2016. januári napló
Egy disznótoros családi találkozóról
- friss szamosszegi emlékek -
Nem krónika, amit ide ütögetek, nem beszámoló, hogy volt, mint volt, sokkal inkább egy némileg külső megfigyelőnek mondható, de érzelmileg nem közömbös jelenlévő feljegyzése, ami alant olvasható.
Előzmények
Hitvesemnek, Kósa Vilmának a 86. születésnapját, január 12-én, illetve ennek környékén ünnepelte a szűkebb család és az ötventagú baráti kör, a Kuckó-társaságunk. Budán természetesen, nálunk, illetve a közelünkben.
Feleségem rokona, Szilágyi János, Mátészalkán élő mezőgazdász és felesége, Pálma asszony, a kedves orvosnő viszont úgy gondolta, mivel Pestre jönni éppen nem áll módjukban, de Kósa Vilmát, a család talán legidősebb asszonyát, aki igencsak kitűntette magát a szülőfalujában, Szamosszegen létrehozott Üldözöttek Emlékkertjével, mindenképpen meg óhajtják köszönteni. Nos, döntöttek, akkor ők is megrendezik a születésnapi ünnepséget, és január 15-16-ra meghívják a nagycsaládot, a szamosszegi Filep, Kósa, Bodó, Puskás ősök leszármazottait, jöjjenek el eredetük településére. Ők leölnek egy kétmázsás mangalica disznót, s egy falusi disznótor folyamatában alkalmat kínálnak a köszöntésre, meg az ismerkedésre, meg a beszélgetésekre.
Minden a Szilágyi házaspár elképzelése szerint történt, azzal a kiegészítéssel, hogy a találkozó zászlójára nemcsak a Kósa Vilma neve íratott fel, de valamennyi 80 év körüli rokoné. Vilka – így szólítják Kósa Vlmát, akik lágyítani akarják a ridegebb Vilma nevet - kívánsága volt ez. Járjon csak a nagycsalád jó példával, s mint régen a rómaiak a fórumon, elsőként engedjék szóhoz jutni bölcs és tapasztalt öregjeiket. S ez a szándék már belekerült a meghívó szövegébe is.
És lőn minden ekként.
Mért fontosak a családi találkozók? Mért volt fontos a mienk is?
- Az idősebbeknek azért, hogy emlékezzenek, s lássák, tudják, érezzék, mi marad utánuk.
A fiatalabbaknak azért, hogy tudatosodjon bennük; vannak gyökereik, van mire építeniük.
Idősnek és fiatalnak egyaránt, hogy ismerkedjenek, beszélgessenek, s próbálják rendezni közös dolgaikat.
Meggyőződésem, még ha a korszak áramlásával szemben próbál is megvalósulni ez a család fontosságát hangsúlyozó törekvés, a jövendőt szolgálja. Az internacionalista és kozmopolita dominancia, valljuk, zsákutca, miként a szektásodás és egónk istenítése is.
Amit még tudni kell
Az ősök, akiktől eredeztetik magukat a leszármazottak, mind Szamosszegen születtek a 19. században, s mind falusi gazdálkodók voltak. Az ő gyerekeik s az ő unokáik a 20. században növesztettek szárnyat, s vagy helyben raktak fészket, vagy elröpültek; férjhez mentek, tovább tanultak, földhöz nem kapcsolódó mesterséget választottak, értelmiségivé váltak, kivándoroltak, emigráltak, háborúba vitték őket, kitelepítették őket, gulágba hurcolták őket. Igen soknak idő előtt levágták a szárnyát s ebbe belehaltak. A község lakosainak a száma ez alatt az idő alatt több mint ezerrel kevesbedett.
Kell egy ember, de jó, ha kettő
Ahhoz, hogy ilyen méretű altruista vállalkozás létrejöjjön, kell egy ember, de jó, ha kettő, aki tisztában van szándéka fontosságával, nem restell a pénztárcájába nyúlni, van kitartása is és karizmája is, és olyan társa, aki a szándék megvalósításában segíti.
Szilágyi János és felesége, Pálma, ilyenek. Ők a Filep ágon rokonok. Kósa Vilma is csak az elmúlt évben került közelebb hozzájuk, lévén, hogy a rokonságot buzgóbban tartotta a többi Kósával, meg édesanyja révén a Bodókkal.
János tehát öregkori felfedezés. Ahogy érzékelem, az egymásra lelés kitart halálig.
János rájött arra, amire sokan még nem, hogy a család nagyon fontos, a család védőbástya, cselekvési terep, a család a jövő. El is hozta bemutatni gyermekeit és unokáit.
Ez a másik ember, aki a feleségével együtt segítően mindvégig jelen volt, ifjabb Bodó Béla. Az ő pálinkáját ittuk, s hogy a hurka, kolbász, az orja leves a konyhán dolgozók közül melyik mesterszakácsot dicséri, nem tudom, de hogy egész nap le nem ült sem Pálma asszony, sem Bodóné Lilike, az biztos. Ifjú Béla meg kínálgatott, s ha szólni kellett, szólt, jól, és sugárzott, mivel jelen volt mind a három Debrecenben élő gyereke, párostól és gyerekestől. S a hét unoka játszadozása és zsivaja tette otthonossá a felnőtt jelenlétet az iskola nagy termében, ahol mi felnőttek, vagy hatvanan mulattuk az időt.( Megjegyzem, hogy többen voltak rokonok, akik már reggel hét órától tüsténkedtek Varga László és Puskás Miklós körül a disznóölés korai szertartásánál.)
Az sem baj, ha az egy embernek stílusérzéke is van
A meghívott rokonoknak felkínáltatott, hogy ha módjukban van, érkezzenek meg már 15-én, pénteken 6 órára. Esett a hó, megfehéredtek a fák, gyönyörű volt ez a szatmári vidék. És harmincan legalább, de lehet, hogy negyvenen is, már akkor köszönthettük vendéglátóinkat, mi, Vásárosnaményból, Fehérgyarmatról, Debrecenből, Budapestről érkezettek. Annak meg külön örültem, hogy itt volt Laci fiam és felesége is, Ők bizony jó messziről, Zalából jöttek. Minket Budapesten felvettek, és együtt érkeztünk.
És hogy jön ide a stílusérzék? Szilágyiék gondoskodtak róla, hogy ne felejtsük el, Szatmárba jöttünk. Csimbókos levessel vártak – nem írom le, ha érdekel, olvasó, nézzél utána, hogy milyen is az -, töltött káposztával, nagyon finommal, melyet sehol a világon nem tudnak úgy készíteni, mint Szamosszegen, és puliszkával, melyből kacsamáj szeletek kandikáltak elő, míg csak el nem fogyasztottuk őket. Ritka élményben volt részünk. És desszertnek túrós-béles. És közben a Bodóféle szilvapálinka.
Másnap pedig, mint hajdanán az én gyermekkoromban is – szép szabolcsi élményeim –, hagymásvér reggel tájban, toroskáposzta délidőben, s fő étkezés négy óra körül. Orjaleves csigatésztával, csontos hússal, utána hurka, májas és véres, és a frissen sütött kolbász. S mikor már búcsúzásra került a sor, az előre elkészített csomagok ki voltak téve, benne a kóstoló, amit mindenki vihetett haza magával.
Most hogy jegyzem a gondolataimat, az íráshoz az energiát Szilágyiék kóstolójából szerzem. Nagyon finomra sikeredett minden.. Nem győzöm gondolatban is köszönni.
A vendéglátóknak levelet írtam. Részlet ebből:
Kedveseink!
Fantasztikus, hogy mennyit dolgoztatok az emlékezetes disznótoros családi találkozón. Minden nagyon finom volt és mindent nagyon köszönünk.
Van mit és miről beszélni. Gondolom, lassan előkerülnek majd a fényképek és más írásos szövegek is.
A ti családotokhoz csak gratulálni lehet. Mindenekelőtt azért, hogy itt voltak a leszármazottak, akik szépek és egészségesek.
Egyébként remek hangulata volt az egésznek, s örülök, hogy eddig ismeretlen rokonokkal is megismerkedhettünk.
Ismételten köszönve mindent, ölelünk benneteket szeretettel:
Tibor b. Vilka n.
Másnapra befutott mindenki. Már aki ígérte, hogy jön
Ki jött? Kik jöttek?
Mindenekelőtt azok, akik kíváncsiak voltak - a kíváncsiság az ismeretszerzés akkumulátora -, kíváncsiak azokra, akiket régen láttak vagy éppen sohasem, csak tudták, hogy léteznek.
Kósa Vilmával, a feleségemmel összeszámoltuk, ha a nagycsalád minden tagja kíváncsi, és módjában is van kíváncsiságát kielégíteni, akkor bizony száznegyvennél is többen gyűltünk volna össze.
Úry Tünde például Debrecenből – Bodó leszármazott, édesapja történetesen Kósa Vilma unokatestvére, korán meghalt – akként vélekedett, hogy minden közös alkalom jó arra, hogy hiányos család-ismeretét kiegészítse, hogy tudja meg végre, ő és a szűkebb családja, kikhez is tartoznak. S Tünde elhozta édesanyját, Úry Jánosnét és férjét, Fülöp Györgyöt, aki végig dolgozott a konyhán és környékén, aztán két szép tizenéves lányát és a testvérét is, Úry Lászlót (Az ő kocsijával utaztunk vissza Budapestre.).
Hasonlóképpen gondolkozott Plánkyné Breznay Ilus Budapesten,- Kósa-Puskás rokonság -, és milyen jó, hogy így gondolkozott, mivel – legyek önző – én a pesti lakos, végre itt Szamosszegen megismerkedhettem a férjével, a világutazó mérnökkel. – jót beszélgettünk –, lányukkal, s megismerkedhettem Ilus fiatal rokonaival a Takácsy gyerekekkel – huszonévesek, egyik közülük színház-közeli – s a rendkívül érzékeny és érdeklődő, ugyancsak a fiatalabb korosztályba tartozó Juhász Fecóval. (Szeretném hinni, hogy kapcsolatunk velük, itt Budapesten, tovább épül.)
Örültem módfelett, hogy végre hosszasan, relatíve hosszasan beszélgethettem a Kósa leágazásból származó Bacskó Sárikával és férjével, a jeles doktorral, Sértő- Radics Istvánnal, s annak még jobban örültem, hogy a fiam, Debreczeni László és felesége oldottan ismerkedett ezzel a megnyerő tágas rokonsággal.
Azt magától értetődően természetesnek vettem, hogy itt is megölelhettük egymást azokkal a rokonokkal, akikkel a kapcsolatunk évtizedek óta törésmentesen folyamatos, Idósebb Bodó Bélával és Irénkével, a feleségével, aztán Vilka másik unokatestvérével, Bodó Barnával és lányával, sógornőjével Kósa Lajosnéval és lányával a szociális problémák megoldására elkötelezett egyetemi tanárral, Kósa Karolinnal, a két derék fiút nevelő debreceni pedagógussal, Vidáné Kósa Orsolyával, Vilka bátyjának, Árpádnak a lányával. Jó volt újra találkozni a melegszívű, Szerencsen élő, de Szamosszegen, a régi családi kertben almát termelő, egyébként mérnök Juhász Bertivel – aki közben el-elszaladt metszeni egy kicsit.
Nem szóltam idáig, mért is szóltam volna, mivel nemcsak ölelésről volt szó, mi ugyanis szállóvendégei voltunk Kósa Leventénének, a Vásárosnaményban élő nyugdíjas tanárnőnek, az általunk igen nagyra becsült Kósa Jutkának, aki özvegyen nevelt fel két remek fiút, Csabát, az orvost és Leventét, a jogászt. ( Levente hozott és vitt minket kocsival Vásárosnaményból Szamosszegre és vissza.)
Többeket kellene még említenem, kevéssé ismerteket, de keveset beszélgethettem velük, s töredékes az élmény. Szólok viszont a rokon Losoncziné Bodó Máriáról, ő adott helyet a találkozónak az iskolában, és a polgármesterről, Gergely Lajosról, akit a feleségem, Kósa Vilma ugyancsak kedvel, mivel támogatta és támogatja az általa létrehozott Üldözöttek Emlékkertjének szépülését, gazdagodását.
A nagy ötlet
Nem új, de eszünkbe jutott. Amolyan játékmesteri feladatot kaptam, irányítsam a beszélgetést. Tudjuk, nincs sutább dolog, mint amikor az embereket leültetik a terített asztalhoz, akik persze, ha lehet, családi és ismeretségi körben ülnek, s csak egy nem történik, információcsere. Noha az efféle összejöveteleknek ez lenne a célja és értelme.
Magam lettem a szómegadó. Elsőként az öregek nyilatkoztak. Aztán a családokból valaki, s végül, aki akart. Tisztem volt az is, hogy korlátot szabjak a bő beszédnek. Egyébként mindenki mértéktartó volt. Legfeljebb én beszéltem többet a végén, a feleségem sógornője szerint legalább is, de az én asszonyom, aki egyébként nagyon nagy kritikusom, megdicsért, azt mondta, fontos dolgokat közöltem, és az nagyon kellett. Az ő igazát megerősítve láttam abban, hogy a fiatal Juhász Fecó párás szemmel mondta; ő megrendült azoktól, amiket hallott.
És akik nem jöttek el
Fiam, menyem, hála Istennek, itt volt, de a lányomék és általában a többi leszármazott, nem. Ha el tudnak jönni, 14-gyel lettünk volna többen. A pesti, és a Gergely, Kun ági Bodók sem voltak itt. A dunántúli Kósák jeleztek; majd nyáron. Nem jött el Kósa Lajos sem és a családja sem. Hja, a politika! De mivel magyarázzuk, hogy a rokonok közül többen, akiknek csak a szomszéd házból kellett volna átugrani, ők sem jöttek rokonnézőbe. Voltak korrekt rokonok, akik előre jelezték, nem kell rájuk számítani. Mások - mintha kezdene ragály lenni – semmit nem válaszoltak..
Persze azt is tudomásul kell venni, hogy családokon belül is létezik rokonszenv meg ellenszenv. Ha az utóbbi a domináns, kerülni szoktuk a találkozást. Jobban kellene ismerni a másikat, hogy megértsük a döntések okát. De hát ezért is kellenek az efféle találkozók.
Vallomásféle
1950-ben, amikor egyetemistaként feleségül vettem az ugyancsak egyetemista Kósa Vilmát, még felpántlikázott szekéren hozott minket a korombéli Bodó Béla a nagydobosi vasútállomásról Szamosszegre, apósomék házába, ahol megültük a lakodalmat. 1952-ben pedig egy hajnalon, apósomék állítottak be hozzánk a debreceni, komfortnélküli lakásunkba, két kufferrel, mondván, kiüldözték őket a házukból, mint osztályidegen kulákokat, s kilátásba helyezték, ha nem jönnek el, a Hortobágyra telepítik ki őket. Vegyék tudomásul – mondták - a házukba a tszcs iroda költözik. 1957-ig, apósom váratlan haláláig együtt éltünk békességben az említett két szobában.
Feleségem szülei révén ismertem én meg a Kósa, Bodó, Puskás, Filep rokonságot, azokat, akikkel nekik kapcsolatuk volt, akik nekik, a veszteseknek, az üldözötteknek segítettek, akik közömbösek voltak irányukba, s akikből kisejlett némi kárörvendés is.
Elmondhatom, megszerettem a feleségem rokonait, erényeikkel és gyengéikkel együtt. Általában hajtósak voltak, családszeretők voltak, akik a parasztpolgári erkölcs normáit betartva igyekeztek fennmaradni és ellenszélben is előbbre jutni.
És az utódok! Ez még érdekelne.. Miféle géneket adtunk át, és jól neveltünk-e? Mennyire ismerik a gyökereiket, meg az utat, melyet végigtapostak az elődeik. És merre mennek ők, miféle cél irányába?
Többet kellene tudnunk egymásról!
Már csak ezért is kellenének az efféle találkozók!
Ha Szilágyi János nem gondolja meg magát, talán folytatása is lesz a mostaninak.