2016. novemberi napló
2016-os NOVEMBERI NAPLÓ
Hétköznapi eseményekről akartam szólni, ezért is kezdtem el a naplót levél-formában. Aztán egyszer csak – már jócskán benne voltam a kopogtatásban -, azon veszem magam észre, hogy magvas dolgok írására fordul az elmém. A levélformát abba már nem hagytam, de a naplót elláttam, miként szoktam, kiemelt mondatokkal, melyek figyelemfelkeltőek óhajtanak lenni: miről is olvashatsz abban a szövegbokorban.
Kedves Barátom!
Minden-mindegy érzéssel kezdek az íráshoz, aztán eszembe jut Szabó Lőrinc Ember panasza című verse, majd közlöm az egyik régi tanítványom levelét
Sem a Szentlélek, sem a kocsma gőze nem hajt, de még indulat vagy valamiféle közlési kényszer energiája sem munkálkodik, amely kényszerítene, hogy ezt meg ezt írjam meg sürgetően. Pusztán a már korábban magamra vállalt kötelesség-tudat kényszerít, hogy a hónap végére készítsem el a soron következő naplót.
Már órák óta ülök a gép előtt meglehetős fásultsággal, eluralkodott rajtam a feleslegesség-érzés, hogy minden hiábavaló. Alig múlt négy óra, s ahogy kinézek az ablakon, mondom, micsoda kiábrándító szürkeség mindenütt! A feleségem a másik szobában fényképeket, iratokat rakosgat a kidobandó papírok zsákjába, mint amikre már nincs szükség, feleslegesek, emlék sem kötődik hozzájuk, s eszembe jut, ha mi is elmúlunk, a most még fontosnak tartott tárgyaink is bekerülnek ebbe a kidobandó zsákba.
Hát barátom, ezért a levélforma; ebbe a műfajban a semmitmondás sem feltűnő. Képzeld, nézem az ablakon át a kinti szürkeséget, s elkezdem dúdolni: „Egyszer jártam nálatok a sötétbe, Beleestem a moslékos vedérbe. (Úgy hiszem, magyar nóta, apukám is hegedülte annak idején.)
- Te jó ég, mondja a feleségem, ezek a maiak már azt sem tudják, mi az a moslékos vedér.
- Ahogy azt sem tudják majd, mi kik voltunk – teszem hozzá, de cseppet sem nekikeseredve, - mert ha még tudnák is, mit érünk vele, hogy nyomunk marad? - Csak fel ne olvasd nekem Szabó Lőrinc versét, tudom, hogy erre gondoltál.
- Igen, az Ember panasza című költeményére. Szabó Lőrinc azt írja: Mit érek vele, ha nyomom marad? majd meg ezt: Létemet féltem, nem lábnyomomat… Siratom magamat.. Csakhogy én nem magamat féltem. Én éppen attól félek, hogy nem hagyok nyomot. Hogy mért fontos, hogy nyomot hagyjak, nem tudom. Netán úgy akartam élni, ahogy Váci Mihály írta: Használni akartam, nem tündökölni? És aki használni akar, nyomot hagy? Nyomot viszont csak úgy hagyhatok, ha emléket hagyok, közvetlenül vagy közvetve.
- Nemde hiúság ez részedről?
- Mondd annak, nem érdekel. Szabó Lőrinc versét ugyan nem olvasom fel, de annak a tanítványomnak, aki szerepelt az általam szerkesztett és rendezett, a mostanság felújított Gulág-drámámban, a Tiszaladányi Jeremiádban - éppen most Tiszaladányban, ahol én nem is voltam jelen -, az ő levelét viszont felolvasom. Sepsi Márta, a hajdani tanítvány. Leveléből kiderül, a fellépés során olyan élmény birtokába jutott, melyet nemigen felejt el, melyre talán még halálom után is emlékezni fog. S ez már nyom.
Íme a levél.
Drága Tanár Úr!
Fantasztikus élmény volt ott lenni Tiszaladányban! Nagyon vártam ezt a napot!
Olyan sok érzés kavarog bennem, és ez késztetett igazából az írásra.
Könnyek és mosoly, öröm és bánat, hála és köszönet. Időutazás volt ez, a múlt és a jelen találkozása. Egyszerre voltunk mi a fiatalabb önmagunk, akik elkezdték ezt a munkát, a jelenkori önmagunk, a családapák és anyák, akik már tudjuk, mit jelent aggódni a gyermekért, és mi voltunk Ónódi Piroska, Szankó Laci bácsi, Bórbíró Gabika és a többiek. Eljutottunk oda, ahol születtünk. Ezzel a jeremiáddal, feltámadtak a halottak, szóltak és bizonyságot tettek. Mi voltunk az eszközök. De jó eszköznek lenni! Engedelmeskedni valami felsőbb parancsnak, mely a hit megtartó erejét hirdetteti.
Hálás vagyok Dobozi Eszternek a bátorságáért, hogy összegyűjtötte, leírta, megjelentette ezeknek az embereknek a szavait.
Végtelenül hálás vagyok Tanár Úrnak a munkájáért, a rendezéséért, azért, ahogy ezt a jeremiádot összeállította, minden idézetért, versért, szövegért, zörejért (mert azok is milyen fontosak!), a hozzánk való türelméért, szeretetéért, odaadásáért.
És hálás vagyok a tiszaladányiak bátorságáért, hogy mertek szólni, emlékezni, megbocsájtani.
Legyen áldott az emlékük!
Szeretettel ölelem: Sepsi Márti
A feleségem azt mondta, ez a levél nagyon fontos, és nem mindennapi. Hozd le a naplódban.
Megtettem.
Drága Barátom!
Ebben a részben elmondom, hogy a Gulág-drámát több mint tíz éven át terítettük a Kárpát-medence területén, meg a nyugati szórványban, s nem gondoltunk rá, hogy ezért valamiféle dicséret is járhatna, most viszont, hogy Gulág-év van, már tiszteletdíjakat is lehet felvenni előadásokért
Semmi kegyes nem lesz a mondataimban, melyet most készülök formálni tenéked, mégpedig a Jeremiád előadással kapcsolatban. Tudod, vagy nem, de elmondom, hogy ezt a Gulág-oratóriumot 1990-ben vittem a közönség elé, miután Dobozi Eszter folyóiratban megjelent interjúi alapján - az ő hozzájárulásával és az igazgatónknak, a velem együttgondolkozó igazgatónak, Nagy Istvánnak a segítségével - elkészültem a dramatizálással és a színjáték rendezésével. Utána, tíz éven át, mint kik küldetést teljesítenek, vittük mindenfelé, országhatáron belül és kívül, mikrobusszal és tömegközlekedési járművel, és megjelenítettük iskolában, templomban, művelődési intézményben, és magunk is megrendültünk kétszázadszor is.
És gondolom, elhiszed, ha mondom, 1990 és 2000 között, nem emlékszem, hogy a világi vagy egyházi hatalom minket, írót, rendezőt, színjátszó együttest oklevéllel, valamiféle más kitűntető gesztussal megtisztelt volna. És eszünkbe sem jutott, hogy méltatlankodjunk, s mondjuk: tíz év utáni ingyen munka után, akár ez illendő is lehetne. Már mint a dicséret, az elismerés, a kitűntetés.
Mi akkor mindezt nem hiányoltuk, eszünkbe sem jutott, hogy hiányolnunk kellene, mivel, ahogy írtam, küldetéstudat munkálkodott bennünk. De most eszembe jutott, miután már Gulág-év is van, meg Gulág-nap, és pályázni is lehet pénzért. Gulág témájú előadásokra. Konferenciákon már tiszteletdíjat is fizetnek, és gazdag svéd-asztalok várnak, hogy jót egyenek és igyanak az elhurcoltak szenvedéséről beszélő szónokok és szónokolók, s azok, akik hallgatják őket. És a protestáns előadó-atyafiak - hallottam mostanában ilyeneket, nem egyet - elismerően díjazzák a szónoki pulpitusnál az immáron elhunytakat, mert, hogy állítólag nem volt szívükben harag, amiért tífuszban, vérhasban, éhezésben sikerült nekik tömegsírban befejezni fiatal életüket, meg súlyos betegséget szerezniük, amelyben majd itthon, idő előtt elhunyhattak, s ezt állítólag azoktól tudják, akiknek sikerült csontsoványan hazatérniük. Mit mondjak erre! Szentek közöttük is lehettek.
Vajon, most, amikor divat is, meg pénz is van rá, kutatni a témát, vizsgálják-e a szociológusok, témafelelősök, kérdezőbiztosok, miként élték meg az itthon maradott, elhagyott, gyászoló szülők, hitvesek, gyerekek a családtagjuk elhurcolását, és egyáltalán fel tudták-e dolgozni a veszteséget, a hiányt. És kaptak-e valamiféle elégtételt azok a szerencsés visszatértek, akiknek, miként az elhurcolt tiszaladányiaknak, még beszélniük sem volt szabad az őket ért gyalázatról? És kaptak-e valamiféle kárpótlást a megöltek, az elhunytak szerettei, az itthon maradt szenvedők?
Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk, tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat - mondják könyörgésüket a Tiszaladányi Jeremiád szereplői Jeremiás prófétával, miután végére jutottak szenvedéstörténetük megidézésének. Ők ugyanis tudták, hogy a körülmények itthon olyanok, hogy odafigyelést, jó szót, pláne elégtételt, a hatalomtól nem, legfeljebb az Istentől várhatnak. A zsidók viszont, miként a büntető ószövetségi Isten, maguk is büntettek a Holokauszt után. Még hetven év multával is keresik a bűnösöket, hogy ítélkezhessenek.
Jaj, Barátom!
Elmondom, noha korábban már szóltam róla, hogy felújítottam az ötvenhatos mártírnak, Gulyás Lajosnak a tragédiáját is, másodmagammal, Gáll Károllyal, krónikás ének formában, s közben elmélkedek egyről-másról; az előadás kezdeteiről, meg hogy most milyen élmény volt az előadás apropóján újra találkozni régi munkahelyemmel, a nagykőrösi főiskolával, s egy kedves kollégával…
Elsőként írtam meg és mutattam be a református pap-mártírról szóló passiót a nagykőrösi református tanítóképző diákjaival, úgy emlékszem, 2001-ben, azaz jó tízenöt évvel ezelőtt, de lehet, hogy régebben. Hogy szorongott az igazgató, mit szólnak majd az illetékesek, mivel hogy beleírtam: mikoron kivégzik Gulyás Lajost, a levéli református lelkészt, azon a napon kitüntetést vesz át három református püspök az ellenforradalom idején tanúsított helytállásukért, mégpedig attól a köztársasági elnöktől, aki elutasítja Gulyás Lajos kegyelmi kérvényét.
Joggal szoronghatott az igazgatóm, de szolidáris volt. Pártolta az előadást Hegedűs Lóránt püspök is, és míg tanítottam Nagykőrösön, folyamatosan vittük az előadást, a főiskolásokból alakított Karácsony Sándor-színpadunkkal, ahová csak hívták. Emlékszem, az utolsó fellépésre Hajdúsámsonban került sor 2013-ban, miután már befejeztem a tanítást a főiskolán. Folytatása akkor nem lett, s most hogy hívták Mosonmagyaróvárra, Levélre, összetoborozni a csapatot már nem lehetett.
Ekkor döntöttem akként; én a nyolcvankilencedik éves nyugdíjas - aki ugyanúgy fontosnak tartom, hogy essék csak szó a református mártírokról, a nekünk fontos Gulyás Lajosról és a forradalmat ellenforradalomnak tartó „helytálló egyházi vezetőkről” ugyanúgy, mint tizenöt évvel ezelőtt -; én bizony felújítom a Krónikás éneket! És találtam partnert is. Az egykori tehetséges tanítvánnyal, Gáll Károllyal, a mostani abonyi református lelkésszel vittük a Gulyás Lajos mártíriumáról szóló előadásunkat Levélre, ahonnan elhurcolták a falu papját, s ma visszük Nagykőrösre, ahonnan elindult a bemutató sorozat. Fontosnak tartom azt is, hogy minél többször hangozzék el a műsorban, az egykori rabtársnak, Bán István püspöki tanácsosnak az újratemetésen el nem mondott, de akkor, 1991-ben írott beszéde, legalább is annak egy részlete. Ide is írom egy mondatát.: Hirdesse Gulyás Lajos koporsója és hirdesse a sírhant, hogy vannak hűséges szolgák, akik mennyei uruk parancsát végig megtartották, és hirdesse azt is a Káinoknak, hogy testvéred vére az égre kiált.
Mellesleg csak, de megjegyzem, az is nagy szégyen, hogy csak most kezdik szakszerű módon, pontosságra törekedve, most, a rendszerváltás után 26 évvel, számba venni a kivégzetteket, kik is voltak valójában, hogy s mint éltek, mi vitte őket a forradalmárok közé! S akkor még hol van az elégtételadás! S hol a végrehajtó hatalom illetékeseinek felelősségre vonása! S a kollaboránsokról, a spiclikről és beszervezőikről, a nagytekintélyű haszonélvezőkről mikor lesz szó? S mikor a református egyház ötvenhat utáni, személyválogatást nem ismerő átvilágításáról, a szembenézésről? Mikor a szemet hunyó püspökökről?
Barátom, november 25-e reggelén folytatom a napló-levelet, megpakolva azzal az élménnyel, amelyet magammal hoztam Nagykőrösről, a Krónikás ének-előadásról. Késett a vonatom, s szinte semmi idő nem maradt a bemelegítésre, a közös emlékezet-frissítő próbára – ez zavart engem –, de a százfőnyi közönség lelkesen tapsolt, s voltak többen, akik a korábbi változatban is látták, s most azt mondták, azzal, hogy csak ketten álltunk elébük, valamiképpen személyesebbé, intimebbé, nekik szólóbbá vált a dráma, jobban kidomborodott a krónikás ének jelleg.
Három éve, 2013-ban, nyolcvanöt éves koromban hagytam abba a tanítást Kőrösön, s most szólalhattam meg újra az egykori munkahelyemen, az egykori előadói teremben. Azt hittem, mélyebben érint majd a találkozás a hellyel, a volt kollégákkal, a közönséggel, de nem, utána is csak az foglalkoztatott, mint szokott hasonló alkalmakkor is; miként teljesítettünk, s miféle konklúziókat kell levonnom a továbbiakra vonatkozóan.
Annak megkülönböztetett módon örültem, hogy megölelhettem Szabó Jánost, az egykori főiskolai igazgatót, kollégámat, akivel régen is nagyon jókat tudtunk beszélgetni, s még kenu-túrán is eveztünk együtt. Örültem, hogy most is eszmét cserélhettünk, - kocsijával elvitt Ceglédre, az állomásra -, s annak főként, hogy elmondhattam, igazat adok neki utólag – korábban igencsak vitatkoztam vele –, a felvilágosodás által tényleg nem ment előbbre fajzatunk, mint hittem egykor, fiatalon.
Drága Barátom!
Itt mintha életfilozófiámról szólnék néhány keresetlen mondatban, arról, hogy egyetértek Madáchcsal, miszerint, az ember célja a küzdés maga, és Karácsony Sándor pedagógiai elveivel, melyet most ki nem fejtek, de az olvasó tetten érheti azt előadásaimban, színjátékaimban s életvitelemben
Ládd-e, ilyen a vénember, elkezd valamit, mint én e levelet rezignált egykedvűséggel, hogy semminek nincs semmi értelme, hogy elfeledésre vagyunk ítélve, nyomunk sem marad, ilyesmiket. aztán írunk egy mondatot, s attól megihletesedve, máris átevezünk más mondandóra, s már szikrázunk, meg lelkesülünk, s nem törődünk azzal, hogy ennek sincs, mármint a szikrázásnak, semmi értelme, mivel akiknek kellene, úgysem olvassák az általad írottakat, s egyébként is, mindenkit csak önmaga érdekel. Önzők vagyunk, hiúak, féltékenyek, sértődékenyek.
Az elébb rejtetten Vörösmartyt idéztem, de tényleg úgy gondolom, nem megy előbbre fajzatunk a pallérozott agy által, a civilizáció fejlődése által. A több tudástól, de a több pénztől sem lesz az ember boldogabb. Azt mondom én, az efféle kérdésre a választ, hogy megy-é előbbre majdan fajzatom, semmi mással mérni nem lehetne, mint azzal, hogy mikor, mitől nő bennünk az úgynevezett boldogság-hormon.
Privát véleményem, csak leírom: a sírig tartó küzdéstől. Madáchcsal értek egyet, aki ugye azt írja Az ember tragédiájában, hogy „az ember célja a küzdés maga” Hogy miért küzdünk, kicsi dologért, nagyért, a család boldogulásáért vagy a nemzetéért, tanulási eredményért, az egészségünkért, az Istennel való kapcsolatunkért, és sorolhatnám tovább, tulajdonképpen mindegy. A küzdés táplálja az életösztönt, s ez tesz boldoggá.
Jómagam mindig igyekeztem meggyőzni magamat, hogy amit csinálok, fontos, s hogy az a valami, amit csinálok, nem csak nekem fontos, hanem másoknak is. S tudod mit, munkálkodásomat más elv ma sem irányítja.
Pedagógiai jellegű tevékenységemet húsz éves koromtól a Karácsony Sándor ihlette életszemlélet alakítgatta, családi életemben csakúgy, mint szakmai munkálkodásomban. Ezt ma is megtapasztalhatják azok, akik hallgatják előadásaimat, olvassák írásaimat. Viszem a Pál drámámat mindenhová, ahová hívnak, s viszem a felújított Jeremiádot és a Krónikás éneket is, s szólaltatom meg minden módon - ezekben is benne van a gondolkodásom hogyanja, a Karácsony Sándor szerinti –, amíg csak erőmből telik. S folyamatosan írom a naplómat, és szervezem a kuckós közösségünket, s publikálok, ha tudok és lehet.
Kedves Barátom!
Elibéd tárom egy nyáron írt írásomat, ebből is, és az utána következő szövegből is nem lesz nehéz arra következtetned, hogy jómagam olykor olyannak képzelem magam, mint kire úgy tekintenek, hogy már csak volt. S bár ezt én próbálom meg is érteni, de mégis csak úgy érzem, hogy vagyok. S ráadásul lenni is akarok
Most, hogy leírtam a fenti bekezdést, jutott eszembe, hogy kaptam én egy felkérést nyár elején az általam alapított egyesülettől, a Magyar Drámapedagógiai Társaság vezetőitől – magam ugyan évtizedek óta tiszteletbeli elnöke vagyok az egyesületnek, de nem igénylik szolgáltatásomat, noha én szívesen állnék rendelkezésükre -, hogy lennék szíves írni egy szöveget, amit ők felolvasnának a Weöres Sándorról elnevezett országos gyermekszínjátszó fesztivál résztvevőinek, - nem dicsekvésnek szánom, de ennek is én volnék az egyik alapítója -; s milyen jó volna, ha ily módon szólnék az utánam jövőkhöz.
A szöveget megírtam, el is küldtem. (Hogy végül is felolvasták-e, azt már nem tudom. Erről nem tájékoztattak.)
Íme a szöveg, némi kihagyással.
Kedves tanár-rendező kollégák, kedves színjátszók!
Felkérésre írom az alábbiakat, bár szívesebben mondtam volna el a mondandómat személyesen, hiszen tudott dolog, nagyobb a hatása a szövegnek, ha azt a szerző maga mondja, mintha más olvassa.
Tanár kollégáimhoz szólok mindenek előtt. Ti, akik, ha akarjátok, ismerhetitek a ténykedésemet, s talán olvastátok a Történt pedig című könyvemet is, s a Drámapedagógiai Magazin első számait, melyet még én szerkesztettem, melyekben szólok többek között a drámapedagógia és a gyermekszínjátszás kezdeteiről is. Éppen ezért titeket kérlek meg, hogy szóljatok a színjátszó tanítványaitoknak minderről, hadd tudják, hogy ami most van, nem előzmény nélküli. Mindez a folyamat ötven évvel ezelőtt kezdődött, de mindenképpen 1972-vel, amikor a gyermekszínjátszás és a drámapedagógia egymásra talált. A drámapedagógia módszere beépült a rendezésbe, s ettől kezdett a gyermekszínjátszás megújulni, üzenettel megtelítődni, és hatásossá válni. Ez pedig az általam említett időben kezdődött. (Nem függetlenül tőlem.)
Kedves ifjú színjátszók! Úgy gondolom, a mai egyesületvezetőknek és rendezőknek kötelessége megismertetni Benneteket a folyamattal, s azoknak a nevével, akik már nem élnek, de nélkülük nem tartanánk ott, ahol vagyunk…
A gyermekszínjátszás, évtizedek óta mondom, írom, a nevelés nagy lehetősége, személyiségfejlesztő hatású; általa lehettek a demokratikus társadalmak emelt fejű polgárai.
Az Isten éltessen benneteket rendezőitekkel együtt, akkor is, amikor játszotok és akkor is, amikor készültök a játékra. És most is, amikor hallgatjátok a felolvasott mondandómat.
Amit ehhez hozzáteszek.
A drámapedagógia is Karácsony Sándor ihletésű az én oktatási metódusomban, amiként a magyar gyermekszínjátszás is, az én közvetítésemben Hogy most miként történik a központi képzés, nem tudom. Nem vagyok benne. Magamat hiába ajánlom - no, nem előadónak, csak beszélgetőtársnak, akitől lehetne egyet s mást kérdezni -, évek óta semmi megkeresés. Így talán érthetővé válik a levél-napló kezdeti rezignáltsága a szemetes kosárral, melybe előbb-utóbb bekerül az ember.
Na, de addig!
Hohó! Küzdeni erőnk szerint, stb, stb, mivel hogy az ember célja, a küzdés maga.
Drága Barátom!
Mintha folytatnám a méltatlankodást, de vigasztalódom. Erről tájékoztatom is az olvasót. Kaptam ugyanis egy szakdolgozatot egy másik régi tanítványtól, szakdolgozatot, melynek magam vagyok a témája. Azt vizsgálja, hogy a pedagógus személyisége a tárgyán keresztül miként hat a befogadóra, a tanítványra. S engem valamiféle mintának tekint.
Az a baj velem, hogy nem akaródzott tudomásul vennem, hogy elértem azt a kort, életkort, amikor a társadalmi élet diktálta szokások szerint, az embert már szokás leírni, s úgy kezelni, mint aki csak ül a sutban. S hiába van még, akár alkotói lendületben is, azok szemében, akik egykor utána jöttek, s a helyébe léptek, ő már csak volt.
S mivel nem akaródzott ezt tudomásul vennem, megsértődtem, méltatlankodtam, nem úgy viselkedtem, mint egy illedelmes, bölcs öregember. Akartam volna, hogy foglalkoztassanak, legyenek kíváncsiak, mint éltem, milyen körülmények közt dolgoztam, akarjanak beszélgetni velem. A múlt-összegző köteteim, melyek ekkor már kezdtek megjelenni, igencsak kínálták volna a témákat; miről is kérdezzenek.
Mostanában kaptam kézhez azt a szakdolgozatot – szólnom kell róla -, amely kellene, hogy mindig eszembe jusson, mikor szürke az ég, s régi iratokat dobálunk a szemetes zsákba, hogy nincs okom a búslakodásra, még ha a hivatalosak már felejtenének is el, mivel a tanítványaim és barátaim tudatában és szívében öregen is jelen vagyok. Az említett szakdolgozatnak, melynek, mint írtam, én vagyok a témája, szerzője az a régi tanítványom – 1990-1994.között voltam a tanára Nagykőrösön, a Tanítóképző Főiskolán –, aki Debrecenben pedagógus és úgy hívják: Farkasné Nagy Mária (valamikor Nagy Mari) .
Pontosan szerkesztett, pompásan megírt, szépen fogalmazott szakdolgozata nagyon-nagyon megörvendeztetett. Munkájának címe: A drámapedagógia személyiségformáló hatásának bemutatása Deberczeni Tibor munkásságán keresztül.
Amit Nagy Mária bizonyít, az történetesen, hogy a pedagógus a személyiségével is nevel, s miután felsorolja a jó (dráma)pedagógus kritériumait, bizonyítja, hogy én ennek, szerinte kiemelkedően, megfeleltem, megfelelek. Még ideírom, hogy Nagy Mária 5-öst kapott Debrecenben, a Drámapedagógia területén pedagógus-szakvizsgára felkészítő szakirányú továbbképzési szakon, a témavezető tanárától Pinczésné Dr. Palásthy Ildikótól.
És ezzel búcsúzom is. Számíthatsz rá, hogy amíg élek, persze egészségesen, megfelelő szellemi erőnlétben, nemigen leszek illedelmes, bölcs öregember.
Isten áldjon Barátom:
Debreczerni Tibor