2016. májusi napló
2016-os MÁJUSI NAPLÓ
Miről is olvashatsz ebben a naplóban
Ez a Májusi napló, csak most, hogy összeállt, veszem észre, a kíváncsiságról szól. Pontosabban arról, hogy közeledve a 88-ik születésnapomhoz, nem szűnök meg érdeklődni, mi minden zajlik körülöttem, a kis- és nagyvilágban, s még arra is késztetést érzek, hogy reflexióimat rögzítsem.
Az élet ugyan abszurd, de mégis szép élni benne. Öregen is.
Lehet, hogy erről szólok a Naplóban. Vagy mégsem csak!
Magam is csodálkozom, de újra azt érzem, nem hanyatlunk. Legalább is nem látványosan
Az elmúlt év őszén, amikor testi bajok ugyancsak környékeztek – Kósa Vilmát főként –, és emlegetni voltunk kénytelenek a két számot, hogy 85 és 87, apatikusan néztünk egymásra: Na, itt a vég, ideje volna elrendezni az elrendezetlent.
Aztán kezdtük magunkat összeszedni, s egyszer csak azt vettük észre, hogy megint kedveljük azt, amit korábban; a reggeli kávézást, az esti pálinkázást, az olvasást - én az írást is -, s újból híreket hallgattunk és némely eseményről, történésről, kinyilatkoztatásról véleményt is fogalmazunk. Hitvesem igen határozottan, én szokásom szerint óvatosan. Jómagam még közönség elé is álltam, egy, a napló szövegeiből szerkesztett, új, önálló esttel. Fájós derékkal, s más panaszokkal, ám virgonc lélekkel megállapítottuk, hogy kegyelmi időt kaptunk, egyelőre még megmaradunk. Sőt, tavaszodván, hogy zöldült a rét, olyan energiák jelenvalóságát észleltük, melyek magunkat is megleptek; Kósa Vilma újra 12 órázott Tiszakürtön a kertben – szenvedélyes gaz-huzogató -, én meg újra elővettem a szegre akasztott kaszát, fentem rajta egyet, s kaszáltam ott, ahová a fűkasza el nem ért, és ástam, ültettem, kapáltam, talicskáztam.
Itt a helye, hogy elmondjam. Ősz volt, amikor szomorúan tapasztaltam, hogy fáraszt a kerékpározás, nehezen viselem a hagyományos úton - Kürttől Bogarasig, a szilvás-diós kertig - a tizenkét kilométert. És már azon is gondolkoztunk – az interneten már árakat is néztem –, hogy vásárolok egy elektromos biciklit, s majd azzal rovom a kilométereket, amikor is, Gyertyák Attila, a mindentudó segítő, megvizsgálta a kerékpáromat, megolajozta, megadjusztálta, s hozzásegített a felszabadító élményhez: tavasz óta úgy karikázok, mint régen. Kiderült nem én rozsdásodtam be, hanem a gép.
Hogy ezzel függ-e össze, nem tudom, de újra bokrosodni kezdett a munkakedvem, és ami ezt meg szokta előzni, élénkülni a kíváncsiságom. Rájöttem, van még felfedeznivaló a világban egy s más, ami arra vár, hogy megismerjem, megtanuljam, birtokoljam, s van még közölni és adnivalóm is. Hogy ez az egészséges lendület meddig tart!
És minden este hálát adunk a Fennvalónak, hogy még itt, eme földi létben egyelőre még számol velünk.
Kíváncsi vagyok, és figyelem a dédunokáimat, mint formálódnak
Már nem tudom, kitől vettem az alábbi okosságot, miszerint a kíváncsiság mozgásba hozza a boldogság-hormonokat, s lassítja az öregedés folyamatát, de ha ez igaznak bizonyulna, nem volna okom panaszra. Én ugyanis, ahogy írtam az imént, módfelett kíváncsi maradtam. Figyeltem és figyelemmel kísérem például a dédunokáim személyiségjegyeinek alakulását, tehetségük különféle megnyilatkozását. Szurkolok Gáspárnak, aki a napokban érettségizik, s akit nagyon tehetségesnek tartok – tudós-típus -. Várom a tizenhat éves Flóra – szép kislány, fel is tettem a facebookra a fotóját, amelyen Vilka mama meglepetéses grillás tortájával látható - hamari konfirmálását, meg a titokban írt regényét. Aztán figyelem a nyolc éves Leventét, aki amellett, hogy jó matematikás, kitűnően fut és ugrik. Szurkolok Andrisnak, aki most felvételizett zenetagozatú iskolába, és aki egyébként kíváncsi búvárlója a természet látható jelenségeinek, és figyelem a hat éves Pankát, aki hála Istennek, virtigli kis hölgy, csinos, színes és cicás. Gergőt, a legkisebbet meg figyelni sem kell, előttünk zajlik az élete, most hívta fel éppen Vilka mamát, mondván, hogy szeretne kotorászni a varázstáskájában. Remek kis ember, pompás testi és szellemi adottságokkal.
Felfedezzük Budapestet. Mangalica termékek egy kirakodó vásáron
Esik az eső, de Kósa Vilma, a feleségem csak ragaszkodik hozzá, hogy kimenjünk a mangalica vásárra. Valamiért ez neki fontos. Kötődés a paraszti múlthoz? Emlékidézés? Ürügy, hogy megint a gyermekkoráról, Szamosszegről beszéljen?
Járkálunk erre, arra, ülnénk le, de esik az eső, a székek, padok vizesek. A feleség valamit vásárol. Nem tudom, mit Az egyik sátornál hatalmas serpenyőben töltött káposzta kelleti magát, ennek nem birok ellenállni. Fedett rész is van, tányérra kérem a hatalmas két tölteléket, mellé kenyeret, ülök egy hosszú sörpad mellé, hogy majd jóízűen megeszem.
A káposzta belseje hideg, ráadásul a derék, kunfajta magyar fiú be is csap. Nem is kevéssel. De nem szólok. Se neki, se a feleségemnek. Ő cirkuszt csinált volna, s nekem akkor még jobban elmegy a kedvem az egész mangalicázástól.
Az viszont tetszett, miközben járkáltam a pocsétában, hogy bennem is felderengett a gyerekkor, Anarcs, a lakásunk az iskolaudvarral, meg a disznóóllal, s benne a mindenkori mangalicával, az úgynevezett zsírdisznóval, ahogy vittük neki a moslékot, ahogy anyám vakarta a füle tövét, apám meg készítette a kukoricadarát, meg ahogy villáztam a ganét, meg ahogy leöltük a göndör, kezünk alá szelídült mangalicát. Erre persze nem szívesen emlékszem.
Laci fiamékkal az Adrián. Minek örül az ember áprilisban, a tengerparton
Mindenekelőtt annak, hogy eszébe jutottunk a fiúnknak meg a menyünknek, hogy befizetve az öregeknek is, leautóznak velünk Selcébe, Crikvenica mellé, három napra, tengert nézni, s hogy éppen ide, mivel Crikvenica az apa számára amolyan kultikus hely, már gyermekkorában, Anarcson hallott róla, hogy az édesanyja nagybácsija, a cipszer eredetű budai zenetanár, az első világháború előtt minden nyáron ide vonatozott Budapestről, nyaralás végett.
Örül az ember, hogy mindent harmónia leng körül; békességesen utazunk, a gyerekek készségesek, a szeretet is valóságos, hogy kellemesen tavaszias az idő, s a tengerparti szálló szobája kényelmes, amelyben a feleség, végre, tíz órát is tud aludni.
Felfedezés, noha tudható lett volna, hogy a tenger nem is olyan igazi, mindenütt szigetek és öblök, és magyar vonatkozás is számtalan, hogy itt született a kőszegi hős, Jurisics Miklós, s még a szobrával is találkozunk, s hogy Senjben, alig húsz kilométerre Selcétől, egy elragadó városka középkori ó-várossal, s a dombon Frangepán-vár, velencei stílusban.
Nem lehet nem örvendezni annak, ahogy a feleségem örül az itteni flórának, a bokroknak és fáknak, melyek közül többen most virágoznak, hogy a babérlevél a járda széléről is szedhető, s hogy tudatosodik, a tengerpart alig három óra az országhatártól, mert megépült a sok alagútas autópálya.
A gyerekek is öregszenek, s kezdjük a világot, a horvátországit is, hasonlóan látni. Az említett harmónia netán ebben lelné magyarázatát?
Budapest felfedezése tovább tart. A rántott borjúlábbal ismerkedünk
Az élet csupa felfedezés. Csak élni kell. Feleségem ötletére kisétáltunk a Hold utcai vásárközpontba, másként piacra.. Renoválták, megújították, szép. Jó volt benne sétálgatni. Az egyik helyen, ahol nem voltak sokan, s minden és mindenki barátságosnak tetszett, tőlem szokatlan módon ajánlatot tettem a feleségemnek, hogy üljünk le, sörözzünk egyet, és együnk valami olyasmit, amit még sohse ettünk, de amiről már olvasni olvastunk; rántott borjúlábat. Két fél adagot.
Jól éreztük magunkat. Ám épphogy nem kaptunk gyomorrontást. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy miféle az a rántott borjúláb, de valami extrát akartam magamhoz venni - gondoltam, öregkorunkra ismerkedjünk az újjal. Bevallom, én rántott borjúszeletfélére gondoltam, hogy Vilka mire, nem mondta, ám tény, hogy a szelet inkább zsíros volt, mint húsos. Mindazonáltal megúsztuk gyomorrontás nélkül, hála a sörnek, amit jóízűen kortyolgattunk.
Hát, ahogy ballagtunk hazafelé, mondtuk is, valami újat, nekünk újat felfedeztünk, de borjúlábból alighanem ez volt az utolsó adag, amit a földi életünkben bátorkodtunk megenni.
Pál új helyen, új módon, Debrecenben
Akár dicsekvésnek is tűnhet, amiről most írok. Újfent bemutattam a Pál-drámámat, mégpedig, némi baráti kapcsolódás révén, a debreceni nagytemplom presbitériumának a meghívására - most fogózzál meg olvasó, olyan helyen, ahol eddig soha, egyházi kávéházban -, mégpedig úgy, hogy érezni lehetett, eltűnődik a mondottakon az a száz körüli néző, aki eljött a kávézóba Pált hallgatni. Itt akár be is fejezhetném a közlendőmet, de valamit még el akarok mondani; tudtam alkalmazkodni a hely sajátos szelleméhez, s mert nem lehettem más, mint közvetlen tolmácsoló, másként is szólt a páli szöveg.
És előadás után ottmaradt a közönség, barátok, rokonok, ismerősök és ismeretlenek, s éreztem, hogy nemcsak én, de ők is kíváncsiak. S nem voltam fáradt, a szellemem, mint a fénykorszakban. A memóriám is hibátlanul működött.
Nagyon figyelmes, okos és kedves volt Tóth Dorottya lelkészasszony, és mindenben segítőkész. Azon persze csodálkoztam, hogy a vezető papság nem tűntette ki megjelenésével az apostolt meg a tolmácsolóját, s teológusok sem özönlöttek a helyre. Igaz, be sem fértek volna.
Rokoni születésnap
Tiszakürtről jöttünk fel, korábban egy nappal, hogy megköszöntsük, ahogy szoktuk, rokonomat, Szanitter Árpit, 70. születésnapja alkalmából. Árpád, aki egyedül él – máskor írtam már róla – pompás házigazda, mindig készül. grillezett falatokkal és gesztenyepürével kínál. Mi mondókával köszöntjük, jóízűen falatozunk, és iszunk is persze mértékkel, és beszélgetünk.
Árpád napját is meg szoktuk ünnepelni, bár a fiatalabb generáció már nemigen figyel a névnapokra, valaki mondta is az imént, hogy leszarom a névnapokat, nem jelent nekem semmit. Micsoda ostobaság nem megragadni minden alkalmat, amelyen az emberfia örömet szerezhet a másiknak.
Árpi örül, ha megköszöntik, s én is örülök, ha nem felejtik el a rokonaim, barátaim, tanítványaim a Tibor napját.
Ünnepek nélkül nem is lehet élni, illetve lehet, csak nem érdemes.
Árpikám – bár hitetlennek mondod magad -, ez úton is kívánjuk: éltessen az Isten!
Amikor az ember felfedezi könyvtára régi könyveit, s rájön, nincs jobb dolog az olvasásnál
A könyves polcaink előtt egy ovális nagy asztal terpeszkedett már évek óta, s azt most, a feleségem ötletére máshová tettük, így a kezünk ügyébe kerültek az évek óta nem fogdosott könyvek. Nem is gondoltam volna, mennyi jó kötettel rendelkezünk. Amikor sem vitázni valónk nem volt és keresni sem kerestünk semmit és néznivalóra sem leltünk a tévében, elkezdtünk olvasni. Egyre többször és többet. Az is előfordult, hogy könyvvel a kézben, már 10 óra körül lefeküdtünk
***
Kezembe akadt egy vékony könyv, olyan, amelyet aztán le se raktam. Kíváncsivá tett maga a fedőlap. Megesküdtem volna, hogy ezt sohse láttam, nemhogy olvastam volna. Déry Tibor meg Örkény István neve egymás mellett, s a cím, Négykezes regény. Aztán kiderült, ami kiderült, az nevezetesen, hogy a két jeles szerző úgy döntött 1954-ben, hogy miután különféle írói háborúkon túlestek, terápia gyanánt mintegy, közösen írnak egy vidám könyvet, amely, ha sikerül, a sematikus írói stílus paródiája lehet, Levonultak Szigligetre, előleg gyanánt honoráriumot vettek fel, aztán alkottak. Menet közben kiderült, hogy együtt a munka nem megy, rájöttek, hogy az sem jó, amit eddig összeírtak, abbahagyták. A megírt kéziratot félretették, majd jött ötvenhat, Déry börtönbe került, az egészről megfeledkeztek. Aztán 1978-ban Örkény előszedte a kézirattárból, ellátta jegyzetekkel, s Aczél György engedélyével, a barátja emlékére, a négykezest megjelentette.
A könyvet elolvastam. Tényleg nem jó. De tanulságos. Elárul egyet-mást a szerzőkről, no meg a korról. Örkény megjegyzései fontosabbak a szövegnél, amit ketten írtak.
***
A másik könyv, mely a tenyeremhez simult, igencsak ott is maradt, mivel oly igen kívánatos volt az ő tapintása. Krúdy Gyula aláírása aranylott a szép kötésű bordó fedőlapon, belül meg, hogy kiadta az Atheneum Kiadó 1916-ban. Áruljam már el a könyv címét is: Aranykézuccai szép napok. Majd lapozok még egyet, s ott egy ajánlás Krúdy Zsuzsától, a lányától; vendégünk lehetett Debrecenben, mivel a dátum, amit ugyancsak ő írt, eligazít az időben: 1963. november.
Százhetven oldalon, már kissé sárguló papíron, megannyi elbeszélés; szerelmes, csábítható asszonyok, s férfiak, akik még tudtak udvarolni, tudták a hölgyek szívét körülsimogatni; s hogy tudott ez a Krúdy a részletekre is figyelni; minden él körülötte, nemcsak az emberek, de a tárgyak és a virágok, a temetők és a boltok, a fodrok és a sétapálcák, minden.
Krúdyt hangosan kell olvasni, hogy halljuk nemcsak belül, de hangzóan is, mondatainak zenéjét. Márai szerint magyarul írni ketten tudtak igazán, Arany János és Krúdy Gyula.
***
Levelezni pedig – szeretem az írói levelezéseket olvasni –, mint kiderül most számomra, nemcsak Petőfi és Arany volt képes egymással eszmét és egyebeket cserélni és nemcsak Kazinczy és Berzsenyi, de ekként tudott írni levelet Németh László is. Történetesen a lányának, Magdának, aki 56 után családostól Kanadába emigrált. 1988-ban jelent meg Levelek Magdához címmel az a kötet, melynek anyagát a Kanadában élő Magda szerkesztette egybe.
Az író, mint jó édesapa, mindenről ír tanár lányának, ami nélkülözhetetlen információ lehet a számára; az 1956 utáni magyar életről, a család helyzetéről, a maga gondjáról-bajáról, s ami engem legjobban érdekel, pedagógiai nézetéről. Tanácsokat ad Magda lányának, a kint tanító kémia tanárnőnek, mit, miért és hogyan tanítson.
Németh László zseni; és semmi extravagancia, semmi póz. Olyan, mint Arany János, polgár-zseni.
Az utolsó levelek egyikéből idézek - amikor már a megerőltető szellemi munkától is tiltják - egy nekem fontos részletet: „Anyu fogadkozik, hogy az idénre nem tervez utazást, nem hagy magamra engem. S én csakugyan nagyon rászorultam; ő az egyetlen, aki mellett keveset beszélve ülhetek, s mégis úgy érezzük, hogy társaságban vagyunk. Ez talán már az öregség vigasza, hogy így eltelik egymás mellett az élet. Ahhoz, hogy milyen érdektelen öregember lettem, elég jól tűr és kedves velem.”
Németh László orvos is, diagnosztizálja romló állapotát, s az utolsókig ír. Többet, mint amennyit szabadna. De hát!
Emlékezni kezdtem, hogy valamiket, amiket ma is fontosnak tartok, már 2011-ben megírtam. Idézet magamtól
Hallom a tévé egyik csatornáján, hogy az egyik kormány-főtisztviselő, szócsöve a miniszterelnökünknek, mellesleg képviselő is, nem vette észre, hogy havonta csaknem négymillió forintot utalnak a számlájára állami intézmények innen - onnan – több állása van ugye -, s mert nem vette észre, nem állt módjában tiltakozni, hogy csak kettőt uraim, s ne többet! Rendelet szabályozza ugyanis, hogy kettőmillió a limit. (Most már öt.)
Márai jut eszembe, a polgár, aki a naplójában azt írja egy helyütt: „Egyfajta ember soha nem tanulja meg, hogy az egyén, a család, a nemzet életében vannak időszakok, amikor nem illik sok pénzt keresni; akkor sem, ha különösebb kompromisszum nélkül nyílik mód erre.”
S ez a mi időszakunk ilyen, és ezt az irányító funkciókban lévő polgártársaknak ugyancsak „illene” tudniuk.
Próbálom távol tartani magam a politikától. Márai Sándor szól helyettem
Márai Sándorral beszélget Furkó Zoltán, 1988-ban beszélget, mégpedig Márai otthonában, San Diegóban. Amikor már mindenki kihalt körüle. Én meg 2012-ben olvasom, hogy miről is beszélt akkor a kassai polgár. Miről is huszonnégy évvel ezelőtt. Hát Amerikáról beszélt, meg Európáról!
Hogy mit? Idézek:
„Amerikának mindig nagyobb volt a szerencséje és a gazdagsága, diplomatái és katonái sorra tévedtek. Nekünk nem lehet tőlük semmit sem várni, mert többnyire vakon cselekszenek. Kellemes, civilizált nagy ország, de azt sem tudják, ki volt Tolsztoj vagy Thomas Mann. Kár, hogy hamarosan eljutnak a „kritikus tömeg” állapotába, és azután összeomlanak.”
„Európa legmélyebb értelme nem az egység, hanem a különbözés, az élet sokfélesége és ellentéte, a fajták és nyelvek tragikus és nagyszerű küzdelme és vitája. Nem értik mind a szerencsétlenek, akik egységes Európáról papolnak, európai egységről, Páneurópáról. Szomorú szavak ezek, a félreértés és tudatlanság jelszavai. Európainak lenni annyit jelent, mint megőrizni egy szerepet, ami egyszerre bolgár vagy svéd szerep, s ugyanakkor egy közös műveltség hivatásérzése. Ennyi Európa értelme. Minden más hatalmi kérdés vagy közigazgatási szakügy: semmi közöm hozzá, éppen nekem nincsen, aki európai vagyok.”
Ezt is régebben írtam, de most jelenik meg először
Minden a migrációról szól. Még a Bartók adó is, zene közben erről beszél. Végül is nem lehet nem formálni valamiféle véleményt a jelenségről.
Mi, mindent odahagyva, a szüleimmel menekültünk annak idején, 1944-ben. Szekéren, teherautó tetején, még gyalog is, menekültünk a szovjetek elől. Anyánk féltett minket, a három kamasz fiút, nehogy elhurcoljanak vagy megöljenek ezek az istentelen bolsevikok, Szabolcsból a Dunántúlra menekültünk, azt hitték a szüleink, hogy vagy a Tiszánál vagy a Dunánál feltartóztatják az előrenyomulókat.
Anyánk sírt, apánk ügyeskedett, mi meg tizenévesek, ahogy emlékszem, nem is éreztük magunkat rosszul. Kaland a szülőkkel. Olyan élethelyzetekbe kerültünk, amilyenekről korábban nem is álmodtunk.
Gondolom, most is vannak kétségbeesett afgán, szír menekülők. De mennyi köztük a fiatal, család nélkül nyomuló! S kiderül, soknak pénze is van, telik taxira is.
De hogy a nyugatiak, főként a németek csalogassák is őket! Ide gyertek, nálunk kolbászból fonják a kerítést! S az ember kénytelen arra gondolni, hogy a nyugati hatalom, nem másért fogadja be őket; kell nekik a munkaerő, hovatovább nincs, ki dolgozzon.
S mert a nyugati politikusok nyilván kozmopoliták, akik erényt is próbálnak kovácsolni, abból, hogy azok, amik, talán nem is gondolnak arra, vagy ha gondolnak, azt mondják, na bumm, utánam az özönvíz, hogy hamarosan muzulmán országgá válnak, s az őslakosoknak fel kell adniuk, ha volt ilyen, identitásukat.
Lehet, mint mondják, hogy Németország amerikai gyarmattá válik? S a gyarmatosítónak érdeke, hogy a nemzet eltűnjön?
És ezt is
Váratlan felhördülés a nemzetközi sajtóban. Arab fiatalemberek inzultáltak őslakos hölgyeket.
Bezzeg a német hitleri hadsereg, amikor hódító szándékkal migrációba kezdett, vitte a katonái után a mozgó kuplerájt is! Ezekkel a jó felépítésű, módfelett potens muzulmán migránsokkal meg nem jöttek nők.
Nem is értem, hogy a mi empatikus, csupa-szív, nyugati politikusaink, ezek a német szirének hogy nem gondoltak arra, hogy a segély mellé nőket is kellene szervírozni, S akkor nincs zaklatás és erőszakolás.
És ez is eszembe jutott: A szovjet hadfiak, ők bezzeg magától értetődő módon - szólni sem volt tanácsos erről - erőszakolhatták meg, az úgynevezett felszabadítás során, a magyar nőket, miként a római légiósok annak idején a germán hölgyeket, miután oda bevonultak.