2016. júliusi napló
Aknay Tibor új novellája apropóján
Aknay Tibor, öreg barátom, aki hol ír, hol fotózik, hol a kicsi unokáját utaztatja, hol az őseit kutatja a számítógép levéltári rekeszeiben, most egy novellával lepett meg, melyet hamarosan közölni is fog az Agria nevű irodalmi folyóirat. Nos, amiért az eseményt említem! Hovatovább leszoktattak bennünket, olvasókat arról a jó érzésről, hogy örvendezzünk; megnyugtató befejezése van a történetnek. Mondjam így, népmesei. Máig szeretem Lázár Ervint. És szeretem a barátom mostani novelláját.
Hogy legyen sejtésed a történetről, olvasó! Láthatunk egy öregedő urat, megtudjuk róla, hogy szobrász, aki már megkeseredett, nem is alkot, ellenben szeret üldögélni a kerti padon, s nézdegéli a köztéri szobrot, melyet ő formázott valamikor. Találkozunk egy szimpatikus fiatalemberrel is, aki portrét készít, úgy lesiből, az öregúrról. Majd a történet során személyes kapcsolatba kerülnek, az öregúr instruálja is az ifjú művészt, mondhatni, apa-fiú kapcsolat alakul ki köztük, ritka kapcsolat; az ifjúnak sikerül újra felébreszti az idős mester alkotói kedvét. Ismét formázni kezd.
Most talán már tetszenek érteni, mért emlegettem népmesei sztorit az elején. A szakmai kenyérharcban, ami az élet; még hogy alkotásra ösztökéljük a megkeseredett tehetséges öregeket! No nem, foglalkozzanak csak az emlékeikkel, vagy faroljanak ki az életből. És ha még mindig itt vannak, úgy kell tenni, mintha már nem is lennének, mintha már nem is léteznének. Hallgatni kell róluk.
Botos József (Jóska) politikai szatírájáról
Valóságos levél mellékleteként kaptam a fiktív levelet Botos Józseftől, nekem Jóskától. Az ötletet, hogy levél formában mondja el, ossza meg véleményét bizonyos kérdésekről, melyek őt foglalkoztatják, meríthette nagy elődöktől is, Montesquieu-től vagy Mikes Kelementől, nem tudhatjuk, ám azt igen, hogy a jeles közgazdász a véleményét a kisemberek életérzésével azonosulva fogalmazza meg.
A valamikori rajzfilmes kispolgár fia, Mézga Aladár neve mögé bújva írja leveleit Köbüki nevű barátjának, mégpedig Nanofalváról. (Úgy tudom, hogy Jóska a nagyon szeretett nagymamáját - falusi asszony volt - hívta nanonak.)
Jómagam az ő engedélyével közlöm valahányadik fiktív levele első bekezdéseit. Ebben ugyan semmi nem szatirikus, valóság inkább, de ez alapozza meg az utána következőket, amikor is, némi iróniával, számokkal bizonyít; milyen keveset is ér a hatalom szemében az átlagember.
A Nanofalvi levél bevezetője
„Kedves Köbükim!
Régóta rágódom azon a kérdésen, hogy mennyit ér az ember. Itt, Nanofalván, és általában. Tudom, te is tudod a szlogent, mi szerint „a legfőbb érték az ember”. Mégis, nap mint nap szembesülök azzal, hogy ezt szinte senki nem veszi komolyan. Nem viccelek. A világon senki, de senki! Hogy pl. Európában valaki, egy eszement, lemészárol százegynéhány fiatalt, és utána panaszt tesz, hogy a kávéját nem elég melegen kapja, meg hogy az őrszemélyzet nem elég kedves vele, az hagyján. Csakhogy pimasz panaszait a bíróság jogosnak ítéli, és előírja az őrszemélyzetnek, hogy tessék a tömeggyilkoshoz kedvesnek lenni. Döbbenetes, hogy a sok fiatal életét a mérleg egyik serpenyőjében hivatalosan kevesebbre taksálják, mint a gyilkos narcisztikus panaszkodását.
Folytatom.
A XX. században a két nagy háborúban milliók és milliók pusztultak el, legfeljebb néhány tucat politikus képtelen gonoszsága és korlátoltsága, és szintén kevesek ilyen-olyan érdekei miatt. A lágerekben és Gulágokban elpusztult, elpusztított milliókat is említhetném, mint csattanós tagadását annak, hogy legfőbb érték az ember. És ami még fölháborítóbb ezeknél a történelmi példáknál az, hogy ezen gonosztevők közül egyesekkel más országok „demokratikus” vezetői kezet fogtak és megegyeztek velük-, noha tudták, hogy mit műveltek. Néhány évtizeddel később ugyanezek az urak egy pitiáner diktátor miatt, - Irakfalváról van szó - a demokrácia nevében lerohanták az országot, és embermilliók pusztulását eredményező háborút robbantottak ki...”
Jómagam ezt a levelet küldtem Botos Jóskának
Kedves Mézga Ali!
Drága Barátom, örülök, hogy a mézgahúzókat képviseled. Mindenben egyet is értek veled, s a közgazdász logikádat, amely játékos megfogalmazásban kerül most elénk, egyenesen csodálom.
Kérdezem tőled, eljutnak a levelek illetékesekhez is? Akik netán változtatni is képesek?
Mennyit ér az ember? Ha az érzelmet kikapcsolnám, és cinikus lennék, azt mondanám, amennyi pénze, amennyi hatalma, amennyi befolyása van. Annak idején magam is bátorkodtam megfogalmazni, hogy amit a demokrácia exportja ürügyén ama Államok és mások műveltek, ugyanannak a gyarmatosító háborúnak a következménye, amely felért egy civileket pusztító tömeg-gyilkossággal. És ez a mostani szerencsétlen muszlim invázió is függvénye annak. Hozzáteszem, s ugyanazok érdeke is, akik a demokráciát exportálták.
Mi kimegyünk a világból kiszámítható időn belül, de az utódainkkal mi lesz?
Alikám, nem dobtál fel, de előtte sem voltam euforikus hangulatban.
Ölel a te Köbükid
Szorongós lettem
Ismét szorongós lettem. Győzködöm magamat, hogy semmi értelme; én már vén vagyok, a tudósok által, meg a szekták postásai által folytonosan jósolt apokalipszist jómagam már úgyis csak odaátról nézhetem, de folytatják az ijesztgetést a tudósok, s az úgynevezett politológusok is; nyakunkon az új háború, lehet kozmikus is, és ezt akár még meg is érhetem.
Kamaszként megéltem a második világháborút, manipuláltak a Rákosi-diktatúrában, tanár voltam, amikor Kádár felakasztatta a szovjetek által levert 1956-os forradalom hőseit, most meg hallgathatom a híreket; hol szedi áldozatait az öngyilkos terror. Momentán még nem nálunk, de a minap már nem tudtunk aludni a feleségemmel; Réka unokánk Isztambulban rekedt, egy félben-maradt régész konferencián, amikor Törökországban váratlanul lövöldözni kezdtek, mivel hatalom-átvételi kísérlet történt. Az sem nyugtat meg, hogy a demokrácia exportőrjeinek rendvédelmi katonái egymást lövik, mivel hogy nem egyforma a bőrük színe.
Az egyik közgazdász barátom (Zsolt bácsi) közzétett egy dolgozatot, amelyben azt bizonygatja; mért kell megszűnnie az EU-nak. Európa jelenlegi állapotát elemezve. kísérteties hasonlóságokat vél felfedezni a Római Birodalom összeomlás előtti állapota és az EU jelenlegi állapota között.
Egy másik barátom meg arra biztat, hogy egy pedagógus konferencián mondjam el Adytól A magyar tanítókhoz című verset. Csakhogy ez a vers arról szól, hogy egy „sötét ország úri gazságait, páriáit” nem mentheti már meg csak egy szélvész-roham. Csakhogy én a „szent, a várt Szélvészt” nem várom, a költemény mondandójával tehát azonosulni nem tudok. (Egyébként ezt a költeményt, ha kérik, igencsak elmondtam volna a Kádár korszakban, a hetvenes években, amikor a hatalom egyenruhásai verték az utcán tűntető fiatalokat, többek között az akkor muzsikus fiamat is, mivel hosszú volt a haja.) Én, mivel hogy megöregedtem, a párbeszéd híve lettem. A szélvészből kivettem ötvenhatban a részem. Elég volt.
Szóval, ismét szorongok.
Egyébként csak úgy, alattomosan, 190 fölé kúszott a vérnyomásom.
A világvégével riogatnak
Vasárnap délután, meleg volt, lustultunk a fotelben, kapcsolgattam a tévés készülék gombjait, s az ATV-nél ragadtam le, ahol a kissé korpulens hitszónok, sétálva a pódiumon, azt magyarázta a nagyszámú hallgatóságának, hogy teljesen felesleges imájukban arra kérni az Istent, hogy mentse meg a világunkat a pusztulástól, a világ végét jelentő apokalipszistől, mivel az Örökkévaló azt nem teljesítheti. Ézsaiás próféta és a János jelenésének írója által ugyanis ő már kinyilvánította akaratát: leszámol a gonosszal, új világot hoz létre És nincs apelláta.
- Mindaz a szörnyűség, ami az említett szerzőknél a kozmikus méretű világégésről olvasható, bekövetkezik - jelentette ki magabiztosan a hitszónok. Mégpedig hamarosan. A jelek tudnillik egyértelműek: eljött az isteni végelszámolás ideje.
Mit mondjak, nem dobódtam fel, át is mentem más adóra, olyan történeteket nézni, melyekben a gonosz bűnhődik csak, és hepiend a történet vége. S eszembe jutott János evangélista is, aki azt írja, hogy az Isten, szeretet.
A fanatikusokkal reménytelen
A magukat feláldozó tömeggyilkos fiatalokat, akik ölik a hitetleneket, az európaiakat, szentként tisztelik a maguk vallási közösségében. Ők úgy tudják, Allah tárt karokkal várja őket odafenn...
Krisztus nevében is, karddal a kézben, a biztos halál tudatában hány keresztény ment a halálba! S hányan óhajtották a mártír sorsot abban a tudatban, hogy haláluk után az örök világosság fényeskedik majd nekik.
Vajmi nehéz, mondhatni reménytelen azokkal szemben eszmei harcot vívni, akik elkötelezettjei valamely ideológiának, legyen az társadalmi célzatú, vagy vallási jellegű. Az efféle megszállottak mindig is öngyilkos-jelöltek.
Ilyenek az Európát immár rettegésben tartó muszlim szélsőségesek is.
Nem kellett volna a nyugati hatalom birtokosainak az ő érdekszférájukba lépni. Nem kellett volna!
Aranka zanzásított monológja. Gyúrás közben
Aranka két órán át masszíroz engem.. Páratlanul erős keze van. Gyógyító keze. S közben beszél. Szóval tart. S én élvezettel hallgatom.
- Tudja Tibor bácsi, Egyiptomban voltam a vőméknél, ez amolyan vizit volt, minthogy a lányom egy egyiptomi, kopt-arab férfihoz ment feleségül, aki nagyon rendes, üzlete van Pesten, A nászék engem is látni akartak, nemcsak az unokákat, hát az csuda volt, mindennel elláttak, igaz, az asszonyoknak nincs más dolguk, mint a konyha meg a család, az ott egy abszolút férfijogú társadalom, a nászuram engem mindenhová elvitt, mivel európai nő vagyok, de az ottani asszonyoknak, nekik kuss volt. Az unokát pedig megmetéltették, hiába kopt-keresztény. Egyébként is becse ott csak a fiúknak van.
Tibor bácsi, azok sohse fognak asszimilálódni. Ha csak egy szál arab van az európaiak között, mint, mondjuk, a vőm, akkor kedves, mutat kompromisszum-készséget is, de ha többen vannak, minden lepereg róluk, amit az új országban netán magukra szedtek volna.
Hogy mi a különbség a török meg az arab muzulmánkák között - így hívom azokat, akik olyanok csak, mint nálunk a vasárnapi keresztények, muzulmánkák -, azt kell mondanom, hogy semmi: az itteni törökök inkább alkoholizálnak, az itteni arabok meg füveznek, s persze mind üzletelnek. A vallásukhoz kötődnek, de az én ismerőseimre, kuncsaftjaimra nem mondhatom, hogy vajmi hívők volnának.
Erősnek lenni
Azt mondja Attila, aki segítőnk Kürtön a kerti munkában, hogy mostanában alakformáló tréningekre jár Tiszaföldvárra. Azt vette észre ugyanis, hogy formátlanodik, a súlyok aránytalanul helyezkednek el rajta, és ez most őt, hogy negyven éves lett, bizony zavarja. Nagydarab kövér ember benyomását keltheti, s ő tenni akar róla, hogy ez a megjegyzés vele kapcsolatban ne hangozhassék el. Attila jóval felül van a száz kilón, de ő nemcsak fogyni akar; lássák, hogy erős is.
Az erős embernek van tekintélye, attól félni is lehet, s a mai világban nem árt, ha tartanak az embertől.
- Ehhez még jól jön a kopasz fej is - mondja Attila.
- És ezzel kész az új imázs - teszem hozzá én.
Vica döntése
Baráti társaságunkban többször is összejövünk egy kedves, okos, csinos kislánnyal - barátaink unokája. Most töltötte be a tizennyolcadik életévet, és ahogy ezen túlhaladt – készült már erre – megváltoztatta a családi nevét.
- Mért?- kérdeztem.
- Mért ne! – válaszolta ő.
Láthatta a kérdő tekintetemet.
- Apa az, aki nem kíváncsi a születendő gyerekére, annyira nem, hogy meg se várja, hogy a világra bújjon, elmegy otthonról, elhagyja az anyát, mielőtt az általa nemzett teremtmény elhagyná az anyaméhet!
A nagyapám nevét vettem fel, a nagyapámét, aki maga a szeretet.
Találkozás a névrokon földivel
Évekkel ezelőtt váratlanul kaptam egy internetes levelet. Névrokon írta. Kíváncsi volt, nem azonosak-e a gyökereink, minthogy ő is abban a kárpátaljai községben született és élt, ahol én. Váriban. A fiú, keresztneve Zsolt, Pécsett tanult az egyetemen.
Nem vagyunk rokonok a dédapákig visszamenően, ezt megállapítottuk, de hogy, előtte! Ki tudná ezt ma már! A Bereg megyei Debreczeniek biztosan azonos időben indultak szállást keresni, s ki hogy teremtett egzisztenciát!
Ez az én Zsoltom névrokon., de lehetne vér szerinti is. Örömmel vállalnám. Budán meg is látogatott, ebédeltünk együtt és beszélgettünk.
Aztán sokáig nem jelentkezett. Kiderült, elvégezte közben a geográfia szakot az egyetemen, meg is nősült, pénzkeresés végett ki is települt Németországba, el is vált, most éppen magányos, sokat jár Pestre, sokat Váriba is, a lényeg, ismét találkoztunk. Leautózott Tiszakürtre is, a vidéki házunkba. És ismét jót beszélgettünk.
Egy autógyárban dolgozik, jól keres, de nem érzi jól magát. A németek - mondja Zsolt -, zárkózottak, mint kik örökös lelkifurdalásban élnek. Van téma, amiről nem beszélnek. Mintha az USA szabná meg, mit, hogyan csináljanak!
Ő még egy pár évig pénzt keres kint, aztán irány haza. A haza Magyarország és Kárpátalja.
Tervezzük, hogy együtt utazunk Váriba. Ő a szüleihez, én meg a nagyapámék sírjához.
Mi volt még jó ebben a hónapban?
A jó kürti beszélgetések.
Gáspár dédunokánk, akivel végre sikerült egy kürti estét végigbeszélni, kinyílt, s engedte, hogy betekintsünk a szürke állományába, s beljebb, a lelkébe kicsit, s megtudhassuk, hogy a kitűnően érettségiző fiú miként képzeli el az életét, a jövőjét.
Megnyugodhattunk.
A fiamékkal csak csevegtünk. A felületet simogattuk. Mintha a gasztronómiáé lett volna a főszerep. Viszont öt napig együtt voltunk a mi kürti egyszerűségünkben.
***
Botos Kata és Jóska meg akarta mutatni az Amerikából hazatért leszármazottnak, meg az öt gyereknek, az unokáknak, hogy mindenütt lehet vonzó életet teremteni, még a Tiszazugban is, ha akad alkalmatos személyiség, értelmiségi fajta, aki képes magán kívül másokra is gondolni, s ily módon műhelynek is nevezhető baráti közösséget létrehozni.
Botos Jóska leszármazottai most tértek vissza az Egyesült Államokból. Nekik elegük volt. A férj még marad egy félévig, a NÁSA szerződése köti, de aztán ő is veszi az irányt, egyenesen haza.
Csongrádról jöttek át Botosék. Hogy a látogatás elérte-e a kezdeményezők képzelte célt, csak gyanítható. A gyerekek jót játszottak Vilka mamával a hatalmas kertben, én meg izgalmas információk birtokába jutottam; milyen is az élet Kaliforniában.
***
Összefutottunk az utcán Tálas Lacival, az arborétumos baráttal, ő kerékpárral hazafelé tartott, mi meg a buszmegállóba. A facebookon olvastam, hogy Laci Tiszakürt díszpolgára lett, s hogy örül a megtisztelő címnek.
- Végre, mondtuk a feleségemmel, ahogy olvastuk a hírt. Ha valaki, ő minden elismerést megérdemel. Szorongattuk is a kezét, meg öleltük, már amennyire domborodó hasa ezt lehetővé tette.
- Tudjátok, hogy miért örültem? Elsősorban miért? Mert kiderült, hogy sok száz azoknak a száma, akik becsülnek, értékelnek, szeretnek. S ennél semmi nem fontosabb. Nekem, nem.
***
És említek egy telefonbeszélgetést is. Valamikor régen, 1961-ben érettségiztettem Tóth Tibit, a későbbi Dr. Tóth Tibort, a ma is fungáló kitűnő orvost - Kaposvárott él és dolgozik -, akivel a későbbiek során elkezdtük egymást tisztelni, majd szeretni, mivel a nemzet és Európa dolgairól - megállapíthattuk - hasonlóan vélekedünk. Aztán egyre közelebb kerültünk egymás belső köreihez, s az auránkat is kinyitottuk egymás előtt, egyszer még együtt is szilvesztereztünk. Vele megoszthattam egészségügyi problémáimat is, s nagyon jó volt, hogy nemcsak a diagnózis érdekelte, hanem a személyiségem is.
Évek óta magas a vérnyomásom, olykor váratlanul 190 fölé is szökik, ilyenkor hívom telefonon Tibort.
Most is ezt tettem. Este féltíz. A beszélgetés rövid, de lényegre törő. Megnyugtatott és megmondta, mit csináljak.
Hét végén felutazik Kaposvárról, meg is vizsgál.
***
Ahogy Kósa Vilma beszél az óvodás és kisiskolás dédunokáival! Egyszeri és utánozhatatlan. S ahogy azok vele! Hallgatni szeretem.
A legkisebbnek, az öt éves Gergőnek most volt a születésnapja. Ez a kivételesen színes és szuggesztív kisfiú nem várta meg, hogy elénekeljük tiszteletére a Serkenj fel kegyes népet, hanem elkezdte ő, hibátlanul és szép hangon a nehezebbiket: Sok születésnapokat vígan megélhess, Napjaidat számlálni ne légyen terhes.
Vilka mama rám nézett párás szemmel. Ekkor ekként beszélgettünk.
*******************
Kuckós kirándulás Burgenlandban
Szombathelyi szálláshelyükről cserkésztük előzetes terv alapján Burgenlandot. Huszonketten, kuckósok, tagok és szimpatizánsok. Négy napon keresztül.
Egy hónapja történt ez, de hogy hol is jártunk; elő kell vennem Gegus Ildi pompás úti-programját, hogy emlékezzek. Sámfalva, Őrsziget Máriafalva, Németújvár, Szentkút, Pinkakertes, Városszalónak, Felsőőr, Kabold, Borostyánkő, Lakompak, Soporonkeresztúr, Fraknó, Lánzsér, Doborján, Léka, Kismarton, Ruszt. Mindenütt valamiféle magyar vonatkozást kerestünk és találtunk.
Arra nagyon emlékszem, hogy elfogott az irigység, hogy mindez - Trianon következményeként - az osztrák sógoroké lett. És szomorú is lettem; alig van már itt őslakos magyar. Vendégmunkás, az igen.
Mire még? Hogy a luxusosnak nem nevezhető kisbuszban, mint a befőtt az üvegben, mondjuk körte és ringló, melyet nagyon nem piszkálnak meg, békésen autóztunk, hangos szó nem volt, szomszédok közti csendes beszélgetés inkább - a házaspárok általában egymás mellé kerültek, hogy ők beszéltek-e egyáltalán, nem tudhatom -, szóval a bölcs szelídség az, amit elraktároztam az emléktáramban.
Kutakodok tovább. Egy műemlék templomocskában felmentem a szószékbe, s elkezdtem mondani hangosan az ároni áldást, ahogy mondottam volt tizenéves legátus koromban, s itt, éppen itt Burgenlandban hirtelen megelevenedett a szabolcsi ifjúkor, az 1943 és 1948 közötti.
Az utazás stációiból szinte semmi konkrét, amit megidézhetnék. A műemlékek, a templomok, kastélyok, jelesek házai és palotái, múzeumok és a magyarázatok, mind összekeveredtek. Ami megmaradt, a derékfájás; hol egy szék vagy pad, ahol leülhetek. Bezzeg, a fehér keserű gomba-szigetet az erdőben most is látom.
Emlékszem még a László-napi köszöntésünkre, de a mocskos szájú, agresszív pincérre is Ruszton, aki zokon vette, hogy a mieink közül valaki bírálta a kiszolgálást, a pincérre, akiről kiderült, hogy ő a tulajdonos és fájdalom, hogy magyar. És nem felejtem Merksz Pista reagálását, kiborult nagyon, féltettem is, nehogy agyvérzést kapjon!.
Derűs lélekkel gondolok viszont a leleményességemre, mint találtam meg minden pihenőnél azt a bokrot, amelynek védelmében kiüríthettem hólyagom fölös tartalmát. És még most is örülök, hogy Kósa Vilma, a nejem mindig időben jött vissza onnan, ahová szükségükben a hölgyek szoktak járni, s nem kényszerültem szorongani; nincs tán valami baj!
Összességében: Bizony ez jó kirándulás volt.
Közben egyeztettem Cserna Csabával, és jót beszélgettem Csenky Zsuzsával.