2015. szeptemberi napló
Igaza van Márainak
Még hogy az ember jónak, ártatlannak születik! Rousseau etette az embereket ezzel a képtelenséggel – írja Márai a Naplójában, Az ember alapvetően gyarló, telve gyilkos és más ragadozó ösztönnel. Csak az erkölcsi törvények szabályozzák, a vallások, már amennyire lehet egyáltalán szabályozni az embert. Kinyitom a Bibliát. Az Ószövetség is telve gyilkolászással, meg mindennel, amit a Tízparancsolat bűnnek tart. Az Isten, még ha büntetésből is, olykor tömegmészárlást produkál. A próféták meg nem fukarkodnak a pusztítás megjelenítésével. Mintha még élvezettel is részleteznék, mint enyészik el az engedetlen ember.
Az állatvilág sem különb az emberénél. Csak éppen a másik állat, melyet megeszik, táplálékforrása. Önként, kéjjel, meg haszonért, nem öl.
Nyisd meg a televíziódat. Ha híreket fogsz ki; mit látsz? Háborús jelenetet, terrortámadást, sebesülteket, áldozatokat, erőszakos halált. Ha a Spektrumra lavírozol, ott meg az állatok eszik egymást. És a filmek? Legyen művészi vagy gengszter, akciófilm vagy sci-fi, mindegyikben ölnek, bűntudattal, vagy lelkiismeretlenül, nemes érzelemből vagy haszonszerzésből, kéjből vagy virtusból.
És rafináltan is ölnek. Tedd a gyereket drogfüggővé, az tán nem ölés?
Drogos srác a Tiszánál
A szeptember eleji kánikulában, úgy estefelé lekerékpároztam a Tiszára. Senkivel nem találkoztam. Még szúnyogokkal sem. Kétszer is permeteztek helikopterről. Megölték a fecskék táplálékát. Valamikor a Tisza-parton még találkozhattam parti fecskékkel. Ma már eggyel sem. Leértem a szabad-strandhoz, leraktam a kerékpáromat, veszem le a gúnyámat, na, gondolom, jöhet a meztelen fürdőzés, nincs itt egy lélek sem. S akkor látom, hogy a meredek homokos parton mászik felfelé valaki. Vén trotty, mondom magamnak, rozoga, nem bír felmászni. Megyek eléje, hát látom, hogy egy fiatal srác, tizennégy-tizenöt év körüli fiú, jó formájú. Felesik, kapaszkodik a gazba, kúszik, a tekintete zavaros, megint elesik, aztán csak felér. Hát ez bizony bekábítózott, a metró aluljáróiban lehet ilyenekkel találkozni, onnan ismerős. De hogy már Tiszakürtön is! Mondják, a drog ide is betette a lábát. Főként az államis gyerekek fogyasztják,
Megszólítom.
- Milyen a víz?
Zagyvál valamit, de kiderül, nem is fürdött. Elbotladozik a kerékpárjához, megpróbál felülni rá. Nem sikerül. Aztán valahogy mégis. Elindul, Reménykedem, nem találkozom vele valahol elnyúlva a fűben, ha én is megyek majd hazafelé.
Drogossal a Tiszán eleddig még soha nem találkoztam.
Mit meg nem él az ember, ha sokáig él!
Káinok vagyunk
Hogy az ember ilyen kártékony fajzat volna, nem is gondol rá. Csak ha megrúgja az élmény. S hogy az állatok is egymásból élnek, egymás húsából, véréből, külön erre sem gondol, hiszen így természetes. A madarak elkapják a rovarokat, a gólyák a békát, a macskák az egeret, a nagy hal a kis halat.
Pompás előadásokat hallgatunk vérgőzös háborúkról, remekbe sikerült bombatámadásokról, elemzéseket a népirtás természetrajzáról, a terrorizmus okairól, még tán élvezzük is. S mint művészetértők, még el is ragadtatjuk magunkat, ha egy pompás festményt látunk, mondjuk egy kivégzésről, vagy egy dinamikus csatajelenetet valamelyik háborúból.. Egy színházi vagy filmélmény meg egyenesen katartikus állapotba röpít, ha azt látjuk, milyen drámai erővel, eredeti látószögből sikerült, mondjuk, megjeleníteni egy pisztolypárbajt, vadászjelenetet, verekedést, tűzhalált, akasztást. Még tán élvezzük is, mint gyötrődik, szenved a másik. Az autodafénak is mekkora nézőserege volt hajdanán, s egy nyilvános akasztás is felért egy népünnepéllyel. Jézus kereszthalálát is tömegek nézték végig Mi is, mikor a román zsarnokot kivégezték, ott ültünk a képernyő előtt!
***
Eszembe jutott Szabó Lőrinc Csirkék című verse, a Lóci költemények sorából. A költemény így kezdődik
”Borotválkozva ültem épp / a kádban, mikor ordítva és / lelkendezve jött Lóci hozzám; / Borzasztó – s mutatta, a kés / hogy szaladt… Így szaladt – mutatta, / torkom ujjával szelve át - / így ni!... mikor ott kint Mariska / elvágta a csirke nyakát” A vers persze több mindenről szól, ami fontos - nekem legalább is az - de jómagam ez alkalommal a költeményt csak azért említem, hogy jelezzem; Máraival értek egyet. Rousseau tévedett. Még hogy az ember jónak született volna! Szabó Lőrinc így fejezi be a versét „És ekkor behangzott a vad / rikácsolás, amit a másik / csirke csapott a kés alatt / és Lóci szörnyülködve újra / rohant már, könny ült a szemén: / - Borzasztó! Várjon meg Mariska, / hadd lássam, hogy hal meg szegény!”
Sem nem öltem, sem nem öltek
Gyerekkoromban én is kitéptem a cserebogár alsó szárnyát, hogy ne tudjon repülni, hanem szántson a porban. Leventepuskával még varjút is lőttem. De hogy öregszem, kikapcsolom a televíziót, ha egy filmben szörnyűséges rész következik. A Colombóra is csak akkor kapcsolok, amikor már túl vannak a nyitó gyilkosságon, s pisilni megyek, ha tudom, most tragikus jelenet következik az ismert alkotásban. Drámát sem nézek a színházban. A legyet úgy kapom el, hogy csak megszédüljön, s még ki tudjon slisszolni a tenyeremben képzett alagúton. Állatot azért nem tartunk, ne kelljen végigélni a kimúlását. Elég volt egyszer. Nagyon megszenvedtük a Bogár nevű pulikutyánk halálát.
A karomban még mindig végigfut a halálraítélt csirke rángatózása, ahogy anyánk nyiszálta a nyakát, én voltam ugyanis az, akinek fognia kellett a két lábát, míg dogozott a késsel. Emlékszem, mindig elfordítottam a fejemet, ne lássam a vért, ahogy csurog a jószág nyakából.
Tudtam volna-e ölni, ha rákényszerülök? Nem tudom. Lehet. Mindenesetre örülök, hogy efféle cselekvésre eddig nem kényszeríttettem. Vajon Saulus, miközben őrízte a kődobáló kivégzők ruháit, szenvedélyes kereszténygyűlöletében ugyan mit érezhetett? Erről nem szól a Biblia.
Örülök, hogy az élet megadta: sem nem öltem, sem nem öltek. És döntenem sem kellett életről, halálról.
A kislány, aki szereti a szexet
Olvasom Pál apostol leveleit, azokat a fejezeteket, amelyekben inti az általa alapított gyülekezetekben élőket, miként is viselkedjenek. Amit rendszerint elsőként említ: ne paráználkodjanak!
Erről jut eszembe.
Attilával szedem a szilvát a fa alól, miután megráztuk, levertük. Most ott kéklik a leterített nájlonon, vagy a fű közt, mivel nem mind oda hullott, ahova szántuk. Hajlókázunk, négykézláb mászunk, én fél térden kúszok, miközben dobáljuk a vedérbe a szilvát, és beszélgetünk. Attila amolyan mindenes a helyi iskolában, karbantartó, akinek időnként a kamasz tanulók után futnia is kell, ha azokra rájön a mehetnék, és kilógnak az intézményből; visszahozni mindenképpen!
- A lányok is el-ellógnak – mondja. Az egyik kislány említette a minap – így Atttila -, hogy ő a Tiszára szeret járni, dugni. Nem tehet róla, nagyon szereti a szexet.
- És hány éves ez a kislány?- kérdezem.
- Nem tudom pontosan, olyan tizennégy, tizenöt.
Ezen úgy elelmélkedünk, elszörnyülködünk.
Nekem meg eszembe jut a népdal, hogy hull a szilva a fáról, ami ugye azt jelenti, hogy a legényt elhagyta a szeretője, másnak szánja a szilváját, amely a néprajzosok szerint nem más, mint a lány szemérme.
- Nem tudom, mit lehet itt csinálni – mondja Attila. Lehet, hogy semmit. Meg hát kurvák mindig is voltak, és mindig is lesznek.
Nekem még Pál apostol is eszembe jutott a paráznaságról szóló intelmével.
Nem is tudom, mit gondoljak
Eszembe jutott Pál másért is. A kolosséiekhez írott levelében arra is inti a híveit, hogy ne fogadjanak be tévtanításokat. Krisztus maga az isteni teljesség, írja, nem kellenek közvetítők, nem kellenek hitet segítő tárgyi rekvizítumok. Pál valójában ebben a levelében röviden és tökéletesen fogalmazza meg a protestantizmus teológiáját. Érdemes elolvasni.
Egy protestáns barátom kétnapos lelkigyakorlatra ment, úgy emlékszem, a bencésekhez.
Jó volt nagyon, mondta, hangosan imádkoztak, ő még sírt is, s a végén kapott egy keresztet, amolyan amulettet, amit elhozott magával. És képzeljem, ha bajban van, konfliktusban önmagával, tenyerébe veszi ezt a pici tárgyat, megszorítja, s érzi, hogy megnyugszik.
- Mit szólsz hozzá, mint protestáns?
- Azt – mondtam –, hogy megértelek. Nem véletlen, hogy a láthatatlan mellé a kétségbeesett keres valami láthatót is. Mondjuk, egy jelmondatot, amit magával hord, egy képet, vagy történetesen egy keresztet. Ha a hitet meg lehet erősíteni valami érzékelhetővel is, mért kellene ezt bajnak vagy szentségtörésnek tekintenünk!
De hogy mit érezzek!
Ülök a templomban, a karzaton, lent meg az unokám meg a dédunokám. Flóra konfirmációra készül, ezért ül itt az anyukájával, hogy utána beszélgetni tudjanak a lelkésszel, Molnár Péterrel, aki majd felkészíti a konfirmándusokat a hitvallásra.
Nagyon megörülök nekik, ők is nekem. Régen találkoztunk. Pedig közel lakunk egymáshoz. Hovatovább már csak akkor jövünk össze, ha kínálkozik rá valamiféle alkalom. Mint most ez a konfirmáció.
Beszélünk a lelkésszel, találkozunk néhány ismerőssel, akik előtt büszkélkedhetem, bemutatván nekik az unokámat meg a dédunokámat, s máris mehetünk haza, öleljék meg Vilka mamát is.
Nagyon szép a tizenhat éves dédunokám. Kérdem tőle, pajkos humorral, ahogy szoktam,
- És a szerelem, kislányom, nem környékez?
Néz rám tiszta szemekkel.
- Még nem - mondja.
- S az osztálytársaidat?
- Nem is egyet,- válaszolja -, de engem még elkerül.
Jó vasárnap ez.
***
S csak utóbb jut eszembe, hogy a vendég-lelkész Mózes botjáról prédikált a templomban, arról a botról, amely Isten akaratából kígyóvá is képes volt átváltozni.
- Használd a botot – mondja az Úr Mózesnek – , hogy lássanak jeleket a zsidók, s higgyenek neked, amikor kivezényled őket Egyiptomból!
Szóval mégis csak szükségesek a jelek?
Igaz, a lelkész megmagyarázza. Utána már csupán egy jel kellett, hogy legyen, s ez nem más, mint a kereszt.
***
Hála Istennek valóságosan és nem jelformájában toppantak be, alig hogy elmentek a nagy unokámék, dédunokámék. Berobbantak a kicsik; a hét éves Levente és a négy éves Gergő, a lányunkkal meg a vőnkkel. S a két fiú csapott olyan zenebonát, hogy zengett a ház. Gondolom, Istennek tetszően, mert hogy egészségesek, tehetségesek. A puszta létükkel dicsérték a teremtőt. És produkálták magukat, és áradt belőlük a szeretet.
Kell ennél több?
Tényleg jó vasárnap volt.
Bezdán Jóska halálára
Bezdán Józsinak, kuckós barátomnak, barátunknak sokáig kellett volna élnie. És elment, szenvedés közben, időnek előtte. Még a hetven évét sem érte meg.
Mért írom, hogy sokáig kellett volna élnie? Mert Józsi tudott és szeretett játszani. A teremtője – nem Istent mondok, mivel transzcendens vonzódásról nem tudok – megáldotta ezzel az életet derítő, és teszem hozzá, életet hosszabbító adottsággal, a játékkal. Aki felnőttként is tud és szeret játszani, predesztinálódott az életörömre. Mondom másként, a teljes életre.
Kérleltek, legyek búcsúztatója, szóljak a koporsójánál. Hogy adta volna ez ki magát, ha én, a csaknem húsz évvel öregebb mondom a végső szavakat!
Mikor nyolcvanöt éves lettem, micsoda remek paródiával lepett meg ez a fiú, s milyen pompásan játszott Cserna Csabával! Remek feje volt, kitűnő memóriája, s milyen szeretettel és tapintattal tudott élcelődni, s milyen jól mondott vicceket! És granszenyőrként fizette a pompás söröket, mikor vezető állásában jól keresett. Én tehát nem lehettem hivatalos búcsúztató. Közelebb állt hozzám, mint hatvan apátúr. Csak siratni tudtam.
Meg elmondtam a sírnál azt az Ady verset, melyet én választottam neki hajdanán, 1969-ben, mikor az Ady estünkre készültünk, a verset, melyet megrendítően szavalt, s melyet szívesen mondott máskor is: A Sion-hegy alatt címűt.
Ez volt az én búcsúbeszédem, meg az ének, melyet elkezdtem, amikor már elviselhetetlenné süketült a csend, amikor már a föld is befedte Józsi koporsóját, hogy Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…
Szerettük egymást, noha ideológiai, politikai kérdésekben nemigen értettünk egyet. Számított is ez valamit! Bizony mondom, semmit.
Játszhattunk volna még Józsikám! Néhány évet mindenképpen. És úgy lett volna logikus és méltányos, hogy te mondasz verset a síromnál, s nem úgy, miként történt.
Végre! Három év késéssel könyvbemutató
Hozzám kegyes az ég, mivel még élek. Valaki ekként fogalmazott: Téged szeret az Isten. Én meg hízelgek magamnak; biztos dolga van még velem.
2012-ben írtam meg a Történt pedig című életrajzi vonatkozású könyvemet, amely a Népművelési Intézetben töltött huszonhárom évemről szól, az akkor végzett munkámról, melyet úgy ítélek meg; több minden indult el ott és akkor - nem függetlenül tőlem -, aminek a hatása máig ér.
Szerettem volna, ha erről azok is tudomást szereznek, akik ma végzik azt, amit én, illetve mi végeztünk akkor. Ehhez az kellett volna, hogy a régi helyen a budai Corvin téren, a mai Nemzeti Művelődési Intézetben bemutatják a kötetet. Hát ez az, ami nem történt meg akkor. Hogy miért nem? Nem tudom. Viszont ez az, ami megtörtént most, 2015 szeptemberében. Meg kellett érnem egy hónap híjával a 87. életévemet, hogy ez a könyvbemutató létrejöjjön.
Hát létrejött És boldog voltam. Megtelt a régi stúdió helyisége, és nemcsak a régiekkel meg az érdeklődő, új szakemberekkel, hanem olyan hangulattal, melyben jó volt létezni. Akik eljöttek, szerettek. És azt éreztem, nem éltem hiába. És vették a könyveimet is.
Akik segítettek: Hargitai Mária, Hegedűs Katalin, Polyák Albert, Gabnai Katalin, Torma Mária, Szívós Zsuzsa, Mohai Gábor és sokan mások az Intézetből és a barátaim közül.
Így ünnepeltünk
Szeptember 16-án volt szabad az a stúdió, amelyben a könyvbemutatómat tartottuk. S ez a nap volt az, amelyen ünnepelhettük volna házasságunk hatvanötödik évfordulóját, ha történetesen nem a könyvbemutatóra koncentrálunk. De arra koncentráltunk.
Eltelt két hét, mondom az asszonynak - hűvöskés idő volt.-, elmehetnénk kirándulni a Svábhegyre: járni még tudunk, mindkettőnknek csak a válla fáj, a beszélőnkkel sincs baj; ünnepeljük ekként ezt a hatvanöt évet. És még pénzbe sem kerül.
A huszonegyessel felmentünk a Normafáig, egy ösvényen, az erdő közt, meg le. Egy olyanon, amilyenen még sohse jártunk, s eljutottunk a Mátyás király út végére. Közben Kósa Vilma gyűjtögetett mindeneket, melyeket majd elültet Kürtön a kertben, vagy odaajándékoz az arborétum kertészének, én meg sajnálkoztam, amiért otthon felejtettem a fényképezőgépemet, mivel olyan száradó félben járó fatörzseket láttam, melyekről asszociálni volt kedvem az életünkre, s gondoltam, megörökíthettem volna ezeket. Aztán leültünk egy fatörzsre, harapdáltuk az otthon elkészített vajas-kolbászos zsömlénket, és meg kell mondanom, jól éreztük magunkat, s ha akartuk volna, emlékezünk is, hogy s mint volt hatvanöt évvel ezelőtt. De nem emlékeztünk. Az biztos, akkor is szegények voltunk, miként most is, ahhoz képest szegények, amit láttunk a Mátyás király úton, ballagván visszafelé, a Költő utcai huszonegyes buszmegállóhoz. Micsoda új paloták, formatervezettek, az egyikben még kertész is bóklászott! És hidd el, még csak nem is irigykedtünk, nem, csak csodálkoztunk, hogy ilyen is van.
- Látod - mondtam a feleségemnek –, ezért kellett megélnünk a nyolcvanöt-nyolcvanhét körüli életünket, hogy életünkben először eljussunk a Mátyás király utcába.
S köszöntöttük egymást öleléssel.
Egy remek ember. Füzesi Éva
Nem tudom, miként is tanít Füzesi Éva, nem láttam soha egy óráját sem, de meggyőződésem, hogy kiváló tanár, akihez minden igazgató, aki ért az iskolavezetéshez, ragaszkodik. Valószínűen ezt teszi a jelenlegi vezetője is, mivel Éva, hogy faggattuk - Kuckó-tag már néhány éve, de csak most ült a forró székbe – egy panaszló szót nem szólt, hogy volna bármi problémája a munkahelyén.
Középkorú hölgy, meleg barna szemekkel, akinek a közelében tartózkodni jó, mivel nyugalmat, kiegyensúlyozottságot áraszt. Valódi értelmiségi – az a fajta, akit kedvelek, akit, ha vezető volnék, rögtön alkalmaznék -, akire valamikor azt mondták volna, jó közösségi ember. Tud felelősen gondolkodni családról, tanítványokról, baráti társaságról, hazáról, aki segítőkész, aki áldozatkész. Elvesztette a gyerekét, a férjével a kapcsolata is megbomlott, meg is keseredhetett volna, de nem, ő újra fogalmazta magát, és a már említett értelmiségi létformában találta meg itteni élete értelmét. Itteni, mondom, mivel Füzesi Éva Erdélyben kezdte az életét is, meg a pedagógiai munkálkodását is. Ő gyergyói székely, Kolozsváron járt egyetemre, s Chauchesku uralkodás idején jött át Budapestre. Muszáj volt neki.
Ám Éva itt is itthon van, meg Gyergyóban is, a szüleinél.
Meg a mi Kuckónkban is.
Fontos lett nekünk.
Egy gulág-oratóriumról. Tiszaladányi jeremiád
Ez még idekívánkozik.
Hajdani tanítványaim ambíciójából felújítjuk a hajdani, húsz évvel ezelőtti színjátékunkat, a Tiszaladányi jeremiádot, amely Dobozi Eszter Mi csak a napnyugtát níztük című könyve alapján készült a Gulágba hurcolt tizenéves tiszaladányi lányokról és fiúkról.
Előszedtem a hajdani forgatókönyvet, s az alábbiakat olvastam ki belőle.. Idemásolom.
„Tiszaladány Tokajtól öt kilométerre fekvő, református, magyarok lakta község. 1988-ban egy író-olvasó találkozó alkalmából a véletlen ideviszi Dobozi Eszter költő-tanárt. Idevalósiakkal beszélgetve szembesül a döbbenetes ténnyel, hogy 1944 telén zömében tizenéves lányokat s néhány legénykét is összeszednek a szovjetek, behajtják őket Szerencsre, marhavagonokba zárják őket, s majd egy hónap után egy ukrajnai lágerben, Dombaszban találják magukat. Tizenhat hónap multával kerülnek vissza, már aki visszakerül, mert többen közülük meghalnak.
Egy tiszaladányi parasztember, Sajtos László és felesége, Ilka néni segítségével kerül kapcsolatba az író azokkal az akkor már nyugdíjas korú idős asszonyokkal, férfiakkal, akik kitárulkoznak előtte. Az írásból megtudjuk, hogy 1989-ben, amikor a magnófelvételek készültek, ezek a lágert járt, meggyötört öregek még mindig nagyon félnek, és akkor még nem is járulnak hozzá, hogy a teljes nevüket közölje az író.
A műsor, a Dobozi Eszter könyvéből készült szertartásjáték nekik s az elhurcolt százezreknek kíván emléket állítani. A szerző bevallja, hogy a színjáték készítése közben nagybátyjára, Debreczeni Sándorra is gondolt, akit a Bereg megyei Vári községből hurcoltak el ugyanilyen körülmények között, s aki soha nem is tért vissza.”
Egy 1994-ben velem készült interjúban ezt olvasom: „Elképesztő igazságtalanságnak tartottam, hogy mi erről, a civillakosság Gulágba hurcolásáról laposan hallgattunk. S bántott, hogy én is hallgattam. Úgy éreztem, megfulladok, ha ezt a színjátékot nem rendezem meg. A dokumentum történéseit mentettem a játékba, de szertartásba ágyazva. Protestáns szertartásba. A visszatértek ugyanis akként vélekedtek, hogy azért tértek vissza viszonylag sokan az elhurcolásuk helyéről a dombaszi bányákból, mivel a lágerben is meg tudtak maradni a maguk imádkozó, zsoltározó közösségében.”
Szilágyi Ferenc pedig, aki 1993-ban kritikát-méltatást jelentetett meg a Tiszaladányi jeremiádról a Confessio című folyóiratban, így vélekedik. „Protestáns ihletésű mű, de az egész nemzetről, az egész nemzethez szól. Sőt talán egész Európához. Elsősorban a jaltai egyezmény aláíróihoz. Az ő országaikban is be kéne mutatni, (ahogy Dobozi Eszter dokumentumkötetét is ki kellene adni világnyelveken.)” S még hozzáteszi, amíg más népek tragédiájáról, Lidicéről és Mauthausenről a világsajtó folytonosan beszélt, a mi drámánkról senki nem szólt, nem szólhatott.
Még hogy az ember jónak és ártatlannak születik!