2016. márciusi napló
2016-os MÁRCIUSI NAPLÓ
- Ebben aztán minden van -
Ami éppen eszembe jut. Estéként, ha nem felejtkezem el róla, papírra vetem
Váratlan ötlet. Ha nem feledkezem meg róla, esténként leírom a nap történéseit. Már amire emlékszem. Olykor féloldalnyi is a szöveg, máskor meg három sor. Vagy semmi. Most, ebben a naplóban ebből a napi jegyzetelésből töltekezem. Olvasom a firkálmányomat - a kézzel írottat alig tudom kiolvasni -, s amit abból ide illőnek tartok, azt némi pontosítási szándékkal ide írom.
Amikor a kisbetű már túl kicsi, és az egyenes hullámos
Mindig is szerettem olvasni. Az egyik este épp azt gondoltam, hogy életem hátralevő éveit akár olvasással is eltölthetném. Ezen fel is lelkesültem! Tényleg, hogy ezt kellene cselekednem! A könyvek világában élni, elkerülni a mindennapi bosszúságokat, s olvasva menni át a másik létbe.
Csakhogy! Veszem le a könyvet a polcról, nyitom ki a kötetet, s kiderül, hogy apró betűvel van teleírva. Este, villanyfénynél, alig látom. Eddig nem találtatott szempontnak; legyen a novellás kötet, a regény, a folyóirat nagybetűs! Az általam írott könyvek is, kinyomtatva, mind apró betűsek.
Amire eddig sohse gondoltam, hogy romolhat a szem, tompulhat a látás. Nyilván, efféle gondolat, hogy az öregedés korlátozott látással is járhat, meg se fordult bennem. Pedig emlékezhettem volna édesanyámra; nyolcvan éves kora körül romlott úgy a látása, hogy már kötni, horgolni sem tudott.
De hogy én valamikor is ne lássam rendesen a könyv 12-es betűjét! Szemüveggel sem!
***
Két-három hete, hogy azon kapom magam; az egyenest hullámosnak látom. Micsoda hülyeség! Egy darabig nem törődtem vele, mivel az általam kedvelt 14-es betűkkel rótt sorokat nemcsak olvasni, de írni is jól tudtam.
A feleségem döntött helyettem. Időpontot kért a szemészeti rendelőtől. Mehettem is egy hét múlva. Belépek lazán, mintegy bocsánatot kérve, hogy ilyen kicsiséggel zavarom őket, mondom a panaszom, a doktornő meg búvárolja a szememet, aztán azt mondja, hűha! Ennél sokkal többet aztán nem is szól, csak tölti ki a beutaló papírt a János kórházba, a retinás ambulanciára. Kíváncsi vagyok persze! Ahogy kijövök a szobából, neki kezdek a tanulmányozásnak, s rá is lelek a fogalomra; makula degeneráció. S éppen a jó szememen, nem a kancsalon, amelyikkel eddig sem láttam jól.
Egy fél napig tanyáztam a kórház ambulanciáján, hol kint, hol bent. Persze, hogy ideges voltam. Később fel is szaladt a vérnyomásom 200-ra. Aztán kiderült, ami kiderült, történetesen az, hogy meszesedik, s nedvesedik a jó szemem fenekén valami, aminek nem kéne. Ettől hullámos az egyenes. Injekciót kaptam a szemembe, s még fogok is, és cseppentőket és biztatást; remélik le tudják lassítani a romlást.
Én meg elkezdtem, mit is, számba venni; mi jöhet ezután, s győzködtem magamat: Gondolkodjál pozitíven, adj hálát az Istennek, már eddig is többet éltél és egészségesebben, mint sokan mások. Nem egyszer hallod; ha én ezt megérném!
És akkor a feleségemért kezdtem imádkozni, akinek váratlanul többször akad valami baja, többször, mint nekem.
Hogy lehet az öregedő embert leszoktatni a hasznos cselekvésről, másként, az életről
Hogy lehet az öregembert leszoktatni arról, hogy akarjon még valami hasznosat cselekedni? Már amiről ő azt gondolja, hogy hasznos.
Néhány példa a magam öregedő életéből.
- Felkínáltam a volt főiskolámnak, ha van érdeklődő diák, s ők meg is szervezik, szívesen bevezetem őket valamely olvasható és hallható színjátékom alapján a dramatizálás és szerkesztés mesterségébe. Ezen a főiskolán, ahol fakultatív módon sikeresen folyt a drámapedagógia oktatása és huszonhárom éven át a színjátszás gyakorlása, majd csak akad egy tucatnyi fiatal, akit a téma érdekel – gondoltam és velem együtt gondolta a főiskola vezetősége is. Végül is, nem akárkitől tanulhatják a mesterséget, szakembertől, aki sikeres pedagógiai múltat mondhat magáénak, aztán nem kerül pénzükbe, jeleztem előre, hogy tiszteletdíjat nem kérek, s valami olyasmit tanulhatnak tőlem, aminek hasznát veszik az oktató-nevelő munkájukban.
A kitűzött nap előtt jött a telefonhívás, és szégyenkezve jelezte a dékán-helyettes, Méhes Balázs, hogy ne haragudjak már, de egy jelentkező sem akadt a százak között, akiben a kíváncsiság szikrája kicsiholódott volna.
Mit tehettem, nevettem; végül is kedvelem az abszurdot.
A főiskolások, akikkel foglalkoztam volna, oktató-nevelői pályára készülnek.
Menjek netán tüntetni, hogy ingyen sem kell a munkám!
***
- Megkeresett a számítógépe segítségével egy réges-régi ismerős: segítenék neki, ünnepi beszédet kellene írnia és mondania. Küldjek neki anyagot, nagyon megköszönné.
Küldtem.
A köszönet viszont késik. Lehet, hogy elromlott az elektromos ketyeréje.
***
- Egy budapesti református gimnázium igazgatója meghívta a Tiszaladányi jeremiád című előadásunkat, mutatnánk be a diákok előtt.
Bemutattuk, sikere volt. Én fellelkesültem, s nagy boldogságomban, hogy játszhattunk hatszáz gimnazista előtt, köszönőlevelet írtam az igazgatónak. Már, hogy ingyen, szeretetszolgálatból játszhattunk.
Vártam, hogy megköszöni, hogy én megköszöntem.
Várom még most is. Négy hete várom.
***
A lelkészünk egy időben bibliai igéket küldözgetett e-mailon, hogy gondolkozzunk el azon, mit is mond nékünk, jámbor templomba járóknak a kiragadott szent szöveg.
Tetszett az ötlete. És ezt meg is írtam neki, s mellékeltem egy hosszabb, a témához kötődő írásomat. És vártam, hogy reagál. Így illik, gondoltam, és még meg is indulhatna köztünk valamiféle lelki beszélgetés.
A lelkész-esperes azonban vagy el sem olvasta az írásomat, vagy nem érdemesítette válaszra. Akárhogy is történt, hibázott.
Én ugyanis gyarló ember vagyok, aki szereti, ha partnernek tekintik és nemcsak szántóföldnek, amelyik ugye arra való, hogy vessenek bele.
Meg akként is neveltek; udvariatlanság írásra nem válaszolni.
Nem tagadom, megsértődtem.
Amikor az emberfia saját üstökét fogva próbálja magát kihúzni a gödörből
Lassan kikopom az időből. Egyre kevesebbszer várnak el tőlem valamit. (A feleségem kívánságait kihagyom.) Egyre kevesebbszer hívnak előadás tartására, beszélgetésre, szóval, olyasmire, amihez még értek.
Ha gyötörni kezd a feleslegesség érzése, magam találok ki a magam számára valamit. Esténként lejegyzem a velünk történteket. Kínálgatom magamat, mint egy amatőr, pénzt el nem fogadó prostituált, hogy a Pál műsorommal tudok még igét hirdetni. Aztán a naplómból monológokat készítek, s előadom a Kuckóban. Ott még fogadják. Minden ürügyet kihasználok ahhoz, hogy a facebookra képet, szöveget töltsek fel, hadd tudják, hogy még élek.
***
Igyekszem meggyőzni magamat, hogy értéket hozok létre, ha naplót írok, s felteszem az internetre. Majd csak hasznát veszi valamikor a családom egy érdeklődő tagja, s nemcsak kíváncsiságát elégíti ki, de hasznot is szed ki belőle. És egyáltalában az írás. Hogy mennyi cikkem, dolgozatom, könyvem jelent meg az évek során! Mért kellene gondolnom, hogy abba kellene hagynom! Mert, hogy gondolom. Annyira érzem, hogy a mostanság megjelenőket nem olvassák. Szerencsére van néhány barát, tanítvány, Tóth Tibor dr. főként, aki szeretettel lebeszél erről. S én egyelőre még hagyom is magamat lebeszélni
***
Érzem, hogy ritkul körülöttem a levegő. Egyelőre még kapkodok. Vajh Juhász Ferenc is, a korombeli, zseniális költő nem a légszomjba halt bele?
***
Kitaláltam valamit. Ez is amolyan münchausenféle önmentés. Szeretném, ha a 88. születésnapomra, ami ugye októberben következik be - ha élek addig -, szóval szeretném, ha az említett alkalomra összegyűlnének azok, akik rokonuknak tartanak. És összegyűlnének a barátaim is, miután vállalják, hogy elolvassák frissiben a Visszanéztem, a Különbéke Debrecenben, a Történt pedig és a Kőrösi huszonhárom című önéletrajzi könyveimet, illetve azok valamelyikét, s én csak ülök közöttük, ők kérdeznek, én meg, ha tudok, és nem érzékenyülök el, válaszolok.
Ezt szeretném.
S mennyire másként érezném magam, ha ezt nem én találom ki!
***
Még mindig nem tudtam magam leszoktatni arról a valamikor kiötlött ambícióról, hogy a Kuckó életét megörökítsem, mivel – szuggerálom magamba - az abban történtek nemcsak nekünk lehetnek fontosak, hanem a majdani művelődéstörténetnek is. Ezért találtam ki a Leveleket is annak idején.
Két dolog derült ki mostanában. Az egyik, hogy 15 éves a Kuckónk s hogy három éve nem jelentettem meg kötetbe fűzött Leveleket. Jó volt tudni, hogy most rendelkezünk némi alapítványi támogatással a Wagner Nándor Társaság jóvoltából, s ha rászánom magam, most megalkotható a Levelek az utóbbi három évről.
Megkezdtem az anyag-gyűjtést, szerkesztést, s csakhamar rájöttem, hogy a füzet akkor lehet sikeres, ha feldúsítjuk képekkel. Aknay Tibor eddig is partnerem volt minden olyan esetben, amikor képeket kellett a szövegekhez applikálnom, most viszont – gondoltam -, partnerem kellene, hogy legyen; a kötet létrehozása egészében.. A képszerkesztéshez meg egyébként is ő ért.
Félnapokat ültünk a számítógép előtt, s már csaknem készen voltunk, amikor jött a malőr. Tibor váratlan infarktusa. Míg ő lábadozott, kitaláltam, hogy kiegészítjük a Leveleket a kuckós-tagok egy oldalas önéletírásával. S mire Tibor felépül, az életrajzokat máris szerkesztheti, s illesztheti hozzá a portrékat.
Most amikor e sorokat írom, Aknay barátom már itthon gyógyul, az önéletírások meg csurranva-cseppenve érkeznek is az interneten, s ketten győzködjük magunkat, hogy milyen fontos munkát végzünk.
Milyen kevés kell ahhoz, hogy az élet elviseléséhez szükséges örömérzéshez hozzájussunk
Egy délelőttön nálunk volt a legkisebb dédunokánk, az ötéves Gergő. Közénk robbant az élet. Vilka mama minden bajáról megfeledkezett. Meg is fiatalodott.
Fárasztó boldogság volt vele lenni, de boldogság.
Levente meg, a nyolc éves, amit mostanában nem csinált, átkarolta a derekamat, s érzelmesen a hasamhoz nyomta a fejét. Egy kis időre egyek voltunk.
Panna az óvodás dédunokám, milyen öröm volt ez nekem, várta, hogy meglocsoljam. Kitárt karral rohant felém, ahogy meglátott.
Ági lányunk, nem múlik el nap, hogy fel ne hívna telefonon, nem másért, csak hogy jól vagyunk-e. Biztonságot ad, hogy tudhatjuk, számíthatunk rá.
Most meg, hogy kimozdítson minket otthonról, felhívta a figyelmünket a Lovasíjász című filmre, hogy feltétlen nézzük meg.
Ádám unokánk járt egy időben Karsai mesterhez, a lovasíjászhoz, de nem maradt ott. Hobbiból íjászkodott, de közgazdász lett.
A film tényleg jó. Izgalmasra és tanulságosra készítették. És hazaszeretetből is lehet valamit tanulni belőle. Iskolai osztályfőnököknek ajánlanám, vigyék el a tanítványaikat megnézni a filmet.
Nekünk mindenesetre örömet szerzett a lányunk.
Kósa Vilma pedig, a feleségem ragyogó arccal jön ki egy nem régi reggelen a klotyóról, s azt mondja: te apa, én olyan jót ürítettem, hogy érzem, meggyógyultam.
Akkor – mondtam én –, eme örömre főzök még egy kávét.
Még elmondom, hogy a feleségem, végre hajlandó magával vinni a mobilját. S már azt is tudja, mint kell ki- és bekapcsolni. Mekkora boldogság, hogy amikor aggodalmasan hívom, fel is veszi, és bele is szól.
A fiamékkal is, ahogy öregszenek, s több a szabadidejük, gyakrabban találkozunk. Ki is nyíltunk egymás irányába. S ez nagyon jó. Most még, az ő kezdeményezésükre és vendégszeretetükből kifolyóan együtt is utazunk április végén a horvát tengerparthoz.
Bajzik Gyuri színpados-kuckós barátom maga a biztonság. Ha felemelem a telefont és kérek, vagy kérdezek tőle valamit, rendszerint a számítógépemmel meg a honlappal kapcsolatban, biztos lehetek abban, hogy a válasza készséges, rövid és megbízható. És ez nagyon-nagyon jó.
Boda Béla, ez a férfias kiállású, ám már maga is öregedő, egykori színpados kuckós, csak úgy, barátságból eljött Kósa Vilmának villanyt szerelni, nekem meg telefont beigazítani. Én csodáltam, hogy milyen találékony, közben még beszélgettünk is. Jól éreztük magunkat. Az öröm órája gyarapodott eggyel.
Március 15-én, esőben, a Múzeum előtt valaki váratlanul a nyakamba ugrott. Sajtos Orsi, egykori tanítóképzős tanítványom. Örült, hogy meglátott. De már ment is tovább, vele volt a két kamaszodó fia, s fáztak. Honnan tudhatták volna a fiúk, hogy én meg hogy megmelegedtem az anyukájuk szeretetétől.
Vinczeffy Zsolt, Inokán élő közgazdász barátom, aki két pompás dolgozattal is megtisztelt – már abba akarta hagyni az írást, mivel nem kap visszajelzést. Én meg biztattam, ne csináljon már ilyet, belehal, ha nem ír, s higgye el, ritka okosan gondolkodik, ne fossza meg azt a kevés embert az élménytől, aki szívesen okul a gondolatain, már csak el ne hallgasson!
S most itt a két dolgozat. Engedélyt kértem tőle, hogy továbbíthassam.
Négyen már vissza is jeleztek.
Örülök nagyon.
És örülök Pécsi Tamásnak, a későn szerzett, Debrecenben élő barátnak, Vilka egykori tanítványának, a nyugdíjas állatorvosnak, a pontosan fogalmazó gondolkodónak, a megtérése élményét jól mondható versekbe tömörítő költőnek. Ő elemzi a naplóm néhány gondolatát, én meg arra biztatom, jelentesse meg az istenes verseit könyv-alakban is.
Egyszer már személyesen is találkoztunk.
Meglátogatott egy Váriban született névrokonom. Debreceni Zsolt. Geodéta, de Németországban, ahol elég jól keres, valami másból él. Nem a tanult szakmájából. Kedves, okos ez az immár harminc éves férfi. Keresi a helyét. S szurkolok neki, hogy megtalálja.
Sűrűn jár haza a szüleihez, az Ukrajnához csatolt szülőfalunkba, Váriba. Kocsival jön Németországból.
Legközelebb engem is felvesz, és elvisz Váriba. Ő a szüleihez megy, én a nagyszüleim sírjához.
Már számolom az öröm óráit. Ő is hozzátesz egyet-egyet.
Füzesi Éva, írtam már róla korábban, késve jött kuckós, kocsijával levitt minket Tiszakürtre. Az egész napunkat kellemessé tette. Kiegyensúlyozott, megnyugtató személyiség. Jelenlétében a feleségemmel még csak nem is párbajoztunk. Én metszettem a fáimat, az almát és az őszibarackot, Vilka osztogatta az észt Attilának, a kertmunkás barátnak, Éva pedig, mivel otthon érezte magát, rengeteg ibolyát szedett. Hja, ő még tud hajlókázni. Igaz, nekem is volt erőm a kocsiba pakolni a pálinkás demizsonokat.
Kecskeméten egy olasz vendéglőben még, ahol vacsoráztunk, köszönthettük egymást abból az alkalomból, hogy nem kellett az öröm óráit számolni, mivel az egész nap azonos volt az örömmel.
Aranka. Újabban hozzá járunk masszírozásra, s miután a feleségem ragyogó ábrázattal állított be az ajtón a gyömöszölés után, s regéket mesélt róla, én is elszántam magam.
Két órán át gyúrt, páratlan vehemenciával, s közben beszélt. Nekem magamnak hason fekvő állapotomban csak ötször kellett annyit mondanom, hogy nahát, meg fantasztikus és hogy ez igen, ilyesmiket. S közben megtudtam, hogy gyermekkorában verték, s hogy Bélát, a barátját elküldte, s hogy jól érzi magát egy újfajta keresztyén szektában, s hogy börtönbe jár pasztorálni, s hogy a lánya egy kopt keresztény arabhoz ment feleségül, de azért az unokáját körül kellett metélni, és hogy milyen volt az esküvő Kairóban.
És méltányos árat kér módfelett, eredményes munkájáért.
A jobb vállam már alig fáj, mióta ő masszírozza.
Két óra Arankánál, felért két boldog órával.
És amit még ide írok, nem is tudom mi; csak nem politika?
2011-ben írtam, az áprilisi naplómban: Maga alatt vágja a fát, aki óraszámot növel.
„A hírekben hallom, a rádióban, hogy a kormány emelni akarja a pedagógusok tanítási óraszámát. Így spórolna. Nem kapok levegőt. Ezek megőrültek -mondom.
Hatvan éve, hogy tanítok, s mindig arra vágytam, hogy a tanítási órák számát csökkentik.
De hogy ez a kormányzat, éppen ez, amely nemzetben gondolkodók segítségével formálna egy jobb Magyarországot, ez talál ki ilyet! Hagymázas ötlet. Miféle ellenség súghatott?
Illetékesek ne tudnák, hogy rosszkedvű, agyondolgoztatott pedagógusokkal nem lehet nevelni! Még oktatni se nagyon.
Elküldeném eme miniszteriális hivatalnokokat, akiknek efféle kitaláció jut eszébe, elküldeném tanítani, mondjuk a pesti nyolcadik kerületbe, integrált osztályba, tanítsanak ők heti huszonkét meg több óraszámban, megnézném, mosolyogva jönnek-e ki, feldobottan az órákról, s meghallgatnám, mint vélekednek a hatóság óraemelési ötletéről.”
Ezt meg a minapában a facebookon közöltem. A volt tanítványaimnak szántam.
„Gondoltam valami fontosat, ami Rád is tartozik, tartozhat, kőrösi tanítványaimra, illetve azokra, akik tanáruknak tartanak, noha nem tanítottam őket. Ebben az esztendőben van a második nagy forradalmunknak, levert forradalmunknak a 60. évfordulója. Jómagam 2001-ben az ötvenhatos forradalom 45. évfordulójára készítettem el a Gulyás Lajos mártíriumáról szóló drámámat, melyet tizennégy éven keresztül mutattunk be, több százszor, 85 éves koromig.
És most következnék a fontos gondolat. A forgatókönyv megjelent, hozzáférhető, DVD-n is megtekinthető. Rajtad a sor. Meg kell rendezned a te elképzelésed és a te rendezésed alapján. Ha kell, segítek. De az "Egy huszadik századi krónikás éneknek” szólnia kell. Erről hallgatni nem szabad.. Mivel "Vétkesek közt cinkos, aki néma."
Csaknem nyolcvanan megtetszikelték a javaslatot. Most várom azokat, akik nemcsak díjazzák az ötletet, de meg is valósítják. Ha annyian volnának, mint amennyien Jézus körül voltak! Az igazság az, hogy a felével is megelégednék.
Erről még beszámolok. Esőben a Múzeum- kertben
Vettük az esernyőt, és elindultunk a Múzeum-térre március 15-ét ünnepelni. Ott álltunk a tömegben, olyan helyen, ahonnan még a kivetítőről sem lehetett hallani Orbán Viktort. Az aszfalt tocsogójában álltunk, és nem mozdultunk. Hogy mit mondott a miniszterelnök, nem tudnám citálni, de bepréselődve is jó volt ott lenni, mert akik tartottuk a fejünk fölött az esernyőt, éreztük, nem vagyunk egyedül. Ez a tömeg nem magányos tömeg Egy érzés aurájában áztatjuk magunkat, s valószínűleg hasonlóképpen gondolkodunk a nemzet dolgairól, s akként vélekedünk, hogy a miniszterelnök nagy formátumú politikai személyiség.
S a végén, amikor közösen énekeltük, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, bizony beleborzongtam, s akkor ott az esőben, már hazafelé jőve azt gondoltam, jó ügyért tán még most is beállnék a regimentbe, mert hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza.