2015. márciusi napló
- A Márciusi Naplóba más került, mint amit terveztem. Kiderül, miért -
Könyv készül. Ideiglenes cím: Kürti évek
Nem is olyan rég történt, hogy kiderítettük, mert kiderítettük: harminc éve már, hogy tavasztól őszig Tiszakürtön élünk. S ha ez igaz, márpedig igaz, a feleségem papírokkal igazolja, akkor ez évfordulós esztendő, s ha évfordulós, akkor méltó arra, hogy ezen időtől kezdve elkezdjek emlékezni. Vagy írjam ekként, nyomozni, mi történt velünk Tiszakürtön, harminc év alatt. Akkor pedig illőnek gondolnám, hogy az emlékek kötetbe is szerveződjenek. Eme agybéli munkát megkönnyítheti egy-egy régi tárgy meg fotó, és persze a naplóm, melyet 2000 tájékától vezetek. Nem napi, de havi rendszerességgel.
Közlöm mindazokkal, akik a naplómat olvasni szokták, hogy a magam által magamnak kijelölt feladatnak neki is láttam, írtam és szerkesztettem, s immáron a Kürti Évek szövegével (ideiglenes könyvcím) úgy nagyjából, el is készültem.
Ha pedig elkészültem – most derül ki, mért változott a Márciusi Napló tematikája -, akkor idehelyezek, előzetes gyanánt, néhány friss bejegyzést a készülő könyvből, olyanokat, melyek korábban sehol sem szerepeltek. Még a Naplóban sem. (Igaz többségük nem is szerepelhetett, mivel a Naplót 2000-től kezdtem vezetni, a kötet meg 1985-tel kezdődik.)
Írok férfiakról és hölgyekről, akiknek a személyisége vagy cselekedete megmaradt bennem, s akik közül többen már nem is élnek. Írok a mi vidéki honfoglalásunkról, munkáról, alkotásról, erőfeszítésről, érdektelenségről és lazulásainkról. Ezenközben képek villannak, milyen is volt a korszak, melyben éltünk, a mi honi szocializmusunk, a vége felé, itt, Kürtön, s milyen az úgynevezett rendszerváltás, megint csak itt, Kürtön.
/Úgy néz ki, hogy a körülbelül 140 oldalas kötet megjelenését a Tiszakürti Önkormányzat is támogatja, s remélhetőn a Kuckó is./
Szemelvények a könyvből
Ezerkilencszáznyolcvanötben kezdődött
Berta Jánosék, a szemközti szomszédék lettek Tiszakürtön az első barátaink. Az Álmos utcában. Mihelyt megvettük a házat. S tartott ez a mi baráti kapcsolatunk, a sírig, János és Erzsike haláláig.
Velünk született képesség volna a megérzés, hogy még mielőtt tudnánk, már biztosak vagyunk, hogy az, akivel találkoztunk, jó, becsületes, benne bízhatunk, s akár tűzbe is tennénk érte a kezünket. Erzsike és János nekünk ilyenek voltak. Erzsike palóc arca, ősanyára hajazó alkata sugározta a szeretetet, János meg, a maga szikárságával, s csendességével, ahogy ült a műhelyében, s takarosan fonta a kosarait, s szertartásosan itta a maga könnyű borát, mint egy szerzetes. A ház kulcsát náluk tartottuk, így aztán gyakran kopogtattunk hozzájuk, s beszélgettünk rövid vagy hosszabb ideig. Mindent tudtunk egymásról. S hogy Erzsike ne kínált volna valamivel, bármikor is érkeztem, olyan nem fordulhatott elő. János műhelyébe meg, ahol fonta a kosarait, szerettem beülni, kedveltem a vízben ázó vesszők illatát is, és szertettem nézni, ahogy dolgozik. És volt közös témánk is. Egy ideig János, még ifjú korában, mint paraszti őstehetség, hallgatója volt a Színművészeti Főiskolának.
Egyszer, a fiúkkal, Jancsival együtt - asztalos volt, aki nekünk még ágykerevetet is csinált, s akit a betegsége hamar elvitt -, emlékszem, egy nyári estén, mikor már az Álmos utcai ház kertje is kinézett valahogy, és átmenetileg Jancsi is jobban érezte magát, szalonnát sütöttünk. A halált akkor még sikerült távol tartani. Remek hangulatban zsíroztuk a kenyeret, meg a karikára vágott hagymát. S még szépen ragyogtak a csillagok is. És már egyikőjük sincs. Köztünk legalább is. Kivéve a csillagokat.
Ám egy tarka futóféle, ami a mostani Rózsa utcai házunk kerítésénél tekergőzik, az még Berta Erzsikétől való. Tőle kapta a feleségem.
Ha nincs itt a Tisza, mi sem vagyunk itt. A Tisza nemcsak nosztalgia
Már mindjárt az első évben kivívtam magamnak azt a jogot, hogy a munkaerőm igénybe vehető délelőtt, s kora délutánon, de 4 óra után senki nem beszélhet le, hogy nyeregbe ne szálljak, s ne karikázzak a töltésen és az árnyas árterületi ösvényen a Tiszára, az inokai szabad-strandra.
Nyáron, júniustól szeptember végéig, ha jó idő volt, munka után felpattantam a kétkerekűre - apai örökség -, s lebicikliztem a folyómhoz, az említett homokos parthoz, úgy két kilométerre a lakástól, úsztam egy nagyot, majd visszapattantam, s irány a töltés. Ilyenkor boldog voltam. Kis gatyában ültem a kétkerekűn, olykor félmeztelenül. Alig találkoztam valakivel. A Tiszán meg szinte senkivel. Kamaszokkal legfeljebb. Velük köszönő viszonyba kerültem. Tiszteltek, mert tiszázok. A falusiak, a felnőttek nem jártak, nem is járnak a folyóra. Szabad idejükben sem.
Ha a feleségemet jó hangulatban találtam, s szépen kértem, ő is abbahagyta a munkát, s velem gurult a Tiszához. Szerette a vizet, diákkorában nemcsak a lovat ülte meg vagányul, de a Szamost is uralta, nemegyszer úszott át a túlsó partra. Mostanra megcsendesedett. Gyakorta az unokák is velünk jöttek, ültek hátul a csomagtartón, a vízben meg együtt pancsoltunk. Példát kellett mutatni, hogy a folyó nem úszómedence. Itt tudni kell, meddig lehet lépdelni.
Ha csak ketten voltunk, előfordult, miután kiúsztuk magunkat, átkerékpároztunk Inokára. A főtéren találtatott egy barátságos presszó, ott megittunk egy unikumot, mellé egy pikoló sört, s jöttünk vidáman visszafelé, a barátságos betonúton.
In memoriam: Tálas Sándor bácsi
A kitűnő mesterek között említenem kell, mindenekelőtt kell Tálas Sándor bácsit, aki az utcánkban lakott, s akit nagy nehezen lehetett rávenni, hogy segítsen már rajtunk, mert beszakad a nád a tetőn. Az öreg nyugdíjas ennek a mesterségnek is ismerte a forszát, mint annyi másnak. Legszívesebben a szőlőjébe kerékpározott volna csomagtartóra akasztott fonott kosarával –praktikus találmány, melyeket meg Berta János készített, takarosan - ha nem sajnáltatják meg magukat ezek a segítségkérő pestiek.
Sándor bácsinál rendesebb emberrel - legfeljebb olyannal csak - még nem találkoztam. Szavatartó volt, pontos, tudta, mit mikor kell csinálni. Segítőt nem kapott maga mellé.
- Sok a semmi ember – mondta -, isznak, megbízhatatlanok.
Így aztán én lettem a segédmunkása. Örülök neki. Jó ritmus alakult ki köztünk. A sovány, szíjas ember fentről, a tetőről tűzte, erősítette a gerendához meg és vagy a lécekhez a nádcsomókat, a nádvarrótűt dróttal, fonállal lejuttatta nekem a padlásra, én meg alul lekötöttem, s a tűt alkalmatos helyen, visszaszúrtam neki. Akkor ő elkapta, és így haladtunk tovább, míg csak le nem kötöttük a nádat az elejétől a végéig. Őrzöm a közös munka emlékét, mint ritka ajándékét szokás.
Igaz ember volt Tálas Sándor bácsi, (Ő is meghalt már.). Sokat emlegetjük a feleségemmel, főként, mikor mihaszna embert akaszt ránk a sors. Ilyenkor idézzük az öreget:
- Hogy mondta Sándor bácsi! Semmi ember az ilyen.
Ja, Vilma néni? Mért nem ezt kérdezte
Elmeséltem, talán le is írtam, hogy nem is én, hanem, a feleségem, Kósa Vilma vált Kürtön ismertté. Nem csoda, ő találta meg, mit, hol, kinél lehet vásárolni, ő csereberélt virágokat, magvakat, a mesterekkel is ő tárgyalt. Csak felpattant a háromnegyedes kerékpárjára, melyet eredendően az unokánknak vettünk, s már be is száguldozta a falut, s jött hírekkel, meg vásárfiával.
Mikor először jöttek hozzánk pesti barátaink, egyikőjük mesélte nevetve, név szerint Mányi Pista, aki később a Rózsa utcai kert-színpadot is tervezte és finanszírozta, hogy jöttek autóval, el is értek a falu közepéig, de nem tudták, merre tovább. Bementek a kocsmába, s kérdezték az ott lézengő férfiaktól, nem mondanák-e meg, hogy merre laknak Debreczeni tanár úrék. A délelőtti kuncsaftok csak bámultak, hogy ilyen nevűekről ők még csak nem is hallottak. Mányi Pista meg mondta tovább, hogy gondolkozzanak már, egy házaspárról van szó, a feleség kicsi asszony, energikus… Na, akkor felkiáltottak:
- Vilma nénit keresik? Hát mért nem azzal kezdték! Kanyarodjanak csak az Arborétum felé, s a református templomon túl, találnak egy nádas házat, ott már meg is látják Vilma nénit, mivel hogy mindig az udvaron van, és mindig dolgozik.
Mondták még, hogy nem is értik őket, mivel, más pestiek nyaralni jönnek ide, nem melózni.
Mányi Pista nevetett, ahogy mesélte.
És eddig a történet.
A hivatalos Kürt nem tartott ránk igényt. Mi azért tettük a dolgunkat. Még egy életmód-tábort is szerveztünk a „gondozottaknak”
Mire mi Kürtre érkeztünk, már állt a falu közepén a hatalmas új iskola, körzetesített iskola. Ám a harminc év alatt, mióta itt is élünk, senki nem akart az igazgatók közül velünk megismerkedni, amiként kérés sem hangzott el, nem csak a rendszerváltás előtt, de később sem, hogy mutatkoznánk be, mit tudunk. Tovább megyek, a tanácselnök sem volt kíváncsi; ki-mifélék ezek a pestiek, És miután polgármester lett, akkor sem. Hogy tudnánk valami olyasmit, amire a községnek szüksége is lehetne! De nem keresett meg a református lelkésznő sem, s az utána jövő fiatal pap sem. Többnyire mi ajánlkoztunk.
Józsa István polgármester volt az első, aki „felfedezett engem”, hogy ez az ember hasznos lehet, meg is kért, segítsek egy kulturális esemény szakmai programjának kialakításában.
A mellettünk lévő állami gondozottak intézetébe sem hívtak soha, beszélgetni vagy foglalkozást vezetni. Szívesen drámapedagógiáztunk volna, a feleségem meg én - akkorra már könyveink jelentek meg, telve módszer- és játékleírással.
(Az átalakított Bolza kastélyban, hibás pedagógiával, az ide került gyerekeknek a fenekét is kinyalták. Kiszolgálták szinte őket, de az életre nem tanítottak. A konyhába nem mehettek be, nem tanultak főzni, teríteni, mosogatni. Az arborétum szélén laktak, de a kertészkedés mesterségébe sem avatták be őket. Pénzzel nem bánhattak, bevásárolniuk nem kellett.)
***
Itt kell elmesélnem. Kidolgoztunk egy életmód-tábor programot, egy heteset, amit szerettünk volna kipróbálni gyerekekkel. Pályáztunk is, de eredménytelenül. Ez azonban nem gátolt meg bennünket abban, hogy ne kérezkedjünk be az említett gyermekintézménybe, elmondva, mit is szeretnénk, s mellette reménykedve, hátha lelünk a pedagógusok közt lelkes segítőkre, akik a munkában partnereink.
Hát ilyenre nem leltünk, de azt megengedték, hogy bemenjünk az ebédlőbe, ahol elmondhattuk, mire is hívjuk, milyen játékos együttlétre a fiúkat. Jelentkeztek vagy tizenöten. És nem morzsolódtak le a hét alatt. Mondhatni azt is, jó barátok lettünk. Jártak hozzánk utóbb is.
Kaptunk egy termet, meg mienk volt az udvar is, de olykor az Arborétumban, máskor meg a mi udvarunkon tettük a dolgunkat. Azt akartuk bizonyítani, hogy miként lehet reformpedagógiai, művészeti metodikával életszemléletet formálni. Konfliktusjátékokat játszottunk problémamegoldó eszközökkel, de próbáltuk tanítani őket emberismeretre is, s művészi látásra, Kiállítást is csináltunk a tábor vége felé az általuk létrehozott gyökérszobrokból, tárgyak kombinációjából. Mint élvezték, hogy a kiállított alkotásaik alatt olvashatták a neveiket is! És szabályos kiállítás-megnyitót rendeztünk. Erre eljöttek az otthon dolgozói is. (Valahol még a fotók is megvannak, amit ezekről készítettünk.)
Megemlítem, a foglalkozásainkat soha nem tisztelte meg egyetlen kolléga sem. Igaz, nyár volt. Utóbb sem érdeklődtek, számolnánk be tapasztalatainkról.
Kósa Vilma esete az akupunktúrás tűvel. Az Arborétum büféjében vagyunk
Annak idején büfé is működött az Arborétumban. Szívesen jártunk oda egy pohár sörre! Olyan szép környezetben kortyolni a habos italt, élmény volt.
A feleségem abban az időben alvási zavarral küszködött – megszűnt hála Istennek -, s a panaszával felkereste az egyik volt tanítványát, Dr. Szabó Andrást, Debrecenben, akiről a bennfentesek tudni vélték, hogy, noha ismert belgyógyász, akupunktúrával is foglalkozik, s hogy eredményesen orvosol. (A hivatalos orvostudomány majdhogynem kuruzslásnak minősítette ezt a kínai gyógymódot annak idején, de Szabó doktort valami miatt izgatta a gyógyításnak ez a lehetősége, és keményen tanulta a hogyant. Még Kínába is kirepült e végett.) A feleségem megkereste Andrást a panaszával, ő meg készséges volt. Akupunktúrás tűket szurkált a fülébe azzal, hogy azokat hetekre tartsa ott, ahová ő tette, majd meglátja, hogy meggyógyul. Így is történt. Kiderült azonban, amiről mi nem tudtunk, hogy ezzel az eljárással a szenvedélybeteg alkoholistákat is gyógyítják.
Most érkezünk vissza az arborétumi büféhez. Üldögélünk, vagy álldogálunk ottan – tű a fülben -, amikor az egyik férfiú int a feleségemnek, hogy lépne már arrébb, mert kérdezni valója volna, nevezetesen azt tudakolná, hogy használ-e - és rejtélyesen a fülére mutat –, mármint a tű, mivel látja, hogy neki is ott van, és hogy sikerült-e leszoknia.
Aztán mosolyogva s némi szégyenkezéssel, „tisztázva lett”, hogy a tű más okból, és végett találtatik a Kósa Vilma fülében.
Németh Gyuriról, a sokoldalú tehetségről is írtam a könyvben
Németh György, nekünk Gyuri, nem kürti születésű de immár kürti illetőségű. Tekervényes úton-módon került ide Pestről első házassága után, s kötött ki a kedves, öreg szállásadónál, Erzsike néninél, a mamánál, aki aztán fiának fogadta ezt a nagyon tehetséges és csupa szív Gyurit. Láttam őket együtt főzni, s láttam, milyen gonddal kíséri éppen hozzánk, a Kert-színpadra, valamelyik előadásunkra.
Gyuri, mielőtt idekerült volna állami gondozottak nevelőjének, nyomdászkodott Lakiteleken. Most meg három műszakos gyári munkás.
Azt írtam, nagyon tehetséges. Tehetséges fafaragó és hangszerkészítő. És fantasztikusan kreatív. Hétköznapi tárgyakban is meglátja az alakíthatót, a hangszert, s azt, miután létrehozta, meg is szólaltatja. És remekül muzsikál, a maga alkotta citerától a fúvós hangszerekig, mindenen. A vendégeinket elvisszük hozzá s a műhelyébe, s ha kedve van, be is avatja az érdeklődőt az alkotás folyamatába.
Ő készítette a főtéren lévő ezernyolcszáznegyvenkilences vértanúk emlékfáit, ő az Arborétum egyik díszes kapuját, és nálunk, a nádas ház portáján azt a kettős emlékoszlopot, amely méltóan hirdeti, hogy a porta végén Kert-színpadot épített a tanítványok szeretete és ragaszkodása. (Németh Gyuriról esik még szó a könyv történéseinek folyamatában.)
Dr. Botos Kata, az ötletadó tudós és ünnepi szónok. Az első világháborús kürti ünnepségről. Szerepünk ebben
2014-et írtunk, s nekem nem jutott eszembe, hogy az első világháború 100 éves fordulójához érkeztünk, s hogy Kürtön ott a rendbe hozott emlékmű, s június végén mi is ott vagyunk, s bizony hogy ünnepelni kellene a faluval együtt, a szűzmáriás szobornál. Nem jutott eszembe, de szerencsére eszébe jutott a mi agytrösztünknek, a Botos-házaspárnak, jelesül Dr. Botos Kata professzorasszonynak, aki azt mondja nekem, s még időben mondja, hogy te Tibor, nem gondolod, hogy a mostani Nyárköszöntő középpontjába ezt a tragikus történelmi eseményt, az erre való emlékezést kellene állítanunk! De bizony, felelem rögtön, ezt kellene, sőt a községgel együtt kellene, ha már éppen itt, Kürtön örvendezünk egymásnak ezen időben.
Rögvest meg is kerestem a polgármestert, Tálas Lászlót (nem tévesztendő össze az arborétumossal), mit szól az ötlethez, ő, örömömre, készségesnek mutatkozott, ám kiderült, hogy éppen akkor mond le polgármesteri státuszáról, tehát a döntés és az intézkedés már kiesik a hatóköréből. Megegyeztünk egy időpontban, hogy ő majd az iskolában, ahol igazgatóhelyettes, összehívja az illetékeseket, a polgármester-helyettest, a művelődési ház igazgatónőjét, aki éppen nyugalomba készül vonulni, és engem természetesen, aki hozom a cselekvési tervet.
Összejöttünk. Megállapodtunk, hogy a község részéről a köszöntőt az arborétumos Tálas Lászlóra bízzák, az ünnepi emlékezésre pedig felkérik Botos Katát. Én Karinthy szöveget olvasok fel, ők meg biztosítják a közeget, a forgalom átirányítást, a hangerősítést s a közönséget az iskolából.
Javasoltam még, hogy kérjük meg Komlós Zoltánt, hogy a Helytörténeti Múzeumban rendezzen be egy szobát első világháborús relikviákból, s azt, a szobortól átvonulva, ünnepélyesen nyissuk is meg.
Akkor még nem tudtam, hogy kitűnő barátunk, az író és fotóművész Aknay Tibor, nem kevés munkával összeállítja - a hősi halált halt tiszakürtiek halotti anyakönyvei alapján -, azt a listát, amelyből megtudhatjuk, ki, hol és hány éves korában, melyik fronton esett el, vagy pusztult el járványos betegségben, netán fogságban, s amely névsort, az ünnepi műsor programjába be is építjük, s a dokumentumot a múzeumban el is helyezzük.
Minden így is történt. Botos Kata okos és szenvedélyes beszédet tartott – jó szónok is -, a hősök megidézése katartikusnak bizonyult. Azt kell mondanom, hogy az egész ünnepség méltó és elgondolkoztató volt.
A polgármester-helyettes kézfogással fejezte ki tetszését és köszönetét, utána átvonultunk a múzeumhoz. Ott is minden illően zajlott.
***
A szó elszáll, az írás megmarad. Életem során megszoktam, hogy a szívességből tett munkáért, régen társadalmi munkának nevezték, egyházi berkekben szeretetszolgálatnak, köszönet jár. Nemcsak jó szó, de méltóan fogalmazott írásos elismerés. Ezt vártam, hogy a polgármesteri hivatal mindazoknak, akik szeretetből közreműködtek, hogy minden az ünnep jelentőségéhez méltóan alakuljon, elküldi köszönő levelét.
De ahogy a nóta mondja, várhatsz babám, elvárhatsz, míg csak bele nem fáradsz, levél nem jött. Én azonban nem vártam, hanem megkérdeztem az alpolgármester urat – szemérmes voltam, és csak az előadónk nevét említettem, Dr. Botos Katáét -, hogy írásban kifejezte-e már köszönetét, mire ő mondta, hogy nem, de jó, hogy szólok, mindjárt megteszi. A címet megadtam, s Botos Kata az írásos köszönetet meg is kapta, s örvendezéssel közölte velem, hogy milyen rendesek ezek a kürtiek.
Úgy látszik, a polgármesteri hivatal tisztségviselői elfelejtették a régi szokást, mondhatnám illemnek is, hogy az ingyen munkáért jár az írásos elismerés. Sem Aknay Tibornak, sem nekem, de gondolom, Komlós Zolinak sem vitt efféle levelet az utóbbi félévben a posta. Még jó, hogy Botos Katára felhívtam az illetékes figyelmet.
A dicséret nem kerül pénzbe. Sem szóban, sem írásban. Mért fukarkodunk hát vele!
És szólok még az utolsó kürti Pál-előadásomról is
Nem hiszem – gondoltam –, hogy valaha a jövőben, egyszer is bemutathatom még a Pál-drámámat itt Kürtön, ha most elmulasztom. Ez a most, 2014. december 16-a. Végül is 86 éves múltam, koncentráló képességemnek ugyan még teljében, de mit lehet tudni! 15 éve is van annak, hogy először mutattam be az És ki az a Pált?, még a földes színpadunkon, a Rózsa utcában. És ha volna valaki, valaki olyan, aki látta régen, s ha eljön most is, bizony, hogy más élménnyel távozik, mint hajdan.
Persze én kezdeményeztem, hogy bemutatnám. Nem kérték. De hajlottak rá. (Az művelődési ház új vezetője most még ambiciózus és kedves is.) Azt is én javasoltam, hogy a reformátusok gyülekezeti kistermében legyen az előadás. Végül is advent van. Hátha többekben megfogalmazódik a vágy, hogy Pál apostol szövegeit hallván, megvizsgálják magukat. El is jöttek, nem számoltam, harmincan-negyvenen, de jelesül jöttek Kunszentmártonból is, sőt Szolnokról is. És segített a lelkész a terem átrendezésében, és úgy volt jelen, mint ki házigazda.
Úgy éreztem, hogy ihletetten szóltam. A megrendültséget nem lehetett nem érzékelni.
Egy néző, Dr. Gőgh Edit Kunszentmártonból megkérdezte, ajánlhatja-e az előadást a Katolikus Rádiónak, s javasolhatja-e, hogy készítsenek velem interjút, mivel őt annyira megérintette az előadás, hogy szeretné, ha erről sokan tudnának.
Erre szokták volt mondani, ami az előadásomban is hallható, Pál apostol nyomán: Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mert azok.
A tiszakürti református gyülekezeti házban elhangzott előadásom folytatásaként megszólalhattam, immár a rádióhallgatók nyilvánossága előtt is, a Katolikus Rádióban.