2016 áprilisi napló
A múlt a telefonban
Az egyik napon megcsörren a telefon. Nem írom le a meglepetésemet, de elképzelhetni, egy harminc éve nem hallott hang szól bele. Percek alatt tisztázzuk; Romhányi Laci a hang tulajdonosa, akivel időnként a Magyarok Világszövetsége rendezvényein találkoztam, vagy itthon, Magyarországon, vagy Angliában. Ötvenhatos magyar, eredetileg kohómérnök, Harcolt ötvenhatban, menekülnie kellett, s Angliában talált otthonra.
Jóban voltunk, mindig szót értettünk egymással, Kósa Vilmát egyszer egy napon át kalauzolta Oxfordban. Hogy nyugdíjas lett, hazaköltözött a szülőházba, Budafokra, magyar asszonyával, s eszébe jutottam, s megtalált. (Nem adta fel az angliai lakását sem.)
Örvendeztünk egymásnak, s megállapodtunk, hogy találkozunk egy író-olvasó találkozón, az Írországban élő kitűnő magyar írónak, Kabdebó Tamásnak egy itthoni könyvbemutatóján.
Jó előre oda is mentünk, hogy fürkésszük egymást. Nem könnyen, de egymásra találtunk. Hiába is tagadtuk volna, megöregedtünk, az idő vas foga, ahogy szoktuk volt mondani. Beszéltünk erről-arról, s hogy majd találkozunk, s eljön feleségestől, aki előadóművész, a Kuckóba.
Küldöm neki a meghívókat, de még nem jelzett.
Az előadás után, az úgynevezett fogadáson, sok más egyéb között számlálgatni kezdtük a halottainkat. Megállapítottuk, emlékezve a közös múltra, szórakoztatóbb időtöltésben is volt már részünk. Abba is hagytuk.
Kabdebó Tamás estje
A nevét jó ismertem, egy-két novellát olvastam is tőle, de hogy esélyes volt az elmúlt év legjobb magyar író címére a Dunáról írt - Baján született – regénye alapján, arról nem volt tudomásom. Itt derült ki. Az is, hogy Jókai Annának ítélték oda a címet.
Törékeny, aszketikus alkatú és fiatalos öregúr Kabdebó Tamás, szellemes társalgó, és beteg. El is ment, a fogadáson már jelen sem volt.
Annak alapján, amit hallottam az este folyamán, többet tudtam meg róla és a művészetéről, mint összesen a korábbi évtizedekben. Nem gondoltam volna, hogy Kabdebó ennyire magyar és keresztény, mint az írásaiból, meg a tiszteletére énekelt dalokból az kitetszett. Az est végén még a Hol vagy István királyt is elénekeltük.
Hajdanában-danában jobban ismertem a Franciaországban élő ötvenhatos magyar írókat, költőket, Papp Tibort, Nagy Pált, Marton Lászlót, akik nem csináltak titkot abból, hogy bal-liberálisok, Mért gondolhattam volna, hogy az angolszász területen élő magyar írók mások.
A nekem ismerős hazai irodalmárok közül egyedül Szakolczay Lajos volt jelen.
Hogy elfelejtődünk! Míg csak az utánunk jövők közül valakinek eszébe nem jut, hogy az elhunytból üzletet tud csinálni!
Az angliai Gömöri Györgyre szívesen emlékeztem
Tegnap a buszon, mielőtt felszálltam volna a tiszakürti járatra, megvásároltam a Forrás című kecskeméti folyóiratot, hogy majd olvasom. Apró betűs, állapítottam meg, ahogy kinyitottam. Lapozom azért, mi érdekelhet, mi az, amit tompa látással sem hagyhatok olvasatlanul.
Futtatom a tekintetem a tartalomjegyzéken, s megakad a szemem Gömöri György nevénél. Odalapozom, és olvasni kezdem az Olvasó naplóját. Ilyen címmel először Veres Péter osztotta meg velem olvasott könyveiről a véleményét.
Gömörivel is a rendszerváltás előtti időszakban kerültem kapcsolatba. Együtt konferenciáztam vele az anyanyelvi szimpozionokon, s esténként eszmét is cseréltünk nem egy fehér asztalnál. Kellemes társalgó volt, és sarmos. Ötvenhat után került ő is Angliába. Úgy tudom, most is ott él. Egyébként lengyel szakon végzett. Külhonban egyetemeken tanított, s közben írt verset, prózát, tanulmányt.
Olvasom a könyves naplóját. Tetszik, hogy nem tudálékoskodik. Öreg ember már ő is, gondolom, nem akar semmi újat felfedezni. Megengedheti magának, hogy arról ír, ami tetszik neki. Régen sem politizált. Most is kerüli az ideológiai témákat.
El is határozom ott frissiben, hogy ilyen olvasó naplóféléket majd még én is írok. Magamnak, kedvemre.
Íme egy ezekből. Az Új Zrinyiász milyen aktuális!
Kicsi könyv után nyúltam a polcra, s egy vastag papírkötéses, zsebben is elférő kötet került a kezembe. Nyitom ki, a borítóján cím nem találtatott, hát lapozok, s nézek egy nagyot, Mikszáth Kálmán Az új zrínyiászát tartom a kezemben. Tanár koromban, az 1950-es években olvastam utoljára, amikor is tanítani kellett a középiskolákban.
Rögtön olvasni kezdtem, s ahogy szoktam, hátul nyitottam ki. Ott találtam A szerző megjegyzései című szövegét. Az általam mindig is kedvelt Mikszáth így kezdi: „Ezt a könyvet 1898-ban írtam, amit fontosnak tartok előre bocsátani, hogy a közönség, olvasás közben lehetőleg ebbe az időbe képzelje magát. A könyv az akkori társadalmi, politikai események és elfogások persziflázsa; különös szemüvegen át, egy régen elmúlt korszak szokásaival szemben állítva.” Ismeretes a történet. Zrínyi, a szigetvári hős vitézeivel véletlenül feltámad, majd Budapestre kerül, bankigazgatót kreálnak belőle, és sorra jönnek a konfliktusok.
Ha Zrínyi Miklós, a hős, ma támad fel, bizony, hogy hasonló körülmények áramlásába kerül. Az ember éppen olyan gyarló, mint volt, a politikusok görbe utakon járnak, páratlan érzékük van a manipuláláshoz, a korrupció épp úgy virágzik, mint száz éve, a pénz beszél, a kutya ugat, az újságíró sem különb, mint egykor, a parvenü most is köztünk van, épp úgy, mint a spekuláns vagy a néptribun. Nem folytatom. Az új zrínyiász aktuális könyv. Nekünk szól.
A hetvenes években volt fiatal író. Ma trágár nyelven szidja a facebookon a politikai hatalmat.
A hetvenes években volt fiatal író. Egyébként a Rádió ifjúsági osztályán dolgozott szerkesztőként. Törékeny alkatú, kedves fiú, aki jópofát vágva, mindig megcselekedte, amit a főnöke kívánt, hogy aztán, a feladat elvégzése után – vidéki kiszállások során gyakran autóztunk haza együtt - elbűvölő iróniával tegye a valóságos helyére a Párt utasításait híven követő főosztályvezetőjét. S mi nevettünk hazáig.
Nemrégiben találkoztam vele az interneten; mindenről ír, ami a szívét nyomja, igen színesen. Rövidebb-hosszabb, lendületes stílusban odavetett számtalan jegyzetéből viszont az is kiolvasható, hogy ez a hajdani, szelíd, iróniával és érzelmességgel átitatatott író mennyire képes gyűlölni, ha a mai hatalom prominens képviselőiről szól. S milyen trágár kifejezésekkel! Semmi diszkrét irónia, mint hajdanában, a párt-diktatúrában. Olyan jelzőket öklend ki magából, hogy hunynám be a szememet, ne is lássam, ne is olvassam. De az útszéli beszéd hovatovább általános az irodalomban is. A filmről meg ne is beszéljünk!
Hogy nálunk szólásszabadság van, itt a bizonyíték. Tessék, szabadon lehet trágárkodni a fascebookon, olyan nyelven csepülni a politikai és más hatalmak képviselőit, amilyenen csak tetszik.
Eszembe jut, hogy egy asszony rokonom az antivilágban dühösen szidalmazta Rákosi elvtársat, hogy az utolsó szem búzáját is elvitték beszolgáltatásként a cséplőgép mellől. Három évet ült érte!
De írt volna csak ekként hősöm, mondjuk, a hetvenes években, a főosztályvezetőjéről! Repül a Rádiótól, az biztos. Hogy meddig, meg se saccolom.
Végre színház! Nem nagy élmény
Színházjegyet évek óta nem vásároltunk. Csak most. Egy-egy előadást megnéztünk ugyan, - nyomot egyik sem hagyott -, ha tiszteletjegyet kaptunk valakitől. Az egyik felfedező sétánk során - ismerkedünk a fantasztikusan szépülő Budapesttel - az Örkény-színház elé kerültünk – azt sem tudtam eddig, hogy a jeles íróról elnevezett játékszín itt lakozik –, néztük a programot, s megakadt a szemem Jarry Übüjén. A pénztárhoz mentem, volt jegy, vásároltam kettőt. Így történt.
Valamikor amatőr rendezői koromban találkoztam először a jeles abszurddal, aztán a Katonában láttam egy felejthető előadáson. Hát akkor most megnézzük, mit lát bele Mácsay, a rendező-igazgató!
A vásári komédia és a brechti dramaturgia elemeiből csinált lendületes és korrekt előadást. Minden a helyén volt, de nevetni csak a közönséges szavakon lehetett, megrendülni viszont nem sikerült.
A mai diktátorok ugyanis már más milyenek, mint a színpadon megjelenő, műveletlen, pénzéhes, amorális Übü. Semmire és senkire nem emlékeztetett, sem a sztalinokra, sem a kadhafykra, sem a keresztapákra, sem a szabadkőművesekre, sem a kádárokra.
Azon kívül, hogy az ember szörnyen gyarló és megválthatatlan – mást nem mondott az előadás.
S ezt én kevésnek tartottam.
És a színházjegyek nincsenek szinkronban a kisnyugdíjas pénztárcájának tartalmával.
Jártunk a Koszta-kiállításon
Itt van a szánkban már, hónapok óta tudjuk, a Várkert Bazárban a Koszta József-kiállítás, s mégis, mikor jutottunk el, hogy megnézzük! Az utolsó napon. De eljutottunk végül is, és örömünkre.
Azt írják Kosztáról, hogy festészete magyar és egyéni, s hogy fűtött, és hogy derűs színvilága és sajátos ecsetkezelése teszi azzá, már mint magyarrá és egyénivé.
Biztosan így is van. Én viszont csak azt írhatom, ahogy barangoltam képtől képig, s bámultam a festményeit; jól éreztem magam, s azt mondtam, szép ez a természeti és emberi világ, s kár, hogy itt kell hagyni.
Néztem az önarcképét is, meg a róla készült fotókat is; nem vitás, keleti fej. Hasonlít a barátoméhoz, Nagymáté Kálmánhoz.
Próbáltam olvasni a korszakairól szóló, falra kitett művészettörténeti írásokat is; s két dolgot meg is állapítottam. A vizuális művészet írói, mint más szakmákéi, kialakítottak egy szakzsargon nyelvezetet, s hovatovább szakembernek kell lenni ahhoz, hogy értse a tárlatnéző; mit is akarnak neki meg- vagy bemagyarázni.
A másik megállapítás személyesebb. Rá kellett jönnöm, tényleg nem látok úgy, mint régebben. Valóban létezik ez a makula degeneráció. Ettől meg nem lettem feldobva.
Mózes Tamarával a Francia Intézetben
A Fő utcán lévő Francia Intézetbe szólt a meghívó. Mózes Tamara küldte, a kitűnő zongorista és énekes, Megboldogult színpadosunk és kuckósunknak, Tomcsányi Katinak a leánya, akinek annak idején egy írásomban nagy jövőt jósoltam, s akitől többször kaptunk meghívót az utóbbi években különféle koncertekre, de valahogy sohse értünk el a színhelyre. Most viszont időben ott ültünk a második sorban.
Az Intézet pár méterre van tőlünk, de eleddig csak kívülről ismertük, belülre sohse merészkedtünk. Most viszont Tamara és a társa, egy szimpatikus francia író együttes játéka nyomán – az író verseit mondta, remekül, a fordítást kivetítőn olvashattuk, Mózes Tamara meg zongorázott és énekelt, klasszikust és dzsesszt – otthon érezhettük magunkat, olyan hangulat keletkezett, hogy nemcsak a levegő vibrált, de mi is. Ilyen egymásra épülő, egymásra figyelő színpadi jelenléttel ritkán találkozik az ember.
Ritka élmény volt. Nem felejthetem.
Hogy miről szólt az est, nem tudom. Nem is fontos. Biztos, hogy az életről. A mienkről. Az enyémről is.
Kérdeztek és válaszoltam. S már magamtól is eszembe jutott egy s más
Egy érdeklődő és kedves fiatal hölgy, Fekete Anikó keresett meg, hogy válaszolnék a kérdéseire; a diákszínjátszás érdekelné, milyen is volt az a rendszerváltás előtt, amikor a Népművelési Intézetben magam voltam a fő metodikus irányító. Tisztességgel válaszoltam, s a végén – nem hangzik optimistán – a következőket mondtam:
„Módszertani és szervezői ténykedésem során semmit nem óhajtottam jobban, mint elérni, hogy az oktatásirányítás a többi szaktárggyal egyenrangúan építse programjába az úgynevezett órán kívüli szakmai tevékenységet, történetesen a színpadi munkát, ott ahol az létezik, s tekintse olyannak a diákszínjátszást, mint ami a kamasz nevelésének egyik kivételesen nagy lehetősége. Meg voltam és vagyok ugyanis arról győződve, hogy a művészettel történő nevelésnek mélyebb a hatása, mint a pusztán verbálisnak. Bombáztam az oktatás felelőseit elégszer, de akkor, sőt a rendszerváltás után sem sikerült e téren bármit is elérnem.
Hogy most miként van, nem tudom.”
Azt még elmondom, hogy miután kezdeményezésemre 1989-ben megalakult a Magyar Drámapedagógiai Társaság, fontosnak gondoltam, hogy a drámapedagógiát tanítsam, s a módszert a rendezői munkában is alkalmazzam. Ma sem gondolom másként; a drámapedagógiai metodikát minden olyan főiskolai és egyetemi szakon, ahol a kommunikáció hogyanját, a nevelés mikéntjét tanítják, a hallgatónak tárgyként kötelezően fel kellene vennie, mivel ez a módszer mindenütt, minden szakon és közösségi alkalmakon eredményesen alkalmazható, lévén, hogy az ismeretet a személyes élmény felszabadításával teszi a tanuló vagy a felnőtt partner számára átélhetőbbé.
Az én befolyásos időszakomban ezt a célomat elérni nem tudtam. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy állításom igazságára az utód potentátok előbb-utóbb rájönnek.
Jó volna, ha majdan emlegetnének is;, hogy valaki erre, mikor, de mikor, már rájött! S elképzelését meg is fogalmazta.
Mitől nem és mitől dobódik fel az ember?
A Márciusi Naplómra a szokásosnál többen reagáltak. Takács Gézának, régi barátomnak például valami olyan rosszul esett benne, hogy arra kér; több naplót ne küldjek neki. Mit tehetnék. Sajnálom, hogy meghorzsoltam. Hogy mivel, nem tudom. Nem írta meg.
Oslóból viszont Kovács Katáng Ferenc, aki nagyon jó író, ezt írta.
Kedves Tibor!
Gondolataid, napi soraid Máraira emlékeztetnek. Az egyszerűről is úgy tudott 1-2 sorban emlékezni, hogy gondolatok özönét indította el az olvasóban.
Károlom, hogy kb. 40 év hallhatóság tátong közöttünk. Bölcsebb lehetnék.
Szeretettel Katáng
Tiszakürtért Baráti Kör
Tiszakürtért Baráti Kör van alakulóban, a mi községünkben, ahol harminc éve élünk tavasztól őszig. Polgári szövetség, végre, és hála Istennek! Mire a napló megjelenik, talán már munkálkodnak is.
Horváth József keresett meg, hogy volnának néhányan, akik tenni szeretnének a faluért, támogatni is kívánván a község jelenlegi vezetését, s kér, hogy a feleségemmel, Kósa Vilmával csatlakozzunk hozzájuk, s vegyünk részt az ünnepélyes alakuló ülésen. Az ötlet kitalálója hozta is a programot; mit szeretnének tenni, s mit várnának tőlünk.
Aztán kiderült, mi, jelen a találkozón nem lehetünk, mivel éppen azon a napon van a legidősebb dédunokánknak, Virágos Gáspárnak az érettségi előtti ballagása, s azon nem lehet nem ott lennünk. Ez azért rendkívüli családi esemény, nemde?
Mindazonáltal elküldtem javaslatainkat, tegyék az övék mellé, a teendők listájára, s azt is leírtam, mi az, amit mi vállalunk konkrétan és személyesen.
Kíváncsi vagyok, mi lesz az egészből!
Életírások a Levelek után
Jó ötlet volt a Levelek a Kuckóból újabb három évéről szóló kiadványunkat – remélhetően júniusban meg is tudjuk jelentetni - kiegészíteni személyes életírásokkal. A kuckósokéval természetesen.
Arra kértem a barátaimat, hogy írjanak az életükről, nem olyan szokásos önéletrajzot, amit kérvény mellé kellett, kell illeszteni, írjanak arról, amiről csak akarnak, amit az életükből szívesen megmutatnak másnak is.
Az élet jelesül már mögöttünk, valamennyien megtelítődtünk emlékeznivalóval, tudunk min elmélázni, van mit összegezni, s bőven akad életesemény, mely belekívánkozik egy efféle önéletírásba.
Lassan be is csordogáltak a szövegek, s Aknay Tibor szerkesztőtársammal módunkban is volt, van azokat elolvasni, és örvendezni, hogy milyen jól írnak a társaink, s milyen színes a kuckónk mögöttes világa. Mint írások talán egyenetlenek a művek, de mint vallomásos kordokumentumok kivételes értéket képviselnek.
Jó a sorok mögé látni, s eddig nem ismert személyiségjegyeket felfedezni.
Mondhatom, páratlan, izgalmas olvasmány az újabb Levelek a Kuckóból!
A dédunokánk érettségi előtti ballagásán
Meg kellett volna hatódnom Gáspárunk ballagását nézvén, hallván, hogy ez a kedves, érzelmes, nagyszívű, s nagyon okos fiú immár 19 éves, s érettségizni fog percek alatt, s hamarosan kezdődnek majd az egyetemi évei, s mi még ennek, élete újabb szakaszának is tanúi lehetünk. Végül is nem sokan élhetik meg ezt az élményt. Dédszülők a dédunoka ballagásán.
Nem hatódtam meg, természetesnek tekintettem. Kapcsolatunk Gáspárral, mondhatni, folyamatos, csecsemő korától kezdve ott vagyunk az életében. Nem maradtunk le életének jelentősebb eseményeiről, nyaranta napokat töltött vidéki tuszkulánumunkban, írtam róla a naplómban nem egyszer. Szüleivel, nagyszüleivel, mind a néggyel, kapcsolatunk harmonikus. Hogy most jelen vagyunk a ballagásán, ennél mi sem magától értetődőbb.
A ballagást követő családi eseményen nem csodabogarakként voltunk jelen, hanem úgy, mint akik a saját lábukon lépdelnek fel a negyedik emeletre, akikről mindenki tudja, hogy itt a helyük és hol a helyük.
Egyébként Virágos Gáspár Benedek a budapesti református Baár-Madas Gimnáziumtól búcsúzott el. S nem tőlünk. Sőt, ölelkezvén a búcsúzáskor, ígérte, hogy a jövőben, szabadabb ember lévén, az eddiginél többször felballag majd hozzánk, a Jégverem utcába.