2016. decemberi napló I.
CSALÁDKÖRÜLI UTAZÁSOK
- Dété naplójegyzeteiből –
Ajánlom szeretettel az alábbi naplóválogatást
feleségemnek, Kósa Vilmának,
hiszen akarva-akaratlanul, róla van szó ezekben az írásokban is.
Ajánlom abból az alkalomból,
hogy 2017. január 12-én, meg már előtte is, köszönthetjük őt
nyolcvanhetedik születésnapja alkalmából.
Bevezető sorok
Kedves Barátom, úgy adódott, hogy valami miatt – hohó, eszembe jutott: a dédunokáimról írt naplóbejegyzéseim számbavétele miatt - szörfözni kezdtem a honlapomon, s bele-beleolvastam az egykor írt szövegekbe, s nemcsak a leszármazottaimról írottakba. És nevezz, aminek akarsz, de megtetszettek az írásaim, s arra gondoltam, válogatok belőlük. Ürügyet is találtam hozzá, hogy miket és miért. A feleségemet lepem meg vele, mivel születésnapja lesz, gondoltam, s mi lehetne neki kedvesebb, mint a családkörüli barangolás. S mivel eddig nem írtam decemberi naplót, jó lesz pótlásnak; elküldöm a barátoknak, biztos örülni fognak neki, mivel szeretik Kósa Vilmát.
Még elárulom barátom, hogy úgy fellelkesedtem az említett ötleten, hogy elhatároztam, a naplóimból - főként az 2010 utániakból, meg a kuckós utazásokból - a továbbiak során is válogatni fogok, s karcsú könyvekben megjelentetem azokat. Majd csak találok mecénást! (Nincs sok időm, hogy sokáig totojázzak. S halálom után mért más kutakodjon a naplómban, ha életemben magam is megtehetem.)
A mostanihoz kívánok jó olvasást, mosolygós olvasást, s hozzá boldog, új esztendőt!
Nem az első utazás. Két éve történt. Budapesten, a Batthyány tértől a Jégverem utca 8-ig
November végi szombat délután. Kilépek a Batthyány téri nagy üzletházból. Kezemben két telerakott szatyor. Kósa Vilma, a feleségem összeírta, miket vásároljak, s tán még több minden mást is vettem, mint amit megjelölt.
A nyugdíjas, többnyire értelmiségi férfiakat a gondoskodó asszonyok efféle bevásárló feladatokkal szokták megbízni, vagy azért, hogy csináljanak már valamit, vagy azért, hogy kimozdítsák őket ülő helyzetükből. Ez a mostani helyzet azonban, az enyém, eltér a szabványtól és a szokványtól. Egyrészt, mivel az asszonyom momentán mozgásában korlátozott, tehát nem mondhattam neki, hogy vedd meg, amiket leírtál, ha olyan fontosak neked. Meg aztán én találtam ki, hogy jó volna vasárnapon székelykáposztát ebédelni, amihez ugye édes, fejes káposzta kelletik, meg legalább egy fél kiló mócsingos sertéshús, s mivel egyikből sincs egy szemernyi sem az otthoni raktáron, azt be kell szerezni. S akkor már vásárolok tejet is, tejfelt is, sört is, sajtot is, kristálycukrot és kenyeret is. Édesapám elve volt, ha sokat kell cipelni, rakjuk két szatyorba, hogy lehetőleg egyenlően húzza a teher két oldalt a vállunkat. Mielőtt elindultam volna, apukám jutott eszembe, s intenciói szerint jártam el, ahogy ő azt nékem negyven évvel ezelőtt javasolta is.
Indulok hát a Batthyány tértől a Fő utcán, hazafelé. Az utcán csend van. Élvezem. A gépkocsik állnak a nekik kijelölt sávban, valami miatt állnak. A 86-os busz viszont jön, arra fel is szállhatnék, hogy egy megállót menjek vele, de úgy döntök, hogy én most ballagni fogok. Gondolkodhatnékom van, s az én agyamat a gyaloglás mintha gyorsabb pörgésre serkentené. S erre a pörgetésre szükségem is van, mivel újabban azt veszem észre, hogy a véletlenszerűen felvillanó gondolat, amelyről azon minutában azt állapítom meg, hogy jó, a tizedikben már nincs sehol, elszáll. Elhatározom tehát, hogy az eredményes gondolkodás érdekében én most cipekedve gyalogolok, s a menetközben eszembe ötlő okosságot, akár magamban mondogatva is, rögzítem, s haza érve beírom a számítógépbe.
Cipelem hát a két tele szatyrot, s elégedetten állapítom meg, hogy én még ezt nyolcvanöt után is bírom, s minden valószínűség szerint ezzel haza is érek, és Kósa Vilma örvendezni fog, hogy értelmes feladatot vittem végbe. Végre!
És még eszembe jut a nagy zeneszerző, aki azt mondta halála előtt, hogy tele puttonnyal kénytelen elhagyni e földi világot, míg én, ezzel ellentétben, a tele szatyrot, ne adj Isten, ha közben történne velem valami, itt hagynám. A szatyornak és a puttonynak ugyan semmi köze egymáshoz, a puttony Bartóknál metafora, de ha már leírtam, noha hülyeség, marad.
Mindegy, már úton vagyok, s várom a pörgést, de nem jut eszembe semmi, bármily mélyen is nézek magamba, ellenben, mintegy akaratom ellenére, kifelé kezdek bámulni, s nézd már, mondom, ide meg, ahol valamikor papírüzlet volt, meg gyermekorvosi rendelő, glancos nemzeti dohánybolt költözött. Battyogok tovább, már a könyvesbolt kirakatánál állok, s olvasom, hogy ötven százalékkal olcsóbban juthatok könyvhöz, ha betérek az üzletbe. Két szatyorral nem térek be. Újabb kirakat? Nem. Fodrászüzlet kivilágítva, de olyan, mintha az egész üzlet kirakat volna. Benn forgószéken ül egy fiatal férfiú, ilyet se láttam még, ragacsos haján dolgozik egy hölgy. Megjegyeztem, a fiú kese, a séró, ami felfele készül meredezni, szőke.
Megyek tovább, rám szól egy hölgy: Ballagsz hazafelé? Egykori kolléganő, lelkész, s mutatja a két fiát, meg a férjét. Valamikor együtt eveztünk egy kenus túrán. A református egyház gyülekezeti terme előtt lettem megszólítva, s nekem Csenki Zsuzsa jutott eszembe. Remek ember, ő itt a fő diakónus. Sokat köszönhetek neki. Két előadásunk is lesz nála hamarosan.
Majd megelőz egy fürge, kis, hátizsákos ember, nagy szakállal, furcsán rakja a lábait, de gyorsan, szakszerűen végigkotorja a szemetest, nem talál semmit, tovább megy, s látom, hogy a távolabbit is megcélozza. Erről a jelenségről több mindent is gondolhatnék, s milyen furcsa, nem gondolok semmit, csak bámulok. Megbámulom például a cipőmet, pár napja vettem, könnyű, tépőzáras, de csak most konstatálom megelégedéssel, hogy jó benne járni, mit járni, cipelni.
S máris befordulok a Jégverem utcába – kis lakás, 53 négyzetméteres áll a nagy Duna mentében -, megpróbálok gyorsítani, hirtelen rám tört az inger, pisilni kéne. S mit hallok, a lépcsőn, fentről, szökell lefelé egy pár, s a férfi, amolyan harmincas, karikalábú – ilyen karikalábakat ilyen táncosan lépkedni még nem láttam – azt harsogja, hogy ő úgy szorongott egy valamiféle vizsgán, hogy majdnem bepisilt.
Én is, ha nem érek rögtön haza! A liftet az ötödikről kellett lehívni, a lakásajtó meg zárva volt, s mire a hitves kiért a fájós derekával!
De azért sikerült szárazon maradnom.
És még meg is lettem dicsérve.
A Jégverem utcából Nagykovácsiba, a gyerekekhez. Hogy megírtam, van ennek hat éve is
- most csak a Hűvösvölgyig utazunk -
Most éppen Nagykovácsiba utazom, unokám és dédunokám látására. De te csak a Hűvösvölgyig jössz velem. Kósa Vilma már reggel óta kint van, vizsgázik kisebbik unokánk, Zsófikánk, aki harmadik dédunokánknak, Leventének, Levikének, ahogy becézzük, az anyukája, s bizony elkél a segítség. Ági lányunk, a nagymama még az iskolában, a másik nagymama nehezen jár-kel, szóval nélkülözhetetlen a Vilka mama, Vilta, ahogy a kisfiú szólítja a dédnagymamáját. Ő aztán játszik a gyerekkel a kertben, a házban, a játszótéren páratlan odaadással és empátiával - szoktam volt is mondani, csak a negyedét pazarolnád rám abból a kedvességből, amit a gyereknek juttatsz, sohse torzsalkodnánk –, ezen csak mulat. Levi persze, mit ne mondjak, hibátlan gyerek, született intelligens és még szép is, nem nehéz elfogultnak lenni irányába. Magam is szükségét érzem, hogy lássam, s mondja nekem, hogy Tibi papa, s fogja a kezemet, amikor ketten vonulunk el a kert egyik zugába, valamelyik bokor mögé, ezért is ez az utazás, meg, hogy kicsinyég tehermentesítsem Vilka mamát.
Míg kiérek a Jégveremtől Kovácsiig - másfél óra – bebarangolom az életemet.
A Clark Ádám téren szállok fel a tizenhatos buszra, ha esik az eső, vagy perzselőn süt a nap, nincs is hová behúzódni, semmi fedél. Valamikor még itt volt a Lánchíd presszó a tágas terasszal, kifeszített ernyőkkel, lebontották az egészet, semmi nincs a helyén. Ki érti? Szerettünk itt kávézni.
Erőlködik a kis busz, kaptat felfelé. Balra a Hunyadi lépcső. Meredekét mily könnyedén bírta a szív meg a láb. A Bogár kutyánkkal, okos fekete puli, a fiunk vásárolta, aztán nagyvonalúan ránk hagyta, hányszor futottam fel a lépcsőn, előfordult, naponta többször is - a hegyoldal volt a kijelölt kutya-futkároztató -, még a közeli munkahelyemről, a Corvin téri Népművelési Intézetből is hazaszaladtam, nehogy kiszakadjon szegény Bogi húgyhólyagja, s ebédidőben usgyi, fel a hegyre, fel se vettem. Mennyit tudnék mesélni a Várhegy-oldali tekervényes sétákról, az unokákkal majd a dédunokákkal!
Ám a busz már el is érte az első megállót. Szabó Ilonka utca. Közelben egy játszótér, meg egy nagy park, a Halászbástya alatti. Sétáltam és játszottam itt is a gyerekekkel, leszármazottaimmal, különböző időkben, életük különböző szakaszaiban, meg az én életem különböző szakaszaiban.
S már fenn is vagyok a Dísz téren. Balra a Tóth Árpád-sétány, jobbra meg a már említett lépcsősor, annak a vége. Közlöm, itt is játszótér volt valamikor, a helyén most egy befejezetlen klasszicista palota áll. A sétányon de sokszor sétáltunk késő délutánokon! Ilyenkor voltak legszebbek a fények, néztük a Budai hegyek sörényét, s a sörénnyel idéztük József Attilát, s felemlegettük, hogy ő is járt errefelé, sőt bejáratos volt abba a palotába, amely a mostani helyén állt a második világháború előtt - báró Hatvani Bertalan tulajdona -, s megállapítottuk Kósa Vilmával, feleségemmel, mily kegyes is hozzánk a sors, hogy ilyen kitűntetett, panorámás helyen lakhatunk, a vároldalban, mert ha felsétálunk vagy felbuszozunk, ámuldozhatunk, hogy alattunk Buda és alattunk Pest, mi meg itt a tetőn.
S máris jönne egy másik idézet, Adytól, de ezt nem folytatom, hanem elmondom, hogy a két palota közti időben játszótér volt a hegyoldalon, s idehoztam fel Rékát és Ádámot, a két idősebb unokámat, mikor rám voltak bízva, itt hintáztattam, vagy libikókáztattam őket, meglehetős játékos kedvvel, mivel ilyenkor magamat is módomban volt meghintáztatni. S ha történetesen nem velük szórakoztam, másként, ha a gyerekek nem igényelték a partnerségemet, szemlélődve üldögéltem a padokon, s bámultam a Dunát, a várost, alattunk.
Szent Háromság tér. Busszal ritkán utaztattam magam, jegyet kellett volna váltanom, ide gyalog szaladtam fel, hetente kétszer is. A Halászbástya lépcsőjén szaladgáltam, itt alakult, formálódott, nőtt naggyá, a Mátyás templom melletti neogótikus palotában a Vári Színpad, az a mérnökhallgatókból alakult közösség, mely magja lett mai társaságunknak, a Kuckónak, és amely olyan alkotásokat hozott létre az 1970-es években, melyeket nemcsak mi tartunk számon, egykori alkotók, hanem az amatőr színháztörténelem is. Hát itt rendeztem, a Műegyetem Villamosmérnöki Karának Kollégiumában. Mert hogy ez a pazar épület egykor diákkollégium volt. S milyen könnyedén futottam a lépcsőkön! S mennyire meg akartam váltani a világot! S hányszor mondtam: „ Milyen csonka ma a hold” S hányszor dübörgött a taps! Nagy táborunk volt egykoron.
Moszkva tér. A 16-os végállomása. Ide futottunk be hajdanán gombászó portyáinkról, Buda bármelyik erdős területét is cserkésztük. Itt tartózkodott valamelyes napokon és órákban az a férfiú vagy hölgy, aki megtekintette és meg is vizsgálta, mi van a kosárban, ingyen tette, ehető vagy mérges gomba-e, amit begyűjtöttünk. Szétválogatta a jót a rossztól. Egy ősszel történt, de nem részletezem, olyan félelmetes, azt közölte ugyanis a gombaszakértő, hogy annyi gyilkos galócát sikerült összegyűjtenünk azon a délutánon, amely egy utcányi ember kiirtására is elégendő. És kihajította a szerzeményünket, az egészet. A hideg futkos máig a hátamon! Ha nem mutatjuk meg a gombákat! Kósa Vilma rögtön beiratkozott egy gombaszakértői tanfolyamra. Mi több, el is végezte azt.
A Moszkva téren, mielőtt átszállnék a 61-es villamosra, ha kedvem van, és nosztalgiázni akarok, bemegyek a téren lévő álldogálós kávézóba, s magamhoz veszek valamit, kávét, rumos kávét, unicumot, mint régen, s gondolok erre-arra, az idő múlására főként, meg, hogy akkor, amikor Budára érkeztünk, negyven év körüliek voltunk, s mint tudtunk örülni, hogy szép családunk van, hogy Budán lakunk, s megadatott nékünk, hogy innen indulhatunk túra-útjainkra, ha már nem tudunk lemondani arról az ambiciónkról, hogy birtokba vegyük a Pilist, meg a Budai-hegyeket. Ám momentán csak egy kávét iszom, itt régen is üvegpohárban adták és jó ízeket csöpögtettek bele, a kortyolásra koncentráltam mindig, s ha agyon ütnének se, tudnám megmondani, kiféle-miféle emberek álldogáltak köröttem. Direkt módon persze nem is figyeltem, figyelek rájuk, magamra inkább, mint most is. Csak az agyféltekémben látom a 6-os, meg az 59-es villamost, noha, ha szétnézek a téren, szemlélhetem őket sárga valójukban, miként hatvanöt, hetven évvel ezelőtt is, amikor Anarcsról - feledhetetlen élmény - Pestre érkeztünk a szüleimmel, meg a testvéreimmel. A Nyugatinál mindig a 6-osra szálltunk, s csilingelve gurultunk a hídon át a Szél Kálmán térig, akkor így hívták a Moszkva teret, s ott szálltunk át az 59-esre, s utaztunk vele a mai Apor Vilmos térig, Ede bácsihoz, Emmus nénihez.
Még megvásárolom a Magyar Nemzetet, aztán felszállok a benyöszörgő villamosra, amely egészen kivisz a hűvösvölgyi végállomásig. Van hely, leülök. Bámulok, meg tűnődök.
Nyúl utca, itt laknak Réka unokámék, egy neoromantikus ház negyedik emeletén És nincs lift.
Körszálló. Egy amerikai magyar református lelkész, a Magyarok Világszövetsége vendége – itt lakott – hívott meg egyszer a szállodai szobájába többedmagammal valamiféle eszmecserére. Viszkivel kínált, üvegszámra volt neki, és valamiféle riportot is készítettek itt velem.
Aztán mellette mindjárt ott a lépcső, azon aztán sokat gyalogoltam, meg még fogok is gyalogolni, rendszerint innen közelítem meg a Baár-Madast, a református iskolát, ahová a két nagyobbik dédunokám jár, jövünk rendezvényekre, kiállításokra, s ez bizony jó mulatság, látni, hallani őket, miben is jeleskednek.
Jánost kórház. Egy időben a hétvégi ügyeleti rendelés is itt zajlott, de itt szenvedett szegény Vilka, amikor csonthártyagyulladása volt, amikor a clerosis multiplex kötötte ágyhoz, s én is mennyit jártam ide látogatni, de feküdt itt a lányom is, a vőm is. Kicsit sétál az emberfia dombnak fel, s máris eléri a Petényí közi tüdőszűrő állomást, itt többször meg kellett fordulni valamely kötelező vizsgálat végett, egy maradt emlékezetes, s persze, hogy ez jutott eszembe, míg megállt, majd elindult a villamos. Egy hivatalos szűrés után visszahívtak, mint kinek árnyékot észleltek a tüdején. Nagyon megijedtem, hogy itt a vég, vagy kezdete a végnek, s éppen akkor készültem a közgyűlési beszámolóra - a Drámapedagógiai Társaságnak voltam az elnöke -, s már érzékeltem, alakulóban egy lobby, amely a leváltásomra törekszik, de eleddig magabízó voltam, mit nekem ez a fránya, megfoghatatlan kör, álljanak ki nyílt sisakkal, s majd meglátjuk, mit érnek. De most, hogy olvastam a behívót a gyanús tüdőről, kedvetlen lettem, s legyintettem. Lagymatag voltam a közgyűlésen. Utóbb derült ki, hogy semmi bajom, egy már lezajlóban lévő influenza hagyta ott a nyomát.
S mintha innen gyorsabban haladnánk. Elhagyjuk a templomot, ahol Cseri Kálmán, a karizmatikus lelkész evangelizál, megfordulok néha vasárnap magam is itt, Kelemen László utca, Völgy utca, egyikben egy gyermeküdülő volt, tábort vezettem itt, másikban egy Budenz nevű Iskola, Zsófi unokámat szolgálta valameddig, utána már csak a táj, a békés, csendes, s máris itt a Hűvösvölgy, ahol vár a 63-as busz.
Hűvösvölgytől Nagykovácsiig
- az előbbi folytatása -
Hajdanában-danában azért nem volt ilyen szemgyönyörködtető ez a hűvösvölgyi buszmegálló, nem is itt volt, ahol van, fentebb kissé, földszintes házak előtt. Egyikben lángost vehettél, másikban megihattál egy rövidet, csak úgy állva, vagy sört, bármit, a harmadikban, egy húsboltban kolbászt ehettél, kenyérrel, savanyúsággal, szerettem innen indulni vagy ide megérkezni, ha várni is kellett, igazán volt hol eltölteni az időt. Most viszont az elektronikus eligazító közli, hogy mire számíthatsz, hány percet kell várnod, a busz persze éppen olyan öregecske mint régen, épp olyan zihálva kaptat fel az Ady-ligeti meredeken, mint régen.
Mielőtt azonban még felkaptatna, megáll a remetekertvárosi iskola előtt, éveken át itt tanított Ági lányom, most hagyta ott a munkahelyét, belefáradt a tanításba, hajaj, abba nagyon bele lehet fáradni, én már csak tudom, aki szintén tanítottam majd húsz évet egyhuzamban. Csak hogy hiába áll meg a busz, ha netán azt gondolná, felveszi a tanárnőt. Egyrészt, mert már nem tanít itt, meg ha tanítana is, nyár van, szünidő. Meg egyébként is, ő már, tudnillik a lányom, nem busszal jár, noha kézenfekvő volna, hanem gépkocsival, két kocsi is van a családjukban, pedig én még annak idején, amikor egy drámatanfolyamra járó tanár-tanítvány említette, hogy itt volna hely a lányomnak, azért kaptam az ötleten, mert közel van Kovácsihoz, ahol laknak, s egy buszjárattal könnyen elérhető.
Máris fenn vagyunk a tetőn, Ady-ligeten, valamikor itt lakott Ady Endre, innen a település neve, nekem viszont az jut eszembe, hogy annak idején, a hetvenes évek elején, ha jöttünk a Zaporozseccel, itt mindig megálltunk, hogy teletöltsük az edényeinket a fúrott kút vizével, mivel kint a telken meg a környékén egy csepp víz sem volt található.
Megyünk tovább, talán öt kilométer ide Kovácsi, s az utat odáig, hogy én hogy szerettem régen, két oldalt erdő, liget, szántó! Ha most erre jönne valaki, egy hajdani sváb férfi vagy asszony – ők lakták a falut, s alakították ki arculatát -, aki 1945-ben ki lett telepítve, nem ismerne az útra, jobboldalt házak, nagyok, az erdőig érnek, balra középületek - amerikai iskola – meg kastélyok és lakótelep! Amikor még pusztán föld volt itt, szántóföld, a rendszerváltás idejében, Kósa Vilma a családi örökségként kapott kárpótlási jegyét itt, ezen a földrészen is beválthatta volna. Korholták is a gyerekek, mondták neki, hogy ezzel csinálna jó üzletet, mert ezt meg fogják venni telek-áron, s ez mekkora pénz, de nem, ő hajlíthatatlan volt, annak a háromholdnyi földnek ott kell maradnia, ahol az ősök hagyták, s én egyet értettem vele, nem mintha bármi beleszólást ilyen esetekben valaha is megengedtem volna magamnak, nem, a Kósa család dolgaiban dönteni csak ő illetékes. A föld ott is maradt, s ha arra jár, nosztalgiázik.
No, persze nemcsak a Nagykovácsiba vezető út környéke változott meg, de maga a falu is. Beépült házakkal a határ, ahol valamikor a svábok földje, gyümölcsöse volt. Hiába keresném, ballagván a Bánya utcában a lányomék felé, azokat az óriás cseresznyefákat, a germersdorfiakat, melyekről a rendszerváltás környékén még írtam is ilyen címmel, hogy Nyugdíjasok a fán, kivágták bizony azokat, útban voltak, parcelláztak. Viszont megvannak, s hatalmasokra nőttek azok, melyeket mi ültettünk, mikor a telket szereztük, s a szovjet méhész házat rá felhúztuk - ennek jó negyven éve -, s örülünk, hogyne örülnénk, hogy Levente dédunokánk az alatt a cseresznyefa alatt játszhat, mely alatt húzódik kedvelt, árnyékos homokozója s fürdőmedencécskéje, s mi arról a teraszról nézhetjük a tájat, melyet, mondhatni, két kézzel magunk építettünk.
Megérkeztem. S örül nekem a hatalmas kaukázusi juhász, meg a kicsi dédunokám, s persze a most is tevékenykedő Vilka mama. S örülök én is, hogy láthatom őket.
A budai lakásunkból Tiszakürtre
- Volán buszon utazom -
Kiveszem az alkotói szabadságomat, egymagam utazom Kürtre, és ott két fél és két teljes napon át fogok létezni, a Rózsa utca, hivatalosan még mindig a Rózsa F. azaz Ferenc utca 16-ban, ahol vár a számítógépem és a magány. Ez ugyan nem Szigliget, ahová az igazi írók járnak, jártak alkotni, nem összkomfort, ahol főznek az íróra, meg kiszolgálják, itt én szolgálom ki magamat, ha nem haragszom magamra, mert, ha haragszom, semmi bevásárlás, semmi főzés és még kávé sincs, legfeljebb önkínzás, ének, ez utóbbi is csak munka közben, ha fűnyírásra kényszerítem magam. Akkor szoktam énekelni, de hogy miért ezt, Freud kellene, hogy megmagyarázza, szóval ezt, hogy Hej,mi,mi,mi,mi,mi,mi, ez a sor megismételve, kissé magasabb hangfekvésben, majd folytatva a nótát, mi mozog a zöld levelű bokorban. Azt gondoltam, hogy egy róka meg egy nyúl. Se nem róka, se nem nyúl, Komámasszony meg egy úr Ugrott ki a zöld levelű bokorból, ha ismétlem, akkor ekként variálom, hogy csipkebokorból. Ilyenkor, fűnyírás közben hangosan el szoktam magam röhögni, hogy de rájött a sárlás, mármint a komámasszonyra, ha a csipkebokor, azaz a tüskés vadrózsabokor is megfelel a célnak.
Elszaladt velem a képzeletem, holott még csak ott tartottam, hol is, ja, igen, hogy alkotói szabadságra indulok, s összepakolok, gyógyszer, kisrádió, ilyesmi, táska nyakba, ajtó zárva, még elköszönök az első emeleten játékkal és szopással foglalatoskodó negyedik és ötödik dédunokámtól, meg kedves édesanyjuktól, s máris indulok a buszhoz. Ám alighogy becsapom a kapuajtót, eszembe jut, hogy nincs nálam a kürti kulcs, nosza, rohanok vissza a negyedikre, nyitás, ilyesmi, kulcs a táskába, zárás, s máris az utcán. Rohannék, de klumpa van a lábamon kényelmi szempontból, rohanás leállítva, s ha már lassú menetre kényszerítődöm, mit tegyek, szemlélődve megyek, s megállapítom, sokadszor már, hogy milyen szürkén barnák ezek a turista nők, s milyen lomposak. Csak eggyel kérkednek, hogy van nekik, na, milyük van nekik, hát melltartójuk van nekik, akkor is, ha mellük sincs, és ezt én nem szeretem, mondhatnám, ki nem állhatom, mert mi közöm hozzá, ki mit hord alul. Na, de a férfiak is, azokban a lógós , bő, tarka gatyákban, már nem is kakasok, mintha kasztráltak lötyögnének a járdán, jó volna ismerni a divatirányítók filozófiáját, így csak sejtéseim vannak, de azt meg mért írjam le.
Már is a Clark Ádám téren vagyok, át kell mennem a túlsó oldalra, lépnék le, s a járdaszegélytől öt centire elzúg egy motoros, na, ha nem nézek ösztönösen balra, máris befejeztem az alkotó szabadságomat, ez a szöveg sem születik meg, de mivel szerencsém volt, átsétálhatok, s míg várok a tizenhatosra, végre egy fiatal nő szoknyában. Szerettem, szeretem a derékban húzott libegő aljakat, pláne, ha jó fényben áll a viselője, mint ez a csinos, sminkelt hölgy a téren, mintegy röntgensugárzásban, s így az is látható, amit egyébként strandon bámul az ember, ha van erre affinitása. Jön végre a tizenhatos, kiesett egy járat, de azért felpréselődünk, a szoknyás is velem tart, így még egy pillantás az alsó felére a Deák téren, de már semmi figyelemreméltó, a fény beesési szöge megváltozott.
A metrón ülök, a hármason, utazom a népligeti távolsági buszmegállóhoz, ülök, mondom és nem állok, nézem a szemben lévő hölgyek szandálba bújtatott lábait, a körmök, mint a gyöngyök, vörösek és fehérek, fele-fele arányban, és noha kánikula van, érdekes, állapítom meg, most senki nem cumizik, máskor, ha meleg sincs, mindenki szopja, fiatalok főként, a műanyag üvegét. Megváltozott volna a szokás, más lenne a trendi? Ülök, mondom, s Kornis Mihály egyik írása jut eszembe a Halálfolklórból, hogy miért, mondtam is valamikor, meg mondattam is, nagyon tetszett, hahó de még mennyire! Így kezdődött. „Tetszik még emlékezni a Metró üléseire? Ilyen gumihuzatok voltak, csak úgy ragadtak. Ráragadt az ember” Meg ez is abban volt. „Olyan óvatosan nem tudtam leülni, hogy a combom alatt két perc múlva ne érezzem a lötyköt. Víz volt, vagy mi. Vagy én? És szemben is ültek. Mindig egymást kellett nézni.” Még mindig Kornisra gondoltam, ahogy a lépcsőn kaptatok. s haladok a buszhoz, hogy milyen sikere is volt ennek a rövidke írásnak, amikor egy műsor keretében előadtuk valamikor a nyolcvanas évek elején, s milyen sikere volt néhány évvel ezelőtt Kőrösön is, persze, mivel a hallgatók tudtak olvasni a sorok között.
Volt még annyi időm, hogy betérjek az állomáson lévő újságoshoz, s böngésszek kicsit, vennék egy irodalmi folyóiratot, hogy olvassak az úton., ezt is teszem, s magamhoz veszem a Tekintet című általam nem ismert folyóiratot, mert míg forgattam, megakadt a tekintetem a Tekintet egy tanulmányán, miként értelmezik a Jézus jelenséget egyesek a kumráni tekercsek tanulmányozása okán és nyomán. Na mondom, majd ezt olvasom a buszban, de majdnem ott hagytam a pulton, mert udvariatlanul szólt hozzám a fiatal hölgy a másik oldalról, és ezt nem szeretem, mondják, túl érzékeny vagyok, de le tudtam magamat győzni, és meg tudtam állni, hogy dühödten el ne menjek, végül is a Tekintettel szálltam fel a buszra, mégpedig jó érzéssel szálltam fel a buszra, a vezető ugyanis mosolyogva regisztrált engemet, pedig morcosak szoktak lenni, amikor öreg nyugdíjasokat bocsátanak fel, akik csak annyit közölnek, hogy nullást kérek, láttam nem egyszer, hogy százasokat fizetnek némely öregek a sofőrnek, megvásárolván ily módon az önbecsülésüket.
Levegősen utazunk, ezt úgy kell érteni, hogy működik a légkondicionáló, tehát, részesülhetünk némi hűvösségben, ha sikerült jól helyezkednünk, mivel nem egyformán szórja a hideget a készülék, de nekem kedvez a szerencse, és nem ül mellettem senki, ekként a helyemet is váltogathatom, aszerint, hogy milyennek találom a légkondi fuvallatát, hol óhajtom, hogy érjen, a fülemnél, vagy a szememnél. A táskámat hol mellém, az ülésre, hol az ölembe teszem, a szemüvegemet is, hol fel, hol le, szóval még fészkelődöm, amikor elhaladunk az Üllői úton a lebontott laktanya mellett. Működő állapotában gyakorta jártam ide Csomák Ervinhez műsorfüzet kiadása dolgában, ő akkor, a nyolcvanas évek második felében a katonák művelésével foglalkozott, és én jöttem hozzá annak ellenére, hogy bizonyos voltam afelől, hogy ő az én besúgóm. S akkor még szerencsésnek is tudhattam magam, nem kellett tovább gyanakodnom. Elérjük a Határ utat, a Kós Károly által épített egykori tisztviselő telepet, innen balra Kispest, jobbra Erzsébet. Ez utóbbihoz sok emlék fűz, gyerekkoromban kétszer is nyaraltam itt, Terus néniék kertes házában. Aztán mikor Pestre költöztünk, mi is itt kezdtük, a Gubacsi téren egy 33 négyzetméteres „cs” lakásban, és itt lakik hajdani iskolatársam Nagymáté Kálmán is, egy asszociációra alkalmat adó utcában a Kakastóban, meg a barátom, Trencsényi Laci, és ide jártunk a Délbudai Kórházba, amikor felfedezték, hogy asszony-lányunk miaszténiás, és meg kell operálni. Erre nem szeretek emlékezni, gyorsan el is alszom.
Kecskeméten ébredek, ahogy beérünk a buszállomásra. Tizenkét percet állunk, így van érkezésem megenni egy túrós rétest. Ezt itt finomra csinálják. Éhes vagyok, nem ebédeltem, gyorsan falok papírtálcáról, egyébként is úgy eszem, mint ki minél hamarabb túl akar jutni az eseményen, korholnak is érte eleget, csak ha társaságban vagyok, ügyelek az illendőségre, végül is édesanyám minderre megtanított. A buszvezető felszáll, mi is gyorsan, előveszem a folyóiratot, amit még Pesten vettem, s neki kezdek az említett tanulmánynak. Az Istenember a címe, és csuda izgalmas, megállunk Nyárlőrincen, de mintha meg se állnánk, szokás szerint betérünk Lakitelekre is, de nem veszem észre, átmegyünk a Tisza hídon, mindig meg szoktam nézni, milyen a vízállás meg a folyó színe, de most erről is megfeledkezem. Ugon is áthaladunk, ám én olvasok, a strand mellett is eljövünk, de meg se látom, na még van két oldal, csak befejezem, mire begurulunk Kürtre. Most viszont olyasmi történik, ami velem még soha, nem veszem észre, hogy Kürtön vagyunk. A vezető is elfeledte, hogy Kürtig adta a regisztrációs jegyet, ő se szólt, Kürtön meg a buszmegállóban nem volt felszálló, ilyen se fordult még elő, ő tehát robogott, csak a falun túl, a malomnál vettem észre, hogy nekem már le kellett volna szállnom, szólok restelkedve, az utasok elől mosolyognak, nahát ilyen szórakozott ősz hajút, a sofőr megáll, intünk egymásnak, ő továbbmegy, én meg vissza, a Rózsa utcába, az alkotó telepemre, ahová beutaltattam magam két fél és két egész napra.
Tiszakürtön. A háztól a kocsmáig és még vissza is
Úgy döntök, kürti magánzó, hogy elutazom a közeli téren lévő kocsmába, a nevét nem tudom, mármint a térnek, lehet, hogy Felszabadulás, de lehet, hogy nem Felszabadulás, mindenesetre elutazom oda, ahol cseh sört csapolnak kilenc óráig, másként szólván huszonegy óráig, tehát elutazom félnyolckor, kérek egy korsó sört, nem smihovit s nem velkopopoviceit, mint Svejk, a derék katona, mivel azt nem mérnek Kürtön, de krumlovit, ahová a barátaim mentek kirándulni, azt igen, majd kiülök a kocsma előtti padra, s ott megiszogatom a sörömet, miután már kidolgoztam magam a kertben, s órákon át billentgettem a számítógép klaviatúráján a betűket. Előkerítem a kerékpárt, amelyen szándékozom utazni, a kerékpárt, atyai örökségemet, női kerékpár, melyet atyám akkor szerzett, mikor már nehézére esett a lábát a váz fölött a túlsó oldalon lévő pedálra helyeznie, előhozom a tárolóból, de puha a gumi, na ná, öreg jószág ez is, mért ne lenne puha, leenged az állásban, pláne, ha meleg van, pumpálok bele, legyen kemény, az is lett, bírtam szusszal a pumpálást, ez fel is töltött némi optimizmussal, hogy még utazóképes vagyok, bezárom a házat annak rendje-módja szerint, a kulcsot és pénztárcát a rövidnadrág – abba mentem – farzsebébe teszem, s elindulok. Útközben semmi rendkívüli nem történik, elhagyom a kerekes hölgyet, aki, ha gyalog utazom, lejmolni szokott, köszönök egy fiatal anyukának, aki két év körüli gyerekkel sétál az utcánkban, és találkozom még verebekkel, akik, viháncolva fürödnek a porban. Ötven forint borravalót adok a pultosnak, mivel ismerősként üdvözöl, megfogom a teli korsó fülét, s szerencsésen kiegyensúlyozok vele a padhoz, karos lócának is mondhatnám, leülök e tiszazúgi estén, kortyolni kezdem a cseh sört, bámulok erre, arra, nézem kicsit a forgalmat, a biciklizőket lámpa nélkül, egy fiú a kormányon viszi a nőjét, egy autót, amely befordul a kocsma elé, fiatalok szállnak ki belőle, és egyszer csak, nem tudom hogyan és miért, de eszembe jut valami, aminek megörülök, amit fontosnak tartok, hogy a sörtől-e vagy attól, hogy előtte, otthon, a Rózsa utcában, csak úgy, üvegből meghúztam a tavalyi szilvapálinkámat, vagy mind a kettőtől, vagy semmi nem függ össze semmivel, de az jut eszembe, hogy megírom nyári utazásaim történetét.
Az ötlettől fellelkesedem, biciklire szállok, hogy majd rögtön gépbe ülök, de mielőtt révbe érnék, megállít Pereces szomszéd, hogy van-e hosszabbítóm, mivel fűnyírózni szeretne. Én már egy más világban élek, a tervezett utazás világában, de mondom azért, hogy van, megyek és hozom a garázsból, ahol szokott volt lenni, várjon egy kicsikét, de ott nincs, hitvesem, Kósa Vilma új helyet talált neki, míg erre rájövök, telik az idő, de a szomszéd kitartónak bizonyul, vár, végül is átnyújtom neki a hosszabbítót, aztán már ülhetek is a gép mellé, hogy azon melegében elkezdjek írni.
Ez máskor történt. De Kürtön. A Rózsa utcától a tiszai szabadstrandig
Május 22-én lekerékpároztam a Tiszára, mondom, megnézem, milyen az ösvény a töltésen meg az árterületen, kitaposták-e már, van-e tócsa, sáros gödör, kidőlt fa az úton, emlékeztem, tavaly nyáron kétszer, ha le lehetett jutni a folyóhoz, akkor is új utakon, az ártéri erdők fái között.
Aznap reggelre lett elem a vérnyomásmérőmbe - falun nem olyan egyszerű effélét szerezni, de Kósa Vilma aggódott, mert veresnek tartotta az arcom színét, s arra gyanakodott, hogy felszökött a vérnyomásom, s hogy jöttek ezek a párás melegfrontok, magam is gyanakodtam előzetesen – , na, aztán mértem, s tényleg magas volt, pedig szedek gyógyszert, de nem mértem magam, mivel semmi bajomat nem éreztem. Most aztán „bepánikoltam”, már óránként tekertem a karomra a mandzsettát, ment is a szám csendesen lefelé, ám a pulzusom meg fel, a gondolatra, hogy mérni fogok és magas lesz, bizony 115-re szaladt, akkor határoztam el, hogy kerékpárra ülök – ritmusos testmozgás, majdcsak jót tesz, előtte csak kapáltam meg gyomláltam, de az ugye munka –, Kósa Vilma meg óvott, de tudta, ha elszántam magam, úgyis lemegyek, csak azt fújta, nehogy belemenjél a vízbe, én meg; már hogy mennék, az sem biztos, hogy leérek a Tiszáig. De azért a rövidgatyám farzsebébe csúsztattam a fürdőnadrágot.
Az út majdnem zökkenőmentes volt, csak ámultam, egy széles keréknyomban simán lehetett kerekezni, s a töltés alján, a már ismert mélyedésben nem is volt víz, és csak kétszer kellett lehúzni a fejem az útra hajló ágak miatt, és sár is csak egy helyen. Vállamon a kerékpárral viszonylag könnyen legyőztem az akadályt, és máris előttem a Tisza, megtaláltam a fát is, melyhez a kerékpárt szoktam állítani, és örvendeztem, hogy nem volt meredek a part, könnyedén le lehetett lépdelni. A kvarcos homokteret szélesebbre szabta a folyó az idén, és lankásabbra, mint tavaly volt. A nap szikrázóan sütött, forró homokban csusszantam a folyóig, és a víz, ahogy beleléptem, üdített. Vettem fel a fürdőnadrágomat, akár pucéron is lehettem volna, de nem óhajtottam megbotránkoztatni a három kamaszt, akik itt hangoskodtak. Ők ugyanis térdig érő színes gatyában feküdtek a homokban, meg ugrándoztak a vízbe, miközben folyton-folyvást csak egy szót hallattak, legalább is ennyi jutott el a dobhártyámig, hogy geci, de ezt most úgy használták, mint korábban a boszmegot. Nos, szóval az ingem alatt felöltöttem a passzentos fürdőruhát, és beléptem a folyóba, a legmagyarabb folyóba, ahogy tanultuk annakidején, beléptem, aztán a szélére ültem, s engedtem, hogy combig simogasson a víz. Aztán beljebb léptem, és mint apukámtól tanultam, megdörzsöltem a szívem tájékát, szoktattam magam a folyó hőmérsékletéhez, aztán bele nyakig, és a szélén, ahol a láb még érinti a homokos fenéket, úszni kezdtem. A víz csípett, de jólesett, majd a parton, mint egy fordított szaunában, belefeküdtem a forró homokba.
Kósa Vilma otthon, miután észrevette a vizes gatyát, kijelentette, hogy hazudós vagyok, aztán elfelejtette vagy legalább is úgy tett, mint aki elfelejtette, hogy mit is mondott, ugyanis megmértem a vérnyomásomat, és már csak 142-t mutatott.
A kerekasztalhoz utazom. Mit, utazom! Utazunk. Kósa Vilma meg én
Valamely júliusi délutánon arra gondoltam, mi volna, ha este felé, mikor megyen már a nap lefelé, tehát nyolc óra körül, ahogy a fiam mondaná, nyolc óra fekvésében elutaznánk, elgyalogolnánk, elsétálnánk, ellépdelnénk a nagy kerek asztalhoz, a kultikus helyhez, melyet csaknem egy évtizeddel ezelőtt a nagy építész, Mányi István alkotott meg a kert kellős közepén, egy ásott kút betongyűrűje fölé, melyet akácfák és ecetfák lombjai árnyékolnak, s melynek aurája gyógyító - ennek már legendáriuma van, a forrás, ki tetszettek találni, igen, Kósa Vilma, a nagy mesélő -, de most nem is ezért jönnénk ide, nem is a gyógyulás végett, gyógyulunk mi itt egész nap, ha nem bosszantjuk fel egymást, gyógyulunk a munkától, a szépségtől, a tágasságtól, a diófáktól, melyeknek Kósa Vilma neki veti a hátát, s máris tizenkét órát dolgozik, nem, mi most a nagy kerekasztal melletti tűzrakó helyhez jönnénk, nem, jövünk is, miután Kósa Vilma nem mondotta, hogy ez őrültség, melegben szalonnát sütni.
Prometeusz utódja figyeli a szél irányát, nehogy a nádas ház felé villódzék a szikra, libbenjen a pernye, ő a száraz gallyak kezelője, az én tisztem a szervírozás, legyen a kerekasztalon a pálinka, a sör. Kósa Vilma az utóbbi időben ezt kedveli, a fröccsnek való bor és a Horváth féle szódavíz, ezt meg én, és legyen a többi is, a nyársra tűzött szalonna, a kenyér, a hagyma, a zöldpaprika. S ha jó a parázs, s hogyne volna jó, ha azt a mesternő produkálja, kezdődhet a szertartás, a sütés, a meleg zsír csurgatása a hagymával borított karéj kenyérre, előtte persze a koccintás. Én nem állom meg, hogy sütés közben bele ne harapjak a zsíros kenyérbe, s hagymát, paprikát ne egyek hozzá, újabban Kósa Vilma is ezt teszi, s a végén, mikor a kerek asztalnál mindent elfogyasztunk, ki-ki le ne öblítse az ételt kedvelt italával. Apukám, mikor gyerekek voltunk, ilyenkor megengedte, hogy mi is igyunk egy-egy korty vörös bort, nehogy elrontsuk a gyomrunkat. Ezt én a rítus részeként, fontosnak tartván, hogy emlékezzek a szüleimre, mindig el szoktam volt mondani, és emiatt nem is szégyenkezem, hogy ez az ismételgetés netán szenilitásnak tetszik, többször szólni ugyanarról, sőt ugyanúgy. Én csupán követem a nagy tűzrakó és parázskészítő asszony példáját, neki is vannak történetei, melyeket már többször volt módomban hallani, évente legalább huszonnégyszer, tessék kiszámítani, hatvan év alatt, mióta együtt élünk ez a szám felrúg ezernégyszáznegyvennégyre. Csak hogy míg én ugyanúgy mondom el a történetet, Kósa Vilma ezeregyszáznegyvennégyszer is másként, ami nem csoda, ő a nagy mesemondónak, a szamosszegi Ámi Lajosnak a tanítványa, gyermekkorában az ő ajkán csüggött, feltételezhetően nem szótlanul, az árokparton, de most Kósa Vilma hallgat, nincsenek boros, szalonnasütéses élményei, szerette a szüleimet, és tudja, hogy igazat szólok.
A bepakolás, tűzoltás már közös feladat, bár ennek is van egyénre szabott mozzanata. A legeslegvégén, mikor egyedül maradok az estében, a zsarátnokot, mint tettük egykoron, testvéreim meg atyánk, lepisilem. Korántsem akkora ívben, mint hajdanán, de szo-szo, nem lehetek elégedetlen.
És a szertartásnak ezzel vége is. Vége a kerekasztal-utazásnak.