2015. novemberi napló
2015-ös NOVEMBERI NAPLÓ
mely még októberi is, de karácsonyi ajándéknak küldöm
Amikor muszáj kimondani, hogy „hiányod átjár, mint huzat a házon”
Az októberi hónap záró kétharmadában a feleségem munkakedvét bizonyos egészségügyi kényelmetlenségek zilálták, ennek következtében, mondanom sem kell, az enyémet is. Nehezen viselem, ha bárkinek is baja van a családban, pláne ha visszatérően kell az orvosnál kötelező látogatásokat tenni.
Jómagam szorongó alkat vagyok, izgulós természet, aggódó típus. Kósa Vilmát is mindig elkísérem az orvoshoz, hogy minél hamarabb tudjam a jó vagy rossz hírt, s lessem, milyen arcot vág, amikor kilép a rendelőből.
Mondok valamit, talán nem meglepő. Gondolhatnánk, hogy az együtt öregedéssel-vénüléssel ráununk a párunkra. Hiszen annyi minden ismétlődik, már mindent tudunk róla, szokásait, reakcióit, bajait, kedvteléseit, mániáit, gyöngéit. De semmi ráunás! Sőt! Egyre inkább úgy érzünk, mint József Attila, mikor szerelmes nagy voltában az Óda című költeményében azt írta: „hiányod átjár, mint huzat a házon”.
Ekként van az emberfia is, hatvanöt év együttélés után is, ha a kelleténél hosszabb ideig van csend a házban. Elég hallani, hogy az asszony becsukja az ajtót, vagy éles késsel kaparássza a dió belsejét, vagy megengedi a konyhában a vízcsapot, vagy duruzsoltatja a kávéfőzőt. A lényeg, tudjam, hogy megvan, s nincs baja. Nincs nagyobb baja. Nyögjön, de csak a fáradtságtól.
Most viszont, a már említett kétharmadban, nem mondhatni, hogy idilli volt a lét. A feleségem, aki nem a túlsúlyáról ismert, gyengülni és fogyni kezdett, persze, hogy ijedeztünk.
(Most decemberben, amikor e sorokat írom, mintha kezdene a régi lenni; adja az utasításokat, megmagyarázza a dolgokat, s magát munkával hajszolja.)
Születésnap, amikor az ember nem magára, hanem a feleségére gondol
A fiamék kastélyszállójában, Misefán. A harmadik éjszaka után, felkelőben. Ez a születésem napja.
Fekszem a dupla ágy rám eső részében, óvatosan mozdítom magamat félig ülő helyzetbe, nehogy felébresszem a feleségemet, nehéz éjszakája volt, bár ma már kevesebbet kellett szaladgálnia az ürítő helyre, mint az előbbi két éjszakán, én meg, mint említettem, aggódó természet vagyok. hát magam is éberen aludtam, és szurkoltam, ritkuljon a rohanhatnékja, hiszen reggel 9-kor buszra akarunk szállni, hogy haza érjünk Pestre, ugyanis születésnapomon, gondolom, illik otthon fogadni a vonalas telefonálókat, akik netán köszönteni akarnak.
Laci fiam és Kati menyem vendégei vagyunk, ugyancsak körbefontak a figyelmességükkel. A kedvességük őszinte volt. Szombaton este gyönyörűen terített asztal mellett köszöntöttek meg, főhelyre ültettek, a feleségemet pedig velem szembe, a két oldalon meg ők, továbbá Szanitter Árpi kedves rokonom, és Balogh Tamás ugyancsak kedves, hajdani tanítványom, meg a felesége.
Fekszem az ágyon, van időm megeleveníteni az eseményeket, a két nappal korábbiakat, ott, az ágyban fekve. S van okom elégedettnek is lenni. Mindenki kedves volt, s gondolom az asztalnál ülők is el-elelmélkedtek - mind hatvan és hetven közöttiek, Tamás éppen hetven -, mint sikerült ennek az emberpárnak megérni együtt a 87-ik és a 85-ik életévet.
Ott a hatalmas és elegáns, kandallós könyvtár teremben, de nevezhetem fogadó teremnek is, ahol is a terített asztal körül ültünk, sok mindenről esett szó, zenéről, gasztronómiáról, pszichiátriáról, színházról, múltbeli emlékekről, személyes történetekről, de nem emlékszem, hogy kellett volna válaszolnom a 87 évemmel kapcsolatos kérdésekre. Így aztán folyamatosan figyelhettem a feleségemet, mint turkál a tányérjában – öt fogás volt –, s milyen sűrűn áll fel az asztal mellől –, tehette, szerencsére, nem rá figyeltek, s időnként én is utána mehettem, ellenőrizni, mekkora a baj.
Fekszem az ágyon, s én sem gondolok a születésem napjára, de még anyámra és apámra sem, meg a régi születésnapokra sem, meg az életemre sem, igazság szerint csak az alvó feleségre, nehogy valami komplikáció legyen, meg hogy tudjunk elutazni, s ha már felszálltunk a buszra, út közben rá ne jöjjön a csikarás.
De Pest előtt csak rájön. Szorítsd vissza, mondtam neki, s emlékezzél, mint jártam én is, mikor egyszer Görögországban jártunk, Athénben, s egy félóráig küzdöttem, hogy be ne kakáljak, mígnem végre találtunk egy klozetet. Talán eltereltem a figyelmét, de végül is megúsztuk, úgyannyira meg, hogy mire leszálltunk, már be sem kellett rohannia az első nyilvános vécébe, hazaérhettünk szerencsésen.
A születésem 87. évfordulóján továbbra is Kósa Vilma szenvedésére koncentrálok, s már alig érdekel, ki hívott, ki nem, ki mit írt, s hogyan. Még megnézem ugyan az emailt és a facebookot, s örülök, hogy több mint százötven embernek eszébe jutottam, s többen ditirambusokat írtak becses személyemről, de már nyugtalanul feküdtem le, s a szomszédos ágyra füleltem, regisztráltam az onnan jövő szuszogások, sóhajok, nyögések hogyanját. Végül is miután felkelt a hitvesem, s hangosan szenvedett - bélgörcse támadt -, már én is fent voltam, gyógyszert adtam, melegítettem, akupresszúráztam, mígnem végre belealudt a lábmasszázsba, és aludtunk másnap - akkorra már elmúlt a születésem napja –, aludtunk 9 óráig.
Amikor az ember teli pakkal megérkezik Tiszakürtről, s az asszony úgy várja, mint hajdan a rendes feleség a földekről hazatérő urát
Nem szoktam hozzá, hogy egyedül buszozok le Tiszakürtre a betakarítás idején, októberben. De mi mást tehettünk volna! Kósa Vilma nem villogott ekkor, nem kockáztathattunk.
- És Vilma néni? - kérdezték mindig a kürtiek.
- Jobb most neki a vécé közelében – feleltem ilyenkor.
Úgy szerveztem, hogy reggel megyek, estére jövök. A kerekes szatyor mindig megpakolva. Úgy annyira tele, hogy alig bírtam emelgetni a metró lejárónál, a Népstadion állomásnál, ahol nincs mozgólépcső. (Hogy erre mért nem gondolnak, anyukák is járnak gyerekkocsival.) Hogy mivel volt tele a szatyor? Sorolom. Került abba dió, mangold, alma, birsalma, körte, tárkony, kenőcsnek való kalendula, fokhagyma, szőlő, korábban készült aszalvány, s frissen főzött pálinka. A hitvesem általában mindent feldolgozott, mindent elrakott.
Mikor megrakodva hazaértem, úgy várt, mint a derék feleség szokta a földekről hazatérő, fáradt urát; terített asztallal, itallal és kedvenc falatokkal. Ilyenkor még a cipőt is segített a lábamról levenni, lábáztató vízzel is kedveskedett. Mondtam is neki:
- Nem emlékszem olyan megerőltető szellemi munkára, ami után így körbeajnároztál volna. Sajnálom, hogy annak idején nem a segédmunkási pályát választottam.
Vacsoráztunk. Minden előttem. Én persze, mintha csak a magam táplálásával volnék elfoglalva, úgy estebédeztem, mint ki nem is figyel semmi másra, mint az étekre, dicsértem az asszonyt, hogy milyen kreatív, s hogy eltalálta, mire vágytam, közben azonban figyeltem őt; minő kedvvel eszik, szóval, hogy miféle az alféli tevékenység a szervezetében. Ha úgy találtam, hogy talán minden rendben, lassan ugyan, de vesz magához eledelt, gyomoridegeim nem kezdtek nyugtalankodni, gyomornedveim korrekt módon fel is dolgozták a befogadni valót.
Ilyenkor segédkeztem még az étkező asztal rendbetételében is, ami máskor nem biztos, hogy szokásom, majd szorgalmaztam, hogy vonuljunk be a szobába, sörözzünk együtt, és nézzük a televíziót.
Ezen az estén úgy ültünk egymás mellett a fotelben, mint Tuba meg Tubáné.
Amikor az ember úgy gondolja, hogy Pál apostol öröme hasonlatos a pedagóguséhoz, aki megtapasztalhatja, hogy jó földbe vetette a magot
Pál, az apostol, a leveleiből kitetszik, nagyformátumú személyiség, aki, ha kell, oktat, vitázik, szervez, hadakozik, törvényt alkot, egyházakat alapít, elmondhatjuk, okos ember, pompás a szürkeállománya, másként pengeéles az agya. Jó pedagógus is, pontosan tudja, kire mit lehet bízni, s tán még azt is sejti, hogy ki fogja átverni.
És sziklaszilárd a hite. Miután kialakította a maga teológiáját, ahhoz ragaszkodik, attól egy jottányira sem tér el. Ezt tanítja, prédikálja, konstruálja. S boldogtalan, ha azt hallja vagy látja, hogy a hívei, akik korábban elfogadták az ő tanítását, eltávozván tőlük, új tanítók hatására eltávolodnak tőle. Tartok tőle, hogy ezt nemcsak tanítása kudarcaként éli meg, de személyes bántódásként is.
Olvasd csak barátom a filippieknek írt levelét- valószínűen a börtönében fogalmazta -, Pál soraiból csak úgy árad a boldogság, mivel a filippiek hűségesek maradtak hozzá. Az apostol szeretett testvéreinek nevezi őket, akik után vágyódik, akik az ő öröme és koronája. Pál ellágyul, majdhogynem kicsordul belőle az érzelem. Úgy véli, hogy amiket tanultak, hallottak, és láttak tőle a filippiek, azokat cselekszik, és a békesség Istene marad velük.
Pál örömét barátom át tudtad-e valaha is élni, megtapasztalni, hogy a tanításod szerint cselekszenek a neveltjeid, a gyerekek és a tanítványok! Gondolom, igen.
Nekem olykor-olykor ez megadatott.
Amikor az ember úgy gondolja; megéri, ha két teológus könyvének olvasásával gazdagítja magát
Két vékony kötet is a kezembe került. Csak azért, mivel vékonyak. Rendszerint lefekvés előtt olvasok és az ágyban, nehezemre esik vastag kötetet kézben tartani. Ezért is nyúlok a keskeny könyvekért. Csak aztán nézem meg, mit tartok a markomban. Most mindkettőnek megörültem. Az egyik könyv szerzője Ravasz László, minden idők egyik legjelentősebb református teológusa és püspöke, s a kötetben Szénási Sándor azokat az igehirdetéseit gyűjtötte egybe, melyeket 1956. november és 1957. április közötti időben mondott el. A másik füzet írója Csiha Kálmán Erdély rendszerváltás utáni református püspöke, aki börtönéveiről ír, megkapó őszinteséggel – 1956 után hat évet tölt el különböző munkatáborokban és börtönökben
Igen, a két könyv. Az egyikben prédikációk, vészterhes, rendkívüli történelmi időből, a másikban események és vallomás, megint csak lélek- és testnyomorító történelmi időből. Más a műfaj, a hangnem, a stílus, de egy a világlátásuk, a filozófiájuk: Csak Istennel érdemes élni, csak a hit tarthat meg! A hit, hogy az életnek van folytatása. Ezt üzeni mind a két szerző. A való világ ugyanis egyiküket sem kecsegtette semmi jóval. Ravasz Lászlót leparancsolta a kádári hatalom a szószékről és vidéki száműzetésbe küldte, Csiha Kálmán meg; hát ő életveszélyek közepette élte a rabok keserű életét.
Tartom a könyveket a kezemben, s csak nézek magam elé, és irigyelem a két egyházi férfiút. Na, nem a szenvedésükért, hanem az erős hitükért.
Amikor az ember arra gondol, hogy boldog lehet, akiben működik a hála képessége
Mostanában egyre többször gondolok arra; milyen jó, hogy van képességünk bármit is megköszönni, s a hálánkat gesztusban, szóban, írásban vagy cselekedetben kifejezésre juttatni.
Hogy mi ez a képesség! Genetikai programként működik bennünk, vagy életünk során jutunk hozzá, neveléssel, társadalmi szokás révén, mintákat követve, nem tudom.
Azt viszont igen, ha olykor sikerül hangosan is megfogalmaznom, mit is köszönhetek másnak, másoknak, a Másiknak, ha gyarlóságom fölé tudok nőni, óh, az nagyon jó érzés, nagyon jó, nagyon jó.
Debreczeni Tibor