2016. augusztusi napló
Siratom Esterházy Pétert
Gyászolom Esterházy Pétert. Az egyik legnagyobb magyar írónak gondolom. És szomorú vagyok, hogy ilyen korán elment.
Hogy a Harmonia caelestis második kötetében feltárta apja besúgó ügyködését – többen bűnéül róják –, helyesen tette-e, nem tudom. Az ítélkezés nem az én dolgom. Előtte nyilván megbeszélte a lelkiismeretével. Én biztosan hallgattam volna. Kegyeletből is. Ám nem vagyok író.
Hogy olykor ironikusan, kritikusan szólt mi-magunkról, magyarokról! Ezt is szemére vetik! De hát ő művész volt, nem politikus! És aki szelet vet, vihart arat. Nyilván tudta maga is és vállalta. És Ady?
Hogy azt is bekalkulálta-e, hogy még zsidózzák is! Hogy arisztokratázzák, azt megszokhatta. Magam megvetek mindenkit, aki olyasmivel vádol bárkit is, amiről nem tehet. Ilyen a származás, az eredendő hovatartozás! A feleségemet (és általa engem is) büntették amiatt, hogy mint fröcskölték: „kulák-származék”. Az elvtársak még az egyetemről is el akarták távolítani. A kisfiam is megkapta a „kiskulák” titulust a házban lakó lumpenektől.
Esterházyékat grófi származásuk miatt kitelepítették a kommunisták Budapestről. Erről szól a remeke, s ezen belül a Rákosi-korszakról, a Termelési regény, amely meghatározó élményem lett és maradt. És reveláció volt a Fuharosok. Nem hiszem, hogy az úgynevezett felszabadításról született volna megrendítőbb regény.
Gyászolom Esterházy Pétert.
Akik feledhetetlenek
Augusztus 14. Édesanyám születésnapja. A 118-ik. Magamban köszöntöm. Valamikor – ha kerekebb évforduló jött - összejöttünk, mi a család. A három fiú, meg akik már hozzánk tartoztak. S persze a mi apukánk, a zseniális háttérmozgató. Ő előre mindent megszervezett.
Édesanyám, mert így hívtam, míg csak nem lett az unokák kedvéért mama vagy mamuka, feledhetetlen. Mindig is akartam rá hasonlítani, másként szólva, rá akartam hasonlítani. Édesanyám, az oroszlán, ő volt a törvényalkotó, a szabályokhoz ragaszkodó, aki nagyon markánsan tudott jelen lenni, noha mindig csendben, mindig érzékenyen s talán egocentrikusan is.
Viszont ahogy öregszem, egyre inkább édesapám vagyok. Ennek persze a környezetem örül. Lazább, játékosabb, humorra fogékonyabb lettem.
Azt mondják, addig él az ember itt a földön, ameddig emlékeznek rá.
Egyet tudok, amíg én élek, édesanyám is él.
Ha a vérnyomásmérésre gondolok, máris édesanyám jut eszembe
A magas vérnyomásra való hajlandóságomban is édesanyámat követem, valahányszor felszökik a szisztolém, rögvest ő jut eszembe. Apukám mérte édesanyánk vérnyomását, mégpedig a Szovjetunióból hozott vérnyomásmérőn. Szeretett mérni, kuktán pálinkát főzni, eltört cserepet újra ragasztani, egyáltalán mindent szeretett, amit kézzel lehetett létrehozni. A hozzánk jött rokonnak, ismerősnek felajánlotta szolgálatait: a módfelett bonyolult szovjet készüléken megtekinthetik vérnyomásukat. Apukámnak mindig alacsony volt. Megitta este a kávéját - szerette főzni -, és hamarost elaludt a tévé előtt.
Arra nem emlékszem, hogy édesanyám mérés előtt ideges lett volna, mint én vagyok. Atyám közölte az életkorával egyező felső határt, például a 174-et, s megnyugodhattak, mivel akkor az volt a trendi; legyen a szisztolé az életkornak megfelelő. Az enyém is annyi szeretne lenni, amennyi az éveim száma, de most, ha ennyit mérek, azt mondják; huhú, s gyorsan írják a tablettákat, s küldenek kivizsgálásra. S nekem pedig már akkor is felszökik 190-re, ha csak gyanítom, hogy magas lehet, s mérnem kell. Elég ilyenkor meglátnom az otthoni vérnyomásmérőt, hogy 110-re szökjön a pulzusom, s az előbb említett magasságba az a bizonyos szisztolé.
Nem is vagy beteg, csak hisztis - mondja ilyenkor sajnálattal és ingerülten a feleségem, s én tudom, hogy az vagyok, elég a bajt elképzelnem…! Anyám is ilyen volt, csak nem a vérnyomásmérés előtt. Szóval ebben is ráütöttem.
Tóth Tibor, orvos- barátom. Egykori tanítványom azt mondja erre; Tibor bátyám, te ilyen vagy, érzékeny és kész. Amikor megnyugszol, reálisat mérsz. S valóban, legtöbbször a harmadik mérésre 160 alá csúszik a felső szám.
De hogy nyugszom meg! Csaba barátom (Cserna) azt ajánlja, hogy járjak a mérés előtt egy félórát egyenletes ritmusban, hogy ez neki használ. Kitaláltam mást is. Feltekerem a párnát a felsőkaromra, s szöveget kezdek mondani, mostanában, fellépésre készülve, részt a Pál monológomból, vagy értelmezve szavalom magamnak a Szózatot, amellyel szintén közönség elé állok. S mintha használna! Harmadszori mérésre.
Most gyorsan befejezem az írást, mivel úgy érzem, igyekeznem kell megfogadni Cserna Csaba tanácsát.
Vagy leszoktatom magamat a mérésről, és lesz, ami lesz.
Vajon anyukám mit szólna mindehhez!
Mi mindent mondunk, képzelünk, ha szorongat az elmúlás
Aki meghalt, odavan. Por seggembe, más helyembe, ilyen s ehhez hasonló mondásokkal vigasztalja magát az emberfia, hogy nemcsak ő, de más sem pótolhatatlan, hogy mit sem számít, mit hagyunk magunk után a földön. Az interneten olvastam: A világnak nincs ideje és kedve a te távolléteddel törődni, valaki automatikusan a helyedre lép majd.
A nép gyermeke már csak ilyen; realista vagy cinikus. Na, és a költőink, íróink!
Éltem és ebbe más is belehalt már – írja József Attila. Örkény egyperceséből meg ezt jegyezheted meg: Jövünk a nagy büdös semmiből és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
Mindegyik szöveg önvigasztalás; vegyük tudomásul a törvényt; ha megszülettünk, meg is halunk.
Aki szerencsés, hisz a test és lélek kettősségében, a lélek halhatatlanságában. Akkor talán könnyebb itt hagyni az életet, ahogy a zsoltáros írja; nincs mit tenni, el kell menni e földről nékem.
Úgy gondolom, minden olyan társadalmi rendszer embertelen, amely államvallássá tette, teszi az ateizmust. Senkinek nincs joga megfosztani az embert az istenhittől, attól az adománytól, amely révén elviselhetőbbé válhat az élet és elviselhetőbbé a halál is.
Mondják, hogy a transzcendencia genetikusan is belénk oltatott. Már akibe.
Két reagálás a Júliusi naplóra.
Már annak is örülni szoktam, ha valaki csak jelez. Megkaptam a naplót, mihelyt engedi az időm, elolvasom. Ám ha még érdemi választ is kapok, aznap víg a kedvem. Most ketten is megtiszteltek. Pécsi Tamás ima formában csak kérdez, Kovács Feri kedvesen dicsér.
Mind a két reflexió tanulságos. Megosztom hát veletek.
Dr. Pécsi Tamás
Mit ér egy ember?
... az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.
1Sám 16:7 Mindenható Atyám!
Itt állok előtted erőtlenül és szótlanul.
Imádkoznom kellene.
De csak egy kérdés van bennem:
Mit ér egy ember?
Mit ér az ember, ha öreg és megkeseredett és a többiek úgy tesznek, mintha már nem létezne?
Mit ér az ember, ha nanofalvi?
Mit ér az ember, ha nem tömeggyilkos Auschwitzban, a Gulágon, Svédországban vagy Irakban?
Mit ér az ember, ha nem tömeggyilkos, de őt ölik?
Mit ér az ember, ha nem akarja az elszabadult esztelenné vált demokráciát? Ha többségi létére figyelmeztet, hogy ő is ember, tán neki is vannak jogai?
Mit ér az ember, ha már nem forradalmár? Ha a Múltak és a Jelen ismeretében inkább a dédunokáiért szorong?
Mit ér az ember, ha tudja, eljön az Ítélet ideje, mégis Istent kéri: mentse meg a Világot?
Mit ér az ember, ha erősnek akar látszani?
Mit ér az ember, ha születése előtt elhagyta az apja, de a nagyapa apja helyett is szerette?
Mit ér az ember, ha nagymama, nagyapa?
Mit ér az ember, ha gyerek, unoka?
Mit ér az ember, ha rokon, de lehet, hogy csak nevében?
Mit ér az ember, ha túl az Óperencián jól él, de mégis hazajön?
Mit ér az ember, ha szeret?
Mit ér, ha szeretik?
Mit ér az ember, ha beteg a szíve? A egekbe szökik a vérnyomása?
Mit ér az ember, ha orvos és a beteget is látja nemcsak a diagnózist?
URAM, nekem csak kérdéseim vannak.
Mit érek én?
Kérlek, válaszolj!
Még kérni sem tudok, amíg nem válaszolsz
Kovács katáng Ferenc levele és az én válaszom
Kedves Vilka és Tibor!
Elolvastam hosszú, rendkívül érdekes gondolat-összefoglalódat (a riói megnyitó helyett). Nekem persze nem kunszt, itt a higany szála (Norvégiában) alulról szagolja a huszast, éjjel 12, nappal jó esetben 18 fok van. S ha nem esik éppen, akkor szitál, csepereg. Viszont az éves átlagcsúcsra ügyel a nap, felbukkan, tüzel hét ágról és vitaminol...
Olvasás után, elalvás előtt azon törtem a fejem, miért is nem folyóiratok oldalait töltöd fel gondolataiddal s miért csak maréknyiunk szellemi éhségét táplálod. Mert e mélység, változatosság, gondolat-gazdagság igencsak elkelne egy-egy Kukorelly, Tandori és Závada ürességei helyébe. S arra is rájöttem, mi, kis csapatod többsége legalább elolvassa mindazt, amit ránk szánsz, de ki olvas manapság, hányan összesen irodalmi folyóiratot? (nem veszik sokan, mert kezd drága lenni, ha meg az online változat veti ki hálóját, nem ereszt, s nem is tudod, értékkel vagy mákonnyal táplál).
Egyszóval: írj nekünk, és mi köszönettel olvasunk! Pálinkás jó reggelt nektek, Katáng
A válaszom
Ferikém, én nem tartom magam írónak. Gondolataim még csak vannak, de a képalkotásra, ami nélkül nem író az író, már nem futja. Nem is gondoltam rá, hogy folyóirattal kísérletezzem.
Viszont pedagógusnak gondolom magam, akinek kenyere a közvetítés. Szóban, rendezésben, írásban. A naplómban is csak olyasmiről lehet olvasni, amivel áltathatom magam, hogy üzenet értékű. Hogy befogadóra talál.
Egyébként szkeptikus vagyok. Vélem, a címzettek fele sem olvassa el a küldeményem. Reagálást alig kapok. De már kezdek hozzászokni.
Köszönöm, hogy ilyen jókat gondolsz rólam. Megörvendeztettél.
Ölellek: Tibor
Önéletrajzot kellett írnom.
Az önéletrajzomat az 1956-os Emlékbizottság pályázatára küldte el az Országos Idegennyelvű Könyvtár igazgatója, hogy fizethessen nekünk csekélyke tiszteletdíjat, miután ez évben is fellépünk az elegáns és meghitt előadói termükben Cserna Csabával, ahol is újra bemutatjuk Tetemrehívás című ötvenhatos dokumentum-műsorunkat.
Ez az önéletrajz amolyan kurta összegzés. Nem hiszem, hogy az önéletírásnak anyagi vonzata lehetne - én az ötvenhatos műsort, meg a Pált, ingyen szoktam a nézők elé vinni -, legyen legalább olvasásos. Gondoltam, közreadom a naplómban. Három hetes és még friss.
Ez lett belőle
Debreczeni Tibor vagyok, a Károli Egyetem címzetes főiskolai tanára, a Magyar Drámapedagógiai Társaság alapító elnöke, rendező, önálló előadói estjeimnek szerzője és előadója.
Hatvanhat éve vagyok házas, a debreceni egyetemen találtam rá Kósa Vilmára, aki tanárkodott egy életen át, és mindenben segítettük egymást. Van két gyerekünk, három unokánk és hat dédunokánk. Valamennyien Magyarországon.
Debrecenben, ahol 1956-ban tanárkodtam, a Lorántffy Tanítónőképzőben, megválasztottak az Iskolai Forradalmi Bizottmány elnökének. Itteni tevékenységem miatt 1957-ben fegyelmivel áthelyeztek egy másik iskolába, az akkor alakult új gimnáziumba, a Tóth Árpádba.
1966-ban Budapestre kerültem a Népművelési Intézetbe, az amatőr színjátszó mozgalom metodikusának. 1988-ban innen küldött nyugdíjba Vitányi Iván akkori főigazgató. 1989-től szerződéses tanára lettem a Református Károli Egyetem Tanítóképző Főiskolájának, ahol drámapedagógiát tanítottam és létrehoztam a Nagykőrösi Főiskolai Karácsony Sándor Színpadot, s az ott bemutatott előadásokkal 23 éven át jártuk a Kárpát-medence magyarlakta településeit. (Itt 85 éves koromig munkálkodtam.)
Ismertebb, nyomtatásban is olvasható és CD-re is rögzített előadásainkból a legemlékezetesebbek:
A Tiszaladányi Jeremiád, a gulágba hurcolt tizenévesekről. Évek során 200-nál is több előadást ért meg. (Ebben az évben a ma már negyven év körüli hajdani tanítványokkal felújítottuk, több előadás is volt belőle, egy a Holocaust Múzeumban, és novemberben lesz Sárospatakon is, egy konferencián, ahol a határon túli kommunizmus áldozatairól, az elhurcolt papokról és másokról lesz szó.)
A másik dokumentumjátékunk az 1957-ben kivégzett református lelkész mártíriumának, Gulyás Lajosnak állít emléket, Egy huszadik századi krónikás ének címmel. Ez is több száz előadást ért meg. (Ennek felújított változata hangzik el ez év novemberében Mosonmagyaróváron és/vagy Levélen, ahonnan a tiszteletest elhurcolták.)
Harmadik, ötvenhatos témájú dokumentumjáték, Tetemrehívás címmel, arról szól, miként árulta el a nyugati politika a forradalmat. Ezt mostani variációjában Cserna Csaba előadóművésszel mutatom be, előzetes meghívás szerint Beregszászban, Debrecenben, Csongrádon és kétszer Budapesten. Tavaly két előadásunk volt belőle, előtte a frankfurti magyarok előtt mondottuk katartikus sikerrel.
Más önálló estem: Az öreg ácsot palira vették (Több, mint 100 előadást ért meg); Most a harang égen lóg Weöres Sándor műveiből (50 előadással); És ki az a Pál? monodráma Pál apostolról (Máig játszom, most volt a 185. előadása).
Magamról még:
Eddigi életem során három, a maga idejében országosan ismert amatőr színpadot alapítottam, rendeztem. Debrecenben a József Attika Színpadot, Budapesten a Vári színpadot, s a már említett főiskolai Karácsony Sándor Színpadot.
2000-től működtetjük a Játszó Ember névre hallgató ötvenfős társaságunkat, amely egyszerre műhely és agora. Működéséről havi rendszerességgel, internetes naplóban tájékoztatom az érdeklődőket, s időnként füzet formában is szólunk szellemi eredményeinkről.
Fontosabb szakmai könyveim: Drámapedagógiai órák alsóban, felsőben és főiskolán 1994; Perlő ének (Tíz színjáték); 1994; Művészet és nevelés 2000; Merítő (Újabb színjátékok) 2004; És élmény és vers és próza (Irodalmi elemzések) 2009; Egy tanár naplójából 2010;
Fontosabb memoárjaim: Visszanéztem 2006; Különbéke Debrecenben (1957-1966) 2008; Történt pedig (Egy Corvin téri népművelő a puha diktatúrában 1966-1989) 2012; A kőrösi huszonhárom (A főiskolai tanári éveimről) 2015; A kürti harminc 2015 (személyes hangú falusi szociográfia)
Kitűntetéseim: Karácsony Sándor-díj 2001; Csokonai Vitéz Mihály–díj 2003; Károli Emlékérem 2010; Magyar Érdemrend Lovagkeresztje 2015