2016. decemberi napló II.
2016-os DECEMBERI NAPLÓ II
A napló elején arról írok, hogy viszolygásom van a 89. számtól, s ha kérdezik, hogy vagyok, rendszerint azt válaszolom: Mint a kéményseprő. És még Adyt is idézem a kéményseprő szindrómától függetlenül.
Kedves Barátom!
Ez amolyan levél, amolyan hétköznapi levél lesz. Mindenről írok Neked, ami foglalkoztat, ami nem akar megférni bennem, mondjam másként, ami kikívánkozik belőlem.
Képzeld, nehezemre esik kimondani, hogy beleléptem a 89. életévembe. Ebből ugyanis már nem tudok játékot formálni, mint még az ismétlődő két nyolcasból, innen már egy hajításnyira van a 90, s ezt ugye már még mostanság is kevesen szokták megérni, ezért aztán elég csak rágondolnom, s mintha botot dobtam volna el, visszapattan, mint a bumeráng, s már a szelétől is rosszul érzem magam, s hátha még fejen is kólint. Az biztos, hogy tisztes távolságból könnyebb volt róla beszélnem, de most, hogy hajításnyira vagyok az elmúlástól! Gyakran ülök a rekamié szélén, kezemet lógatva, fejemet lógatva. Kérdezi a feleségem, mi bajod? Elkenem a választ, mert mit is mondhatnék!
Hallom a Rádióban, hogy mit tervez a kormány 2o-30 évre, meg, hogy olimpiára pályázik. Ha jobb kedvem van, mosolygok csak, s mondom magamnak; mi közöm hozzá, hol leszek én már akkor, de rögvest gondolok az unokáimra, a dédunokáimra; vajh jó lesz-e ez nekik!
Az a furcsa, hogy jómagam még tele vagyok életigenléssel, sok mindent meg szeretnék még csinálni, de ahhoz, hogy én valamiféle alkotást létre tudjak hozni, kíváncsi partnerekre, sok nekem kedves emberre volna szükségem. Ezek száma meg igencsak kevesbedik.
- Hogy vagy- kérdik mindig.
Én meg, ha éppen nincs semmi bajom, s éppen tervezek valamit, válaszolok:
- Mint a kéményseprő.
- Hogy-hogy - csodálkoznak.
- Koromhoz képest – felelem.
S ha értették a humoromat, nevetnek, s mondják:
- De jó! Én is átveszem.
Az a helyzet barátom, hogy magamat kell ellátnom feladattal, ha élni akarok. Ady is megírta: Öregek domb alján, fiatalok dombon.. Ez rendben is van, és még logikus is
De azért akiben még van életerő, annak azért dobhatnának kötelet a dombról; no nem azért, hogy az öreg hurkot formáljon belőle, hanem, hogy belékapaszkodjon.
Mikor 85 éves koromban abbahagytam a folyamatos tanítást, Méhes Balázs, a főiskola dékán-helyettese riportot készített velem s az egyik kérdése így hangzott: „Mi lesz ezután, mármint a tanítás befejezése után; minthogy nem tudja elképzelni, hogy ne folytatnám valamiképp pedagógusi tevékenységemet.” Én válaszoltam; mit szeretnék, ha szerethetnék bármit is.
Kedves Barátom, most, hogy a fenti sorokat leírtam, eszembe jutott, hogy 2013-ban, amikor 85 éves koromban a Károli Egyetemről másodszor is nyugdíjba mentem, Méhes Balázs riportot készített velem az egyik rádiós lap számára, és sikerült jó válaszokat kihoznia belőlem. Az egyik kérdés így hangzott: Mi lesz ezután, mármint a tanítás befejezése után; minthogy nem tudja elképzelni, hogy ne folytatnám valamiképp pedagógusi tevékenységemet.
Hogy mit válaszoltam, pontosan nem tudom idézni, nincs előttem a lap, de megkerestem a 2014-es januári naplómat, amelyben ott a válaszom nyoma. A kőrösi huszonhárom című 2013-ban megjelent könyvemről szólok, melyet élményszerűen megírt pedagógiai végrendeletnek tartok. „Ha pedig annak tekintem - írom -, joggal vágyhatok több mindenre is. Arra például, hogy igény jelentkezik: készítsünk a kötetből utánnyomást. Mivel hogy a kötet mindössze 200 példányban jelent meg. Ez ugyan el is fogyott, de senki nem ostromol, hogy kellene még, hogy vásárolnának.
Úgy vélem, magának a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolának és magának a Károli egyetemnek is érdeke lehet – végül is az itt zajló alkotó munkáról történik, még ha szubjektív megközelítésben is, bizonyosfajta említés, elemzés –, hogy minél több kézbe kerüljön a könyv. Ha ez így történnék, akkor várhatnám a hívásokat könyvbemutatókra, akkor szólni lehetne mindarról a pedagógiai munkáról, melyről említés történik a könyvben.
A huszonhárom év alatt több száz tanítvánnyal éltem drámaórás kapcsolatban, százhetven pedig színpadtag is volt. Velük együtt alkottam. A próbákon, az előadásokon, a kiszállások során érzelmileg is egymásra hangolódtunk. El tudnám képzelni, hogy az intézmény kijelölt szakembere bizományba akár köteteket rendelne, és népszerűsítené a könyvet interneten, facebookon, és közvetlenül az új hallgatók között. A főiskola a könyvemet jutalomkötetként még adományozhatná is. Azt is el tudnám képzelni, hogy a Károli Egyetem könyvesboltja is rendel belőle. Mivel hogy idáig erre nem került sor. És mennék, ahová csak hívnak, beszélgetni, előadást tartani, gyakorlati bemutatót vezetni.”
Gondolod ugye, mi történt? Semmi barátom, semmi.
Az alábbiakban arról tájékoztatlak, hogy fájni kezdett az alfelem, s mint szoktam volt, ilyenkor, módfelett begazolok, abba is hagytam a naplóírást, bevonultam a nagyszobába feleségemnek segédkezni, miközben viccek olvasásával próbáltam őt is, meg magamat is szórakoztatni. Majd visszatértem a számítógéphez, s leírtam, hogy miről nem fogok írni ebben a naplóban. Azt azért csak nem bírtam megállni, hogy ne adjak szomorúságomnak hangot, mivel hét református lelkész egy mondattal sem reagált arra a vállalásunkra - a Novemberi naplóról van szó -, melyben arról írok, hogy másodmagammal felújítottuk a Gulyás Lajos paptársuk mártíriumáról szóló krónikás énekünket.
Kedves Barátom, ugyancsak magabiztosan írtam, amit írtam, szólván munkakedvemről meg munkabírásomról, mígnem egyszerre csak tompán fájni kezdett az alfelem – most is, míg írom e sorokat –, nos, a fájásommal vagyok jelen, s nem tudom eldönteni, hogy a gerincfájás sugárzik lefelé, vagy a prosztata hívja fel magára ekként a figyelmet. A kedvem rögvest lohad, mit vegyek be, ez foglalkoztat.
Abba is hagyom a napló-írást, megyek a feleségemhez a nagy-szobába, segítek neki a pakolásban, Ő éppen a könyvespolcok köteteit portalanítja. Felfedezte, s mutatja is, hogy a könyvespolc azon részébe, amely az idők során a fotelek mögé került, s melyhez évek óta nem nyúltunk – a két nehéz tárgyat már korábban elhúztam, s így lett szabad az út –, szóval, hogy az ott lévő könyvekbe molyok rakták le a petéjüket. S míg ő szenvedélyes pete-irtásba kezdett, pompás kötetek kerültek a kezembe, s gondoltam, addig is, míg ő törölget – ketten nem férnénk a polc adott részéhez - olvasással szórakoztatom. Dolgos asszony, megérdemli, hogy derűsebb kedvvel takarítson. És én sem járok rosszul, elterelődik a figyelmem a fájásról. Egy régi, olcsó könyvtári sorozat egyik kötetecskéjéből, úgynevezett zsidó vicceket olvastam neki, Ő a gesztusomat, hogy szórakoztatni akarom. honorálta. Nevetett a viccek bölcsességén, s, gondolom, annak is örül, hogy nem kell a savanyú képemet néznie. Egyébként is sokallni szokta; mért ülök óra számra a számítógép mellett.
Hogy te is mulass olvasó, idemásolok két rövid zsidó viccet:
Már hét gyermeke van Grűnnének, s újból terhes.
A rabbi szelíden figyelmezteti:
- Nem kellene abbahagynia?
- Gondoltam már én is... De mindig az jut az eszembe, hátha a következő Deák Ferenc lesz, vagy egy Jókai Mór…
***
Kérdezik a gyárost:
- Mondja, a fia szerelemből nősül, vagy érdekből?
- Az érdek iránti szerelemből.
Hát Barátom, a kedvem azért nem jó, a vicc-olvasás sem hangolt fel, vissza is ülök a számítógép előtti székemre, a feleségem ezt megértéssel veszi tudomásul, de odahozza nekem a melegítő elektromos párnát kedvjavítónak, hogy arra üljek, tudja, a meleg jólesik a derekamnak. Hálás is vagyok, s el is határozom, hogy a továbbiak során szót nem ejtek semmiről, ami kedvrontó volna. (Ő egyébként nehezményezni szokta, ha a naplóban kiteregetem a bajainkat.)
És a naplót sem terhelem a problémámmal. Nem szólok a válásokról, melyekről hallani mostanság a családban – szerencsére, a részletekbe minket, öregeket már nem avatnak be, s jól teszik, úgy sem tudnánk mást cselekedni, mint tanácstalanul a kezünket terjengetni -, s nem írom le, hogy mit gondolok erről a világról, amelyiknek a lakói már a saját érdeküket is képtelenek felfogni. Mert hol vannak a polgárok, akiknek a megjelenésében a rendszerváltás után - naiv módon – reménykedtem, a humanisták, az öntudatos, fejüket magasan tartó, vállalkozó, erkölcsi normákat betartó, adót büszkén fizető, a társadalmi érintkezések illemszabályait ismerő polgárok! Hol vannak, hol vannak? Marad a kérdés költőinek. Nem írok a politikai csatározásokról sem. Most, hogy elővettem a Naplóm korábbi évfolyamait, igazán nem szándékozom az öndicséret bűnébe esni, de hogy én mennyi megfontolásra érdemes gondolatot rögzítettem nemzetről, pedagógiáról, más társadalmi problémáról! Érdemi válasz nemigen érkezett, egyre biztosan emlékszem, egy pedagógus-újságíró kolléga közölte, hogy a továbbiak során nem tart igényt a naplóimra.
Azt azért nem hallgathatom el, hogy a szervezetünk tovább kopik, az agyunk tovább lyukasodik, az emberek, akik közel álltak hozzánk, tovább halnak, az étvágy sem a régi, az ital is épphogy csak lecsurog.
Nem bölcs dolog, hogy leírom a következő mondatokat, tudom, de ellenállhatatlan kényszert érzek rá. A Novemberi naplót elküldtem hét református lelkésznek is, ismerősöknek, s vártam, vártam, majd csak írnak valamit. Mondjuk azt, hogy sajnáljuk, de a Gulyás Lajos mártíriumáról szóló előadásotokat most nem tudjuk fogadni, ezért, ezért és ezért, de milyen nagyszerű tett ez részetekről – ebben a naplóban szóltam arról, hogy Gáll Károly tiszteletessel felújítottuk az 1957-ben kivégzett református lelkészről készített Krónikás éneket –, de majd a következő évben, amikor éppen hatvanadik fordulója lesz a lelkésztársunk kivégzésének, a mártírsors kezdetének, akkor hívunk benneteket.
Megfogadtam, így hát a lelkészek hallgatását sem kommentálom. Ha ugyanis eljutottál az olvasásban idáig, gondolom, hogy gondolod barátom, mit gondoltam s mit gondolok én erről.
Befejezésül inkább csak felsorolásszerűen, szólok arról, mi jó dolgok is történtek velünk. Velünk a családban, a Kuckóban. S leírom, hogy régi naplószövegek között mazsoláztam, s hogy milyen jó írásokat találtam ottan. Engem is, de a feleségemet is meglepte a szövegek frissessége. Örültem, hogy két válogatást is küldhettem ezekből a barátaimnak. A végére illesztettem Leszkovszki Albin levelét és Aknay Tibor egy új versét. Cím nélkül küldte. De nagyon jó. Üzenet van benne.
Drága Barátom, mindazonáltal történtek velünk pompás dolgok is, amiknek a megemlítését szívesen fogadja az év végi decemberi napló, történetesen azt, amiről eddig még nem ejtettem szót, de később még fogok, bővebben is, hogy kitűnő előadásokkal és előadókkal találkozhattunk a Kuckóban, Botos Mátéval, Horváth Ferenccel, a Botos-betlehemessel, s a hangulat olyan jó, mint régen és hogy hála Istennek új tagok is bemutatkozhattak. És jókat beszélgethettünk családunk tagjaival, s Árpi unokaöcsémmel Vilka névnapján, s nem különben jókat, barátainkkal egy vendéglőben, Sári Imrével és feleségével, meg Julow Jenőékkel. Aztán Farkas Pistáéknál engedhettük el magunkat, kellemes otthonukban, és vacsora közben szólhattunk arról, miként is vagyunk mi most ebben a világban, s mint vélekedünk arról, ami körül vesz bennünket.
És jó volt a Karácsony is, találkozott a család az ünnep során, s mivel Nagykovácsiban aludtunk Ági lányoméknál, Zsófi unokáméknál; soha jobb karácsonyi ébresztést! A nyolc és ötéves dédunokák, Levente és Gergő tiszteltek meg minket pizsamás látogatásukkal, reggel, még az ágyunkban. S beszélgethettünk az ünnep során legnagyobb dédunokánkkal is, a Groningenből haza látogató Gáspárral, aki – s ez megnyugtatott – első féléves egyetemi munkálkodása során felelősen gondolkodó férfiúvá érett.
Ági lányunk meg igennel válaszolt a kérésemre: A 2017-es, januári kuckóban ő ül a forró székbe, hogy magáról és az édesanyjáról szóljon, kapcsolatukról, milyennek látta, látja a gyerek az anyát. Volt még néhány telefonhívás tanítványoktól, régiektől, akik már tudják, mekkora öröm szót váltani ifjúságuk ismerőjével, mivel az élet mulandó, s sohse lehet tudni, meddig adatik meg az élő szóváltás, s ez mekkora öröm annak is, akit felhívnak, mivel a messziről érkező, váratlan szeretet éltető, s tán még az ereje is nagyobb a szokásosnál. És milyen jó volt, hogy Boda Béla, a régi színpados és kuckós barát elhárította elektromos zűrjeinket, és immáron égő körte fényénél volt módunkban meglátogatni azt a kicsiny helyet, ahová a király is gyalog szokott járni.
Barátom, nem tudnám hirtelen megmondani, hogy mért is szedtem elő a korábbi évek naplójegyzeteit, de nem tudom elhallgatni, hogy élvezettel fedeztem fel ama régebbi írásokat, többet úgy, mint ki friss szöveget olvas. Hívtam is a feleségemet, hogy hallgatná meg, amiket olvasandó volnék néki, s ő is úgy csodálkozott, mint ki most hallott olvasmányélményhez jutott. Akkor gondoltam rá, hogy válogatok, szerkesztek a korábbi évek napló-terméséből. Karácsonyra összeállítottam egy csokorra valót a dédunokákról írott örvendezéseinkből – el is küldtem a családnak –, újévre meg egy másikat, hogy mosolyt fakasszak a derűs „útleírásokkal”, ilyen címmel: Családkörüli utazások Jó írások; mintha monológok lennének, de hiszen ezt te is megállapíthatod, ha olvastad. Ha nem, akkor persze nem állapíthatsz meg semmit; még azt sem mondhatod, hogy nulla az egész. De nekem ettől, hogy búvárkodhattam a naplós múltamban, bizony kedvem kerekedett, s hogy örömet szerezhetek neked is, ettől nemcsak kerekedett, de gömbölyödött is. És amikor elolvastam Sáfrán Pista régi színpadosom levelét, külföldről küldte, hogy mint tetszik neki a stílus és az, ahogy írok a feleségemről, bizony, hogy melegedett a szívem tájéka, s amikor meg elolvastam régi barátomnak, Leszkovszki Albinnnak a köszöntő levelét, akkor meg azt mondtam: Tibor, érdemes volt egybe komponálod azt az újévi köszöntésnek is szánt első számú decemberi naplót.
Albin levele:
Tibor!
Az új év első napján olvastam el élvezettel a szemelvénygyűjteményt. Azok a szerencsések élnek ilyen sokáig, akik szeretnek buszozni, enni, inni, szemlélődni, hölgyikék ruhácskájában gyönyörködni, s abban, ami alóla kedvező fényviszonyok esetén elősejlik. Továbbá szeretik mindezt jóízűen megírni. Köszönöm a kellemes újévi ajándékot!
Boldog új évet, jó egészséget, Vilmának boldog születésnapot, vidámságot, utódokban gyönyörködést és egészséget!
Albin
Igaz, ami igaz, ez is benne van az életünkben, amiről a Családkörüli utazások olvastán Albin barátom is ír – ezért is kedveltem ezt a szerkesztői munkát -, sikerült elcsípnem s papírra vetnem az öröm óráinak a hangulatát.
Persze más dolgok is történtek velünk, már akkor is, ám a fájót, a kellemetlent ott hagytam az eredeti helyén.
Drága Barátom! Most, hogy megöregedtünk, többnyire ketten, egymással és egymás mellett éljük a mindennapjainkat, s tán jobban is figyelünk a másikunkra, mint szükséges lenne. Ha elmegy ügyeket intézni valamelyikünk, s késve jön, már idegesek vagyunk, pláne, ha az illető nem hallja meg a mobiltelefonját, főként, ha el sem viszi magával; na, akkor, otthon szikrázik a levegő, az biztos. De az is előfordul, hogy így szól a házaspár egyik fele: Hogy én mennyit imádkoztam érted, nehogy már valami bajod legyen! Még az étvágy is azon múlik; milyen kedvvel étkezik a másik.
Egyre gyakrabban hallgatjuk a Katolikus rádiót, külön, külön is, és irigykedve csodáljuk azokat a megszólítottakat, akik a hitükről tesznek tanúbizonyságot. Az imént is egy orvos szólt, okos ember, családos, mint veszítette el az egyik fiát, s mint sikerült megnyugtatnia magát; biztosan találkoznak az örökéletben.
Ilyen-olyan bajunk persze van, mert baj mindig van, hangosan szólván, okoljuk az időjárásnak az ő változását, meg az idő múlását, de magunkban azért konkrétabb okokra is gyanakszunk, s ha egyikünk későbben ébred, lessük a lélegzetvételét, nehogy már baj legyen!
A napokban kaptam Aknay Tibortól egy verset, az ő versét. Idemásolom. Rólunk (is) szól:
Míg érzem – lélek visszafojtva,
hogy percenként tizenhatszor
elér hozzám a szádból
kibukó pára melege,
mely úgy ölel körül - könnyű alvót -
mint a csészére visszaharmatozó
gőz cseppjei az illatos teát,
amíg tudhatom,
hogy új perc jön, és újra
tizenhat levegővétel,
újabb tizenhat jelzés,
arról, hogy élsz,
minden másnapunk
Isten kézfogása.
Szóval, valahogy így vagyunk.
Kívánok Boldog Új Évet másodszor is.
És kívánok magunknak is.
Utóirat: Azt azért csak sajnálom, hogy sok régi szokás mellett, a szilveszteri újévi köszöntés is kimegy a divatból. Régen, az új észtendő első órájában csakúgy izzottak a telefonok. Most meg már a számítógépek sem.