2015.októberi napló 2.
Kedves Barátom!
Talán előbukik a tudatalattiból, hogy a hagyományos októberi napló helyett - sok más dolgom volt, minthogy írjak -, október végén azt a beszélgetést közöltem, melyet Fekete Ágnes kezdeményezett a Rádió Kossuth adóján a Református Félórában, az emlékezésről. Azóta többször is elolvastam a beszélgetés írásos változatát, s módfelett örülnék, ha te is azt mondanád magadban, amit jómagam is vallok, hogy az akár elgondolkoztató szövegnek is tudható. A történelmi amnéziáról ejtettem benne szót, miként lett elfeledve a kommunista gulág s az ötvenhatos mártírság. Azt hittem én akkor, hogy ezzel az „októberi napló helyettel” szólásra késztetek egyeseket. Tévedtem. Vagy nem olvasnak, vagy hárítanak, vagy süketet játszanak. Vagy nincs idejük az embereknek arra, hogy fogalmazzanak.
Idézek az említett beszélgetésből egy szakaszt, hogy igazoljam; tényleg említésre méltó dolgokról beszélgettünk abban a félórában:
Az úgynevezett európai modern társadalmakban a családokon belül is már alig beszéltek, beszélnek az ősökről. Kiveszett a halott-kultusz.. A szocializmusban a család-kutatást nem is szorgalmazták. Az oktatás-nevelés irányítóinak nem volt fontos, hogy az utódok tudják-e; honnan jönnek. A szülők, akiknek például sikerült visszakerülniük a "málenkij robot"-ról, a család tagjainak nem beszéltek az ott történtekről, mivel megtiltották nekik, hogy szóljanak. 1989-ben, amikor szerkesztettem a Tiszaladányi jeremiádot Dobozi Eszter Csak a napnyugtát níztük című dokumentumkötete alapján, a visszatértek még nem járultak hozzá, hogy a nevükön szerepeljenek. Az Internacionáléban is azt hirdették, hogy „a múltat végképp eltöröljük”. Ez az ideológia része volt. Pedig nem lehet jövőt építeni, csak kősziklára, ami nem más, mint az ismert múlt. A meghurcolt kulákok sem szóltak a családban arról, hogy velük mi történt, mert azt akarták, hogy a gyerekeik alkalmazkodjanak az adott helyzethez, s próbáljanak beilleszkedni a létező társadalomba. Ha ismerik pontosan, min ment át a család, talán kevésbé képesek az alkalmazkodásra, a manipulálódásra.
Visszatérve a malenkij robotra, rengeteg embert vittek el, magyarokat és németeket. Nagybátyámat is elhurcolták a kárpátaljai Váriból. Meg is halt. Itt hagyott egy feleséget, három neveletlen gyerekkel. És a feleség sem beszélt a gyerekeinek, mi történt az apjukkal ”
Most, hogy hivatalosan is gulág-nap volt, gondoltam, eszébe jut azoknak, akiknek ez a dolguk, mondjuk, politikusoknak, hogy: jé nézd már, itt voltak olyanok, akik már 1990-ben elkezdték piszkálgatni a történelmi lelkiismeretet, s ezt folyamatosan tették, akkor is, amikor még hivatalosan nem volt ildomos!
Hát nem így történt.
Ezért aztán úgy döntöttem, hogy előszedem a magam naplóbejegyzéseit a Tiszaladányi Jeremiáddal kapcsolatos történésekről, régebbieket és újakat, magamét és másét, s közlöm azt a kevés írást, ami a bemutatók apropóján megjelent, szóval készítek egy második októberi naplót is, s elnevezem jeremiádos levél-naplónak.
***
Nem először gondolok rá Barátom, hogy a szovjet gulág éppen úgy a holocaustnak, a valamiféle ideológiai alapon történő népirtásnak a helye volt, mint a náci megsemmisítő tábor. Magyarország területéről 1944-45-ben csak a magyarokat és a németeket vagonírozták be, s vitték a szovjet lágerekbe. Csak éppen nem gázzal semmisítették meg őket, hanem kiéheztetéssel, tífusszal, emberfeletti munkával, fizikai erőszakkal. Kárpátaljáról például egy ruszint, szlovákot, románt, cigányt sem hurcoltak el. A magyarokat és a németeket válogatták össze. Faji alapon büntettek.
És a művelt Nyugat! Máig különbséget tesz a német és a szovjet fasizmus között. Itt kinyitja, ott meg behunyja a szemét.
Príma egy demokrácia!
**
Ugrok egy nagyot Barátom, október elejére ugrok. Megnéztem a naptáramban, október 3-án egy igazán nem mindennapi és nem is előzmény nélküli esemény részese voltam. Nagykőrösön, a református főiskolán, ahol nyugdíjas koromban huszonhárom éven át tanítottam meg rendeztem - akár olvashattad is az erről az időszakról írott könyvemet A kőrösi huszonhárom címűt -, egy hosszú délelőtti próba után bemutattuk – régi főiskolás tanítványaimmal az egykori tizenkilenc évesekkel, akik mostanra harminckilencek lettek – bemutattuk a Tiszaladányi jeremiád című, hajdanában sokat játszott gulág-drámánkat, bemutattuk a fiataloknak, meg Nagykőrös érdeklődő közönségének, mégpedig óriási sikerrel.
Meg voltam illetődve már attól a ténytől is, hogy ők tizennégyen, egy hajdani évfolyam tagjai, vállalkoztak arra, hogy ezt a kétezertől nem játszott, nagyhatású dokumentumdrámát felújítják, hogy vállalják a nyári próbákat, ők, a mára pedagógusok, diakónusok, iskolaigazgatók. S attól pedig megrendültem, hogy a maguk személyes szenvedésélményével feldúsították az általuk megjelenített elhurcoltakét, s átéltebben szóltak, mint egykoron, s hogy vállalták magyarságukat, mondván a dokumentumszövegbe beépített vallomástételt, Dsida Jenő Psalmus hungaricusával. S valami még, mintha még igazabban hangzott volna, mint húsz évvel ezelőtt, hogy mért is maradtak meg oly sokan a csaknem elviselhetetlen szenvedések közepette: sikerült a lágerben is megmaradni a maguk vallásos, hitbeli közösségében.
***
Azt talán még nem említettem, hogy a felújításra abból az alkalomból került sor, hogy a Református Főiskola most ünnepelte újraalakulásának huszonöt éves évfordulóját, s a mostani vezetőség ebből az alkalomból meghívta a régi tanítványokat is. Akik közül sokan el is jöttek, s mind ott ültek a Jeremiádon, és sírtak és tapsoltak.
És az is nagyon jó volt, hogy találkozhattunk. Ölelkeztem a régi tanítványokkal, meg beszélgettem, s megtudtam, hogy ezek az egykori lányok-fiúk nemcsak hogy nem felejtettek el, de abból a szemléletből és ismeretből, amit a drámás óráimon meg a próbákon elsajátítottak, egyet s mást magukkal is vittek a praxisukba.
Sokuknak a nevét megmondani nemigen tudtam volna, de ahogy rám mosolyogtak, kifényesedett bennem minden; mennyire volt a hozzám közeledő hölgy egykor alkalmazkodó, mennyire kreatív, mennyire ellenálló! Így volt miről beszélni. Valakik még főiskolás korukban a magánéletükbe is beavattak. Erre most is jól emlékeztem, lehetett kérdezni.
Derűs lélekkel jöttem el tőlük.
***
.
Akik a mostani felújítást kigondolták, végig próbálták, és közönség elé vitték, a következők: Bálint Márta, Bényei Erzsébet, Bíró Anikó, Bölcsföldiné Türk Emese, Csomós Katalin, Fekete Erzsébet, Fésüs Judit, Hézser Katalin, Jeney László, Kovács Borbála, Mátyus Marianna, Németh Judit, Pintér Péter, Sándor Zsombor
***
Drága Barátom, az is eszembe jutott, hogy annak idején, 1989-ben Nagykőrösön, a főiskolán a rendezésem miként is kezdődött, s éppen a Tiszaladányi jeremiáddal.
A véletlennek – ha van egyáltalán ilyen – köszönhetem. Kezembe került az a dokumentumkötet, amely szinte parancsolóan szabott új irányt főiskolai életemnek, hogy nekem nemcsak a drámapedagógia módszertanával kell foglalkoznom, de színjáték-dramaturgiával, forgatókönyvírással és természetesen rendezéssel is. Dobozi Eszter Csak a napnyugtát níztük című dokumentumkötetéről beszélek. Ebből készítettem én el Tiszaladányi jeremiád címmel azt a dokumentum-oratóriumot, melynek mondandójával az én főiskolásaim teljes mértékben azonosultak, s melyet a nézőink nem tudtak megrendülés nélkül végighallgatni. De hát miről is szólt ez az 1990-ben bemutatott Tiszaladányi jeremiád! A több helyen is megjelent szövegkönyv bevezetőjében ez olvasható:
„Tiszaladány Tokajtól öt kilométerre fekvő, református magyarok lakta község. 1988-ban egy író-olvasó találkozó alkalmából a véletlen ideviszi Dobozi Eszter költő-tanárt. Idevalósiakkal beszélgetve szembesül a döbbenetes ténnyel, hogy 1944 telén zömében tizenéves lányokat s néhány legénykét is összeszednek a szovjetek, behajtják őket Szerencsre, marhavagonokba zárják őket, s majd egy hónap után egy ukrajnai lágerben, Donbaszban találják magukat. Tizenhat hónap multával kerülnek vissza, már aki visszakerül, mert többen közülük meghalnak.
Egy tiszaladányi parasztember, Sajtos László és felesége, Ilka néni segítségével kerül kapcsolatba az író azokkal az akkor már nyugdíjas korú idős asszonyokkal, férfiakkal, akik kitárulkoznak előtte.
Szilágyi Ferenc pedig, aki 1993-ban kritikát-méltatást jelentetett meg a Tiszaladányi jeremiádról a Confessio című folyóiratban, így vélekedik. „Protestáns ihletésű mű, de az egész nemzetről, az egész nemzethez szól. Sőt talán egész Európához. Elsősorban a jaltai egyezmény aláíróihoz. Az ő országaikban is be kéne mutatni, (ahogy Dobozi Eszter dokumentumkötetét is ki kellene adni világnyelveken.)” S még hozzáteszi, amíg más népek tragédiájáról, Lidicéről és Mauthausenről a világsajtó folytonosan beszélt, a mi drámánkról senki nem szólt, nem szólhatott.
***
Bizony Barátom, a Jeremiád tíz éven át repertoár-darabunk volt. Mást is bemutattunk közben, de ezt - míg voltak közvetlen vagy közvetett emlékezők, s míg hívtak minket - nem lehetett kiiktatni a programunkból. A tíz év alatt három szereposztásban, ötvennégy hallgató játszott a darabban. Ennyien szembesültek - szereplőként - a tragikus történelmi valósággal. Nem számoltuk, de száznál is többször léptünk fel templomokban, gyülekezeti házakban, iskolákban. S ha jól gondolom, tízezernél is többen lehettek, akik megrendülten álltak fel a helyükről az előadás végén.
Néhány előadás élménye, leválva a többiről maradt meg bennem. Visszavittük az előadást Tiszaladányba. A templomban jelen voltak az adatközlők, s azok hozzátartozói, hát ott szem nem maradt szárazon. Megható volt látni azt a szeretetet, ahogy az idős asszonyok fogadták a velünk lévő szerzőt, Dobozi Esztert. És Váriban, Kárpátalján, a szülőfalumban, ahová ugyancsak elvittük a Jeremiádot - Vári Fábián László szervezte a találkozót -, rajtam volt a sor, hogy elbőgjem magam. Ott voltak a nézőtéren azon kevesek is, akiknek sikerült visszajönni a Gulágról, s ott volt az elhunyt nagybátyám lánya és családja is.
És most megjelennek előttem az erdélyi templomok a Sóvidéken, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen. Kiderült, hogy az előadásunk az összesereglő nézőkben másféle kálváriákat is megidézett. Ceausescut és a Duna-deltát. Emlékszem, Marosvásárhelyt a vártemplomban az előadásunk után, szinte a könnyeivel küszködve tudott csak megszólalni a lelkész, Fülöp Dénes, aki, mint kiderült, miután részt vett az erdélyi ötvenhatos eseményekben és a hatalom által bűnösnek találtatott, börtönbe majd a Duna-deltába került több esztendőre. És a püspök, Csiha Kálmán Kolozsvárt, miután a Jeremiádot bemutattuk a Farkas utcai templomban, megrendülten szólt, utóbb mesélve el a maga Duna-deltai kálváriáját.
A Jeremiád vándoroltatása misszió volt a javából. (Hányszor voltam az otthontól távol! És a jóérzésen kívül semmi nem járt érte.)
***
Drága Barátom! A nagykőrösi október eleji felújítás után igen óhajtottam volna, hogy ez a Jeremiád, ez a gulág-dráma bemutattassék a Terror házában is. Ott volna a helye, gondoltam. De nem találtam az útját-módját, hogy kerülhetnék oda. Pedig egy jeles rokon is ígérte, hogy közvetít, mondván, hogy neki jó ismerőse az igazgatónő. Erről is ejtődött szó, meg kapcsolatokról és érdekeltségekről, amikor beszédbe keveredtem tanítvány-barátommal, Mányi Istvánnal, amikor is ő felvetette, vajh ellenemre volna-e, ha az említett Jeremiád a Holokauszt Emlékközpontban kerülne újfent bemutatásra, mivel hogy neki volna némi kapcsolata az említett intézményhez, egyrészt, mivel magát az épületet ő tervezte, másrészt, mivel jó ismeretségben van az igazgatóval. Nekem meg felcsillant a szemem, s lelkességre hajlamos természetem máris gesztikulációra ösztökélt, meg tenorszínezetű beszédre; hát ez remek volna, ilyen még úgysem volt, a szovjet megszállásból következő magyar holokausztról ott hangzanék el megrendítő előadás – már tudtam, hogy megrendítő -, ahol minden a hitleri megszállással összefüggő fasiszta rémtettekről beszél.
Ez művelődéspolitikai eseménynek is rendkívüli volna - lelkesedtem ki a mondatokat magamból.
István hamarosan jelentkezett; minden sínen van, mondta, menjek tárgyalni. Két kedves fiatal hölgy lett a partnerem, az itteni menedzserek, Készségesek voltak, mindenben segítők. Kijelöltük az előadás helyét, a központon belül a zsinagógát. Küldtem a hölgyeknek a meghívó szövegét, ők továbbították is több száz címre. A barátaim a Nemzeti Művelődési Intézetben, ők is postáztak. S én is persze. A meghívókat elküldtük kormány közeli, fejes embereknek is, ismerősök ismerősének is. Én ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ez a gulág-dráma a Holokauszt Emlékközpont zsinagógájában fontos üzenetet hordoz, hogy ez példaértékű lehet, segítheti a nemzeti megbékélést, és így tovább, és így tovább… Mondom a végét.
A zsinagóga megtelt. Minden széken ültek. Az előadást a nézők vastapssal köszönték meg. A Jeremiádot az egyik menedzser kislány nyitotta be, név szerint Kovács Nikolett, s átadta nekem a szót. Az igazgató nem ért oda. A művelődéspolitika korifeusai közül sem jött el senki, de az egyházak vezetői sem tartották fontosnak, hogy ott legyenek. Szerencse, hogy Mányi Istvánnak, az építésznek sikerült az Emlékközpontot bemutatni az előadás után ott maradt nézőknek.
Az eseményről színes riportban számolt be a Parókia című internetes református lap, Jakus Ágnes, és hetekkel később riportban - Nánási Anikóval - a Kossuth Rádió Gondolat-jel adása. Egy kedves néző barát, Pécsi Samu szép cikket írt az előadásról, ezt közölte a Magyar Nemzet. Más senki. Lehet, hogy az eseményt szóvá teszi még a SZÍN című folyóirat szerkesztője, Mátyus Aliz és az Új Pedagógiai Szemle szerkesztője, Takács Géza. Ők ugyanis végignézték az előadást. És nekem írt néhány fontos mondatot Aknay Tibor.
***
Bizony jó volt beszélgetni a szereplőkkel Barátom, előadás után, amikor már kibújtak a jelmezből, s elkezdődött a batyus lazulás. Ezek az immár az élet delelőjéhez érkezett nők és férfiak, párban élők és családanyák, - apák, pedagógusok, tanítók és nyelvtanárok, hitoktatók és igazgatók s néhányan diakónusok, keveset panaszkodtak, kevesebbet, mint mostanában szoktak a nevelők, akikkel alkalomszerűen összejövök. Egymás előtt sem nyílt panaszra a szájuk, ahogy körbeülték a termet, ahová kipakolták az elemózsiát, amit hoztak magukkal, hogy, mint a szeretetvendégségben szokás, kínálják egymást a hozottal, sós étellel meg édessel, száraz eledellel meg töltött káposztával. Eszegettek, beszélgettek, családi ügyekbe is beavatódtunk, egyikük-másikuk mintha feszesebb is lett volna, vagy zárkózottabb, mint szokás ilyenkor, de a munkájukkal, pedagógiai mesterségükkel kapcsolatosan egy zokszó nem került a légtérbe. Pedig mostanában, ha összehajol négy-öt magyar pedagógus – a tapasztalat íratja ezt le velem –, a panaszkodás járja, hogy nem ezt várták, hogy megnőtt az ellenőrzés, sok a teszt, meg a különféle adminisztráció, s már az igazgatók is keseregnek, hogy kibírhatatlan a kívülről rájuk nehezedő teher, s visszaadja a megbízatását, mondta az imént az egyik nekem kedves tanítványom is.
S aztán, hogy jöttem tőlük el, s bandukoltam hazafelé, csak foglalkoztatott, mitől voltak ilyen békességesek ezek a gyerekek, ahogy nevezem őket magamnak; az előadás sikere hallgattatta el bennük a szakmai gondokat, vagy ők eleve ilyenek, mindenkoron kompromisszum-készek. Aztán eszembe jutott. Mielőtt az előadói térbe mentünk volna, azt mondja Türk Emese, egyike a játszóknak, alakuljunk át imaközösséggé. S körbeálltunk, s akinek volt indíttatása, imádkozott hangosan. S az ima, mert én figyeltem, egyszerre volt hálaadás és kérés. Köszönet, hogy ők, az egykori évfolyamtársak megint összejöttek és újra közösséggé váltak, és volt könyörgés is, hogy úgy tudjanak szólni, mint kik fontos üzenetet közvetítenek, miként lehet megmaradni elviselhetetlennek látszó szenvedések közepette is.
Akkor ott ennek az imaközösségnek szinte tapintható volt az aurája. A szorongásom megszűnt, tudtam, ez az előadás nem lehet más - hétköznapiasan szólva –, mint sikeres, mivel a köröttem állók, a szereplők mind tudják, érzik, hogy ők most szolgálnak. S ezt nem lehet másként tenni, mint teljes odaadással.
***
Dobozi Eszter:
Csak a napnyugtát níztük
- részlet -
(Ezt a megrendítő monológot, az előadásba építve, Pintér Péter mondta el igen ihletetten.)
„A tiszaladányiak kálváriáját rögzítő író, akkor még gyerekként - midőn először találkozott a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról szóló emberi híradásokkal – nem gondolhatta még, hogy egyszer maga kényszerül az emberi lét efféle határhelyzeteit, noha csak álombeli látomásokban, újra élni. Rémségeket álmodni mások történeteinek nyomán.
„Fekszem a deszkán”, és tudom, hogy egyedül szeretnék lenni, magamban és magammal végre, hogy gondolkodnom lehessen legalább, de „belekönyökölnek a gyomromba”, a húsomba vájnak, belátnak a bőröm alá is, és a csontjaimat tapogatják le röntgenszemek, őrök világítanak a rámismerhetetlenségig eltorzult arcomba, a szemembe tüzelnek, kopasz fejemen, a koponyámon kúszik végig a zseblámpa fénycsóvája, végig csupasz, cserzett, a kiszáradástól lepattogzó bőrömön, át a pörsenéseken, a vérszívók marta vörös foltokon, vitaminhiánytól fekélyes lábszáraimon. A gyomrom tájékán egyetlen csomó. Kőkeménységű, égő tűzgolyó. Forró katlan, amit érzek, ott belül, beszakadni, kiszakadni készülő falait, ahogy kikezdi a maró éhség.
„Fekszem a deszkán”, és féreggé váltam, hasonlatos vagyok Gregor Samsához, Kafka rémálombogarához, én azonban, valóságosan is féreg vagyok immár, mert féreggé aláztak száz-ezer-milliónyi (s ki tudja, hány) társaimmal együtt. Nagyon túl vagyunk mindazon, ami belőlünk, körülöttünk emberi volt, ami valamikor az emberiséghez köthetett. Felfoghatatlanul réginek tűnik az a másik minősége a létezésnek, amit emberinek neveztek valamikor, valakik. Itt fekszünk Európától mérföldekre, fényévnyi távolságokba leszakadva, valamiféle civilizáció-előttiségbe visszacsúszva, gondolom álombeli énemmel, mert álom ez, szerencsére. Álombeli téves képzetek és érzetek. Felkattintom a villanyt, hajnali három. Jól ismert tárgyaim ott vannak körülöttem. Ettől magamhoz térek, pedig mindeközben már egy hangrobbanás is összerezzent. Éjszaka gyakorlatozó repülőgépek zajai figyelmeztetnek, hogy az éberlét józanságából visszatért nyugalom is csak viszonylagos. Ennek ellenére is megkönnyebbítő immáron az a biztos tudat, hogy nem én vagyok az álombeli énem, nem én fekszem a deszkán, ők fekszenek a deszkán, férgektől ellepetten, csontsoványan, ők, és csupán négy évtized és pár esztendő távolságában.”
***
És most már nem marad más hátra, minthogy közöljek egy méltatást és egy levelet.
***
Pécsi Samu:
Halottak napja Budapesten
(Megjelent a Jeremiádról szóló írás a Magyar Nemzetben)
Szeretem a fákkal telenőtt, madárfüttyös temetőket. Szeretem csendjüket. Szeretem méltóságukat, ahogyan halottainkat őrzik. Egyetemista koromban közel laktam a Kerepesi temetőhöz. Emlékszem, a tavaszi vizsgaidőszakban kimentem oda tanulni. Arany János közelében volt egy pad. Az volt a tanuló padom.
Majdnem negyven éve ment el az első halottam: apám. Azóta sokan elballagtak. Azóta sokukat temettem. Jócskán benne vagyok a korban, hát tudom, hogy a hosszú élettel kötelességek is járnak: illendően el kell temetni a halottainkat. Akkor talán kiérdemeljük, hogy bennünket is illendően temessenek el, és legyen, aki néha hoz majd egy szál virágot a sírunkra.
Szeretem a halottak napi temetőt. A sok meghatott emberét, a sok virágát, a gyertyafényes hamar sötétedő estéit. A feleségemmel nem vagyunk gyakori látogatók a temetőben, de halottak napja környékén mindig elvisszük a virágainkat a halottainknak. (A családunk nagy és szétszóródott. Így ebben a pici országban egymástól messze nyugszanak.)
Az idei halottak napja számomra egy különleges eseménnyel kezdődött. A Nagykőrösi Főiskola hajdan volt hallgatói a Páva utcai Holokauszt központban is eljátszották Debreczeni Tibor dokumentum-oratóriumát: a Tiszaladányi jeremiádát. A mű Dobozi Eszter „Mi csak a napnyugtát níztük” című könyvén alapul, és a nyolcvanas években mutatták be a mostani játszók.
A kezdés idejére megtelt a nézőtér és a gyönyörű épületben egy kicsit körülményes bevezetés után megkezdődött a varázslás.
A kórus szemben állva a nézőkkel Jeremiás siralmait kezdi sorolni, majd hátat fordítva, mintha a siratófal előtt állna, énekelni kezdi a CXXVII. zsoltárt: Hogy a babiloni vizeknél ültünk / Ott mi nagy siralomban keseregtünk / A szent Sionról megemlékezvén. Az éneklés közben a narrátor vázolja az alaphelyzetet: a tiszaladányi 16-18 éves lányokat, fiúkat a szovjetek összegyűjtötték egy kis munkára. Málenkij robot-ra. Ekkor a kórus szembefordul a nézőkkel és a sűrű bolyból itt is, ott is megszólalnak újra a siralmak, de már nem Jeremiásé, hanem az elhurcoltak siralmai: Kifelé menet, jaj szívem, hogy milyen tél vót az! /Nem tudom megmondani, hogy hányan vótunk egy vagonba / Csak egymást tudtuk melegíteni. / Elindultunk Szerencsrül, ríttunk meg imádkoztunk. / Majd megszólalt az ének: „Ím, nagy Isten most előtted….” A halkuló énekszó mellett újra sirámok: Hát mit vétettünk mi? / Milyen alapon döntötték el, hogy kiket vigyenek ki? …. mert ugyi, se nímetek nem vótunk, se fasiszták, mink magyarok vótunk mind. / Tizenhat hónapig! Addig vótunk ott!
Aztán egyszerre vége szakad a siralmaknak a lányok megoldják kendőiket, a fiúk kigombolják ingükön a felső gombot és egyszerre belekezdenek Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-ába: Mérges kígyó legyen eledelünk, / ha téged elfeledünk, / ó, Jeruzsálem! Azt hiszem ekkor szűntem meg néző lenni. A gondolataim szétfutottak. Eszembe jutott a Psalmus-ból egy másik részlet: Epévé változzék a víz, mit lenyelek. / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszaget / üssenek át / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! A játszók között termettem, mondani kezdtem. Én már nem néző voltam. Jeruzsálemben voltam a siratófal előtt. Fogvicsorgatva dühöngtem, hogy becsaptak. A donbaszi bányában az én nyakamba csepegett a víz 8 órán keresztül. Az én testemen szaladgáltak a patkányok, lakmároztak a tetvek. Az én sebeimet marta az izzadságom. Minden szenvedésüket átéltem, de amikor azt énekelték: Az embereket Te meghagyod halni, én dacosan magamban ezt énekeltem: Tebenned bíztunk eleitől fogva! Velük énekeltem: Perelj Uram perlőimmel! Velük voltam, amikor megtudtuk, hogy rövidesen hazaengednek bennünket. Velük énekeltem a Himnuszt. Aztán újra csak hallgattam őket: A ladányiak haltak meg a legkevesebben. Az én belátásom szerint az imádság segített rajtunk. / Bizony, hogy az segített, a hit
Talán akkor gondoltam először arra, hogy hol vagyok. Egy zsinagógában a malenkij robotra hurcoltak szenvedéseiről hallok. A ladányiakon segített az imádság, de az innen elhurcolt embereken nem. A gázkamrában az imádság hatalma véget ér. Kányádi Sándor jutott az eszembe. A Halottak napja Bécsben című verse. Jó lenne megölelni egymást! Könnyem csordult. Magamban imádkozni kezdtem minden szenvedő, minden halott lelki üdvéért.
***
Aknay Tibor
(Hozzám írt email-levél)
Tiborom,
még most is a hatása alatt vagyok. Katartikus, egyszerre eltapos és felemel.
És még valami: a dokumentum szövegek alá nagyon kellett az ószövetségi és zsoltártámogatás - a megtartó erő. Ez volt az egyik, ha nem a fő üzenete a drámának. Nem véletlen, hogy pont a közösségteremtő hitet irtották tűzzel-vassal az elvbarátok.
Szeretettel: Tibor