakürt. Fényes az ősz. A gyógyszereimet viszem a magas vérnyomásra, a cseppentőket a szememre, a Condrasulfot az izületre, s hát süt a nap, abból meg megszerzi az ember a kalciumot, magnéziumot, meg a többit, ami kell, s hozom persze a Helexet, hogy tudjak aludni, ha éjszaka felébredek, sikerüljön a visszaalvás. Mostanra s majd a későbbi kürtös napokra vár a diószedés, a kaparászás a lomb közt, a szétrohadt színpad elrendezése.
Itt Kürtön, ha valahonnan nem sikoltozik valamiféle gép, nagy a csend. A feleségem az őszi frontváltozásokat nehezen viseli, óhajtja a gépi zajok nélküli világot. Ültetni szeret, meg a növények között foglalatoskodni, s van még paradicsom is, mogyoró is, lehet szedegetni, nincs kedve, mint máskor, tárgyalni a faluban. Még a sört is én vásárolom meg.
Jómagam főként a diót szedem. Nincs annyi, mint tavaly, de most ismerkedem igazán velük, mert ahány diófa, mind más termést potyogtat, vékony és vastag héjút, hegyeset és tompa végűt. Tanulmányozom őket. Guggolni nem tudok, illetve tudok, csak felállni nehezen. Viszem a kis sámlit, lombkaparóval kupacba gyűjtöm őket a lehullott lombbal együtt, s úgy szedegetem a vesszőkosárba. Még így is megérzi a derekam a derékszögű hajlást.
A szobában a gázt be tudtam kapcsolni - feleségem megdicsért, az a művelet általában nem szokott sikeredni -, az esti üldögéléshez, meg a televízió- nézéssel összekapcsolt diótöréshez kellemes meleget hozok így össze. Jó bent is. A szobában vacsorázunk, egyre jobban szeretjük a szalonnázást hagyma kíséretében. A feleségem gerezdben nyomja a számba a fokhagymát, hogy rágás nélkül nyeljem le, mivel hogy egészséges, tudja ugyanis, hogy a szagától kiborulok. Ha más szájából bűzlik felém, akkor is. Így meg nem érzem. Ő végigalussza az éjszakát, nekem viszont többször is fel kell kelnem. Ezért kelletik a Helex.
Október 8.
Jó hangulatú születésnap. A lányom szervezte a vőnknek
A vőmet ünnepeljük október 8-án. Születésnapja közeledik, a hatvanadik. S a kislányom meglepetés gyanánt összehívta a szűkebb családot egy vendéglő különtermébe, mégpedig oly módon, hogy Nyiszi - így becézzük Nyisztor Tivadart, aki nagyon jó férj és családapa, - nem is sejti, hogy még a testvére családjával is találkozik - akik Békéscsabáról utaztak fel emiatt - az ünneplés színhelyén.
Minden zökkenőmentesen zajlott, ahogy illik. A problémák a szőnyeg alatt, a harmónia a felszínen. Ági lányom meglepetése: elkészíttette a férje családfáját. Sikerült eljutni a 18. század elejéig. Akkor érkeztek, illetve azelőtt a román földművesek Méhkerékre, ahonnan származnak a Nyisztorok, ily módon az egyik ágon az én unokáim és dédunokáim is.
Elénekeltük a köszöntőket és a gyerekek elfújták a tortán lévő gyertyákat, de az igazi meglepetés Gergő nevű 5 éves dédunokánk improvizációja volt.
Egyszerre csak felállt a lépcsőre – mivel volt lépcső -, és szép hangon és nagy bátorsággal elénekelte azt a szép születésnapi köszöntőt, amit Mányi Pista is szokott volt ilyen alkalmakkor, hogy Sok születésnapokat vígan megélhess. És mindezt végigénekelte az én dédunokám, jó fülhallással és szép énekhangon.
Október 9-e és 12-e és 17-e
Az enyémet is megültük, írhatnám úgy is, hogy körbeültük
A családdal
Hogy itt lehessen mindenki, 9-én, vasárnap jöttek össze a gyermekeink és az ő családjuk, a párjaik, a mi unokáink és a dédunokáink, hogy köszöntsenek a nyolcvannyolcadikon.
Úgy történt végre, ahogy kértem volt, kicsi cécó, kérdések, s az én válaszaim. Az egészet most is Ági lányom tartotta kézben, ő irányította. Rázós kérdést nem tettek fel, olyat sem, amiről arra következtethettem volna, hogy alaposan elolvasták a könyveimet. De nem is olvastak be nekem. Közléseik akár állító vagy kérdő formában hangzottak el, nem voltak mentesek attól a melegségtől, melyet csak a szeretet tud indukálni. Előre megfontolt kérdéssel Andris, elsőosztályos dédunokám lepett meg, és tetszett a harmadikos Leventém kíváncsi improvizációja.
Úgy gondolom, valamennyien jól éreztük magunkat.
Árpi unokatestvéremmel
A születésem napján, október 12-én Árpi unokatestvérem, immáron szertartásosan, köszöntött meg, ajándékokkal. Ilyenkor diszkrét eszem-iszom is tarkítja a beszélgetést. A beszélgetést, amely sohse nélkülözi a humort, s családtörténeti emlékek felemlegetését.
17-én a Kuckóban
Én ültem a forró székbe, s bár csak kérdésekre készültem, elhalmoztak a barátok ajándékokkal is, s aminek nagyon örültem, olvastak fel a könyveimből, s még dramatizált játékot is készítettek az egyik kötet valamelyik fejezetéből. És jó kérdéseket, izgalmasakat tettek fel az életvitelünkre, világnézetünk alakulására és arra vonatkozóan, hogy bírtuk ki Kósa Vilmával, feleségemmel az együtt töltött hatvanhat évet.
Egyikük-másikuk szabályos ki esszével lepett meg, pompás értékeléssel.
És köszöntöttek telefonon és e-maien is. Nagyon sokan, százötvennél is többen küldték el jókívánságaikat facebookon.
Akik a szokott mondaton túl valami személyeset illesztettek a mondatba, nekik válaszoltam is.
Az üzenetekből s a válaszokból kimásoltam néhányat. Gondolom, rájössz olvasó, hogy ki a barát, a tisztelő, a családhoz tartozó, a réges-régi tanítvány vagy a későbbi tanítvány.
Nyíri Dániel:
Isten áldását kívánjuk a szép évszámú jubileum alkalmából.
Válasz:
Az évszámon olykor magam is meglepődöm, de az áldást még érzem.
Kiss Ferenc:
Kedves Tanár úr! Élj még sokáig egészségben drága feleségeddel együtt. Isten éltessen!
Válasz:
Ferikém, neked nagy szíved van, s biztos, hogy az Isten is veled van.
Szanitter Dávid:
Drága Tibi bácsi! Még nagyon sokat!
Válasz:
Cselekvően élni, így érdemes.
Ferenczy Tamás:
Kedves Tanár úr! Isten éltesse még sokáig, s tudjon kiáltó szó lenni a pusztában, ahogy eddig is.
Válasz:
Tamáskám, figyelmességed meghat, s a prófétai szerepkör, amivel engem felruházol, s ami lassan lekopik rólam, egyet mindenképpen mutat, a szeretetedet.
Kiss László:
Boldog születésnapot Mester!
Válasz:
Kár, hogy a mesterek is megöregszenek.
Polgár Ágnes.
Drága Tanár úr! Isten éltesse még sokáig egészségben. Boldog születésnapot kívánok.
Válasz:
A mondatod mögül kiérzem a szeretetet. Köszönöm.
Bóta Gábor:
Boldog születésnapot, azokra az időkre is emlékezve, amikor a Népművelési Intézet és személy szerint te, sokunk eszméléséhez jelentősen hozzájárultál.
Válasz:
Gábor, örülök, hogy eszedbe jutottam. Máig bevillansz, amikor olvaslak
Sárvári Tibor.
Kedves Tanárom, Tibor! Isten éltessen alkotókedved teljében. A szellemed maradjon sokáig így, hogy irigyen követhessünk. Szeretettel ölel kettős druszád Tibor, Béla
Válasz:
Drága Druszám, meleg szavaid simogatnak. Viszont kívánok neked minden jót. S ekkora empátiát mindvégig!
Október 19-26
Cserna Csabával turnéztunk. A Tetemrehívást, az ötvenhatos dokumentum műsorunkat vittük, s mentünk vele, ahová hívtak. Közben történt még egy s más, amiről szó esik itten
Hat helyen mutattuk be. Sehol nem kértünk fellépti díjat. Szolgálat, fogalmaztuk meg Csabával. Két helyen viszont azt mondták, hogy ők fizetnek, mivel pályáztak ötvenhatra, s kaptak is némi pénzt. Azt ne tudjátok meg, hogy mi adminisztrációval járt a szerződés. Még a 64 évvel ezelőtt kapott egyetemi diplomám másolatát is mellékelni kellett. Pénz majd jön, ha igaz, postán.
Ez még nem tartozik az előadáshoz
Csaba kapcsolata révén kerültünk Beregszászba, a magyar gimnáziumba. Előzetesen nekem egy kívánságom volt. Vigyenek ki Váriba, nagyapám sírjához. (Beregszász és Vári közötti távolság 12 kilométer.) És ez meg is történt.
Apropó, Vári. Rokonom már senki nincs itt. Csak nagyapa a temetőben. S az ő sírja gondozottan, rendben találtatott. Örültem.
Örültem a névrokon-kapcsolatnak is. Debreceni Zsolt Németországból lelkemre kötötte, hogy feltétlenül keressem meg a szüleit Váriban, nagyon várnak, a könyveimet már olvasták, személyesen is meg akarnak ismerni.
Elemér, így hívják az apát, már a kisajtónál várt.
- Tudtam, hogy nem kerültök el, pedig a feleségem már mondogatta; nem jöttök, nem jöttök. De én épp most olvastam a Kürti harminc című könyvedből, hogy semmi ember az, aki nem tartja be a szavát, akkor nektek meg kell érkeznetek. Meg a szemöldököd is sűrű, mint a miénk, itteni Debrecenieké, akkor meg még rokonok is lehetünk.
Már jól benn játunk a délutánban, mire hozzájuk értünk. Mi arról nem tudtunk, hogy ebéddel várnak. Szabadkoztunk, de csak asztalhoz ültünk., immáron másodszor, mivel Beregszászban is ebédeltünk. Tyúkhúsleves, első osztályú töltött káposzta, finom ízű pörkölt. S mindez megfűszerezve kitűntetett vendéglátó szeretettel.
S mi tudtuk, hogy ők ott milyen kevésből élnek. Átlagban havi 20000 forintból. A nagy átlag. Elemér jár át Tarpára metszeni, van háztájijuk, az udvarban tyúk, disznó, így próbálnak boldogulni. S a fiukat féltik Németországban. Csak jöjjön haza!
Most már visszatérhetek a beregszászi szerepléshez..
A nyíregyházi vasútállomásról a beregsurányi határátkelőn át autóval vittek szülővidékemig. Kitűnő emberekkel ismerkedhettem meg, és figyelmes, érdeklődő középiskolásokkal. Csaba még az érkezés estéjén vidám műsorral kedveskedett a bentlakó kollégistáknak, meg persze a tanáraiknak. Nagyon élvezték ők is, meg mi is, azaz Láng Judit meg én. Örültem, hogy itt megismerkedhettem az egyik magyartanárnővel, Riskó Mártával, aki egyébként utunk, fellépésünk szervezője. Remek ember.
A másnap délelőtti előadásnak nagy sikere volt, s nemcsak azért, mert a műsor bő információval szolgált, dokumentumokkal ötvenhatról és akkor írt versek máig és nekünk szóló üzenetével; gondolom, a közönség megérezhette, hogy a két előadó azonosulva a mondandóval, érzelmileg fűtötten, úgy tolmácsolt, hogy rádöbbentek; az 1956-os forradalom az egyetemes magyarság nagy történelmi eseménye, s csak az 1848-as forradalom jelentőségével mérhető. Az előadás után beszélgettünk. A csillogó szemek arról győztek meg, hogy jól gondoltam, amit gondoltam.
Riskó Márta leveléből idézek:
Magam is csodálkoztam, amikor másnap és ma is - az előadás utáni negyedik napon - megbeszéltük a csütörtöki élményeket, hogy mennyire mély gondolatokat váltott ki az előadásotok. Most már biztos, hogy maradandó élményt jelentettetek Csabával együtt a gyerekeknek.
Ha látsz lehetőséget arra, hogy újra fogadhassunk Beregszászban, kérlek, vázold fel, és megbeszéljük.
Addig is tisztelettel és szeretettel, hálásan gondolok rád!
Márti
Az itthoni előadásokról
Mind az öt bemutató után - Csongrád, Debrecen, Kecskemét, két bemutató Budapesten - jól éreztem magam, mint aki lelkiismeretesen teljesített. Sohse találtam magam fáradtnak.
Csaba kitűnő partner. Ahogy tavaly is írtam, végig egy hullámhosszon voltunk, tán még a levegőt is egyszerre vettük. Azaz figyeltünk egymásra.
Dicsérték az összeállítást, a dramaturgiai munkát s az előadás fűtöttségét is. Hogy az előadás hatásos, ezt nem lehetett nem érezni, de hogy a forgatókönyv jó, minthogy többen dicsérték, a végén magam is hinni kezdtem.
A Cserna Csabának írt levelekből idézek:
Mélyen felkavart az előadásotok.
Látszott a Mestereden is, mennyire átéli, féltem, nehogy valami történjen vele. Látszott rajtad, mennyire vigyázod őt, a pillantásaid erről árulkodtak és az is, hogy milyen erős barátok vagytok.
B. Ágnes
Köszönjük Nektek a tegnapi szép műsort! Megrendítő volt. Remélem, ma este is jó sokan hallgatnak majd benneteket.
Szeretettel üdvözöl: Anna, Misi
Még most is borzongok a gyönyörű előadástól. Nagyon jó volt, hogy itt voltatok egy kicsit nálunk is! Remélem, rendben hazaértetek. Fantasztikusak voltak az elmondott versek is!
Még egyszer nagyon köszönök, mindent!
B. Kata
Ez a közös munka tényleg ajándék a Sorstól, még ha áldozatot is követel, odafönn biztosan jóváírja a Nagy Szervező. Kívánom, hogy legyen úgy.
Sok szövegre ráismertem, de ahogyan Tőletek visszahallottam, az egészen másként hatott. Hatott!
Közben gyönyörködtem abban is, ahogyan verset mondasz. Szóval örülök, hogy elhoztátok ezt az estet. Nagyon jó lenne, ha a Mester is még sokáig köztünk lehetne. Úgy jött le, hogy még sok a teendője a Földön.
A végén sietett, mert mondta, hogy nincs jól a Felesége. Remélem azért nincs baj.
Isten áldjon, minden JÓT!
Sz. Katalin
Mit szólnál hozzá, ha szövegkönyveteket a jövő évi októberi és novemberi számban (két részletben) közölnénk. (Feltéve, ha lesz még a lap.)
Idén is megtehettük volna, ha előbb küldöd.
Baráti szeretettel: Árpád
Két bejegyzés még a végére
Debrecenben fotóztak
Komarnicki Péter, valamikori tóthárpádos diák, mára nyugdíjas, akit nem is tanítottam, mint kiderült, csak egykét órán találkozott velem, amikor valaki kollégát helyettesítettem, olyan fotókat készített rólam egy gimnáziumi emlékünnepségen, melyek neki is tetszettek, megkért hát, teremtsek alkalmat, amikor több képet is készíthet rólam. Az alkalom a Csabával közös debreceni előadásunk volt. Ő várt az állomáson, kivitt a nagyerdőre, az egyetemhez, ebédeltünk is együtt, aztán eljött az előadásunkra is, és mindenütt fotózott.
Azért említem a történetet, mivel hosszú életem során ez volt az egyetlen megkeresés, amikor valaki, egy tudatos fotós, sorozatot akart rólam készíteni, beállításosat és spontán módon rögzítettet.
Hát ez is megtörtént.
Hogy is írta József Attila!
„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is.”
B. Ágnes – ahogy Csabának írta – féltett, nehogy már történjék velem valami baj előadás közben
Csak átélve tudok színpadon létezni, s akkor remegek, a fejemet meg rázom. Láttam magamat egyszer videóról. Meg is ijedtem. De egy orvos tanítványom azt mondta, ez nem betegség, én ilyen vagyok.
Próbálok jobban figyelni magamra, tudniillik a feleségem is félt, nehogy már!
De nem, nem ettől, s nem a színpadon fogok meghalni! Itt még rosszul sem leszek.
Én ugyanis jól érzem magam, miközben közvetítek, fejrázással és remegve.