2015.07.09 17:51

2015-ös JÚNIUSI NAPLÓ

A naplóíró az olvasóhoz

Kedves olvasó barátaim!

 

Ez a mostani napló, eklektikus napló. Levél ez, információkkal, nekem fontos történetekkel. Álcázott dicsekvés is, hiszen szó esik benne a most megjelent új könyvemről, A kürti harmincról és annak sikeres tiszakürti bemutatójáról, közlöm is a kitűnő barátnak, dr. Botos Katának, az ismert közgazdásznak elemző felvezetését, valamint a polgármester asszonynak a könyv elé írt lényeglátó ismertetését.

Meghatódással olvastam, s engedélyét kérve, közlök még egy levelet, melyet Komlós Orsi itteni védőnő fogalmazott, a könyv ébresztette asszociációit rögzítve benne.

Nem titkolom, hogy büszke vagyok magamra, amiért elővettem, újra szerkesztettem életem első önálló előadóestjének szövegkönyvét, az 1986-ban nagy sikerrel bemutatott, és sorozatban játszott monodrámát, mely akkor ezt a címet kapta: Az öreg ácsot palira vették. Kiderült, hogy az egykori, színpadi körülmények között játszódó, groteszknek mondható furcsa játék, itt most Tiszakürtön, a Nyárköszöntőn egy régi, paraszti, úgynevezett tisztaszobában is megfogta az embereket. Erről is szól egy írás. Aknay Tiboré.

Aztán megidézem a feleségemet, Kósa Vilmát, aki úgy véli - velem együtt - hogy igencsak ez volt az utolsó kürti Nyárköszöntő, mivel igencsak kopunk, fogy az erőnk. A tényt bátorkodom kiegészíteni annak a megállapításával, hogy nemcsak mi kopunk, hanem a kuckós társaság is, minek következtében „számbéli kopás” is érzékelhető a Nyárköszöntőn.

Közlök egy levelet, melyet egy új barát, Dr. Pécsy Tamás írt, nyugalmazott állatorvos Debrecenben, aki a májusi naplómra reflektál szellemes, filozofikus írásában.

Jómagam meg adósságot törlesztek, Írok Aknay Tibor Macskaistennő című könyvéről, miután másodszor is elolvastam.

Közlök még egy írást, a Tiszakürti Hírmondóba írtam, abból az apropóból, hogy kivételes eseménynek voltak tanúi a kürtiek. Egy napon át volt látható a helyi református templomban a magyar Szentkorona - nyílván másolat - abból az alkalomból, hogy levonult a koronaőrség, hogy emlékezzen az itteni temetőben és a templomban a Tiszakürtön nyugvó Kisléghi Nagy Lehelre, a koronaőrség egykori parancsnokára.

A Napló végén olvasható még négy információ:

Közéteszek egy levelet, melyet én írtam, amelynek az volna a lényege, hogy szívesen megyek képzési, továbbképzési fórumokra, mégpedig tiszteletdíjat nem igényelve. Feltéve, ha vannak még, akik kíváncsiak a drámapedagógia még élő alapítójának az emlékeire, könyveire, s egyáltalán a véleményére.

Úgy tetszik, szeptember végén, (végre!) sor kerülhet a két éve megjelent Történt pedig című memoáromnak, a módszertani szakmai munkámmal is foglalkozó memoáromnak a bemutatójára, mégpedig azon a helyen, ahová huszonhárom éven át jártam, a Corvin téri Nemzeti Művelődési Intézetbe, az egykori Népművelésibe.

A régi nagykőrösi tanítványaim, úgy döntöttek, hogy felújítják az egykori, híresnek mondható dokumentumoratóriumunkat A tiszaladányi jeremiádot, októberben, abból az alkalomból, hogy 25 éves lett a főiskola. Nyáron kezdődnek el a próbák.

Ugyancsak októberben újítjuk fel Tetemrehívás címmel azt a dokumentum-műsort, melyet Cserna Csabával mutattunk be jó tíz évvel ezelőtt Frankfurtban.

Dr. Kiss Györgyné, Tiszakürt polgármestere ajánlja A kürti harmincat olvasásra

Íme egy könyv, amely Tiszakürtről szól. Ahogy a Debreczeni házaspár – Tibor bácsi és Vilma néni - lát minket. Harminc éve, hogy tavasztól őszig Kürtön élnek, hogy adófizető polgáraink, akikről ismert, hogy dolgos emberek, szépítik házaikat, rendben tartják kertjeiket, akik – köztudott róluk – szeretik a kürtieket, miként a kürtiek is szeretik őket. A könyv - A kürti harminc –, amit kézben tart az olvasó, tele kürti emlékekkel, történetekhez, helyzetekhez, különböző személyiségekhez kapcsolódó emlékekkel. És mögöttük a történelem, a Kádár-korszak, a rendszerváltás, szóval a harminc év, hol fényben, hol árnyékban, hol a kettő villódzásában.

És olvasmányos a kötet, lehet belefeledkezni, de fel-felütve, bele-belenézni is, mivel nemcsak szöveget láthat az érdeklődő, de időrendbe komponált képeket is.

Amiért külön is dicsérendő a szerző és a felesége: magukkal hozták Kürtre a szellemiségüket, magyarságszeretetüket és kultúrájukat, és azt igyekeztek is megosztani velünk. Alkalom volt erre az évenként megrendezésre kerülő Nyárköszöntő és Nyárbúcsúztató, és az előadóművészként is ismert Debreczeni Tibor jó néhány előadói estje, valamint egyéni megszólalása községünk ünnepi alkalmain.

A kötetből kiderül, a képek is bizonyítják, hogy hány neves író, költő színész, előadóművész, muzsikus, festő, fotóművész, zenekar, tánccsoport és színházi együttes lépett fel náluk, nálunk, az ő meghívásukra, és természetesen ingyen, az önkormányzat támogatását nem is igényelve.

Debreczeniék vendégei - az idők során ezernél is több - mind vitték magukkal itt

szerzett élményeiket, a mi jó hírünket az ország különböző tájára, sőt határokon

túlra is. Most meg bízvást remélhetem, hogy Debreczeni Tibornak – nekünk már

csak Tibor bácsi - eme színesen megírt könyve sok Kürtön kívüli kedvét ébresztgeti majd, hogy ellátogasson hozzánk élményt gyűjteni, a Tiszához, az Arborétumba, Helytörténeti Múzeumba, s egyáltalán, Tiszakürtre.

Dr. Botos Kata volt szíves írásban is megfogalmazni elemzését

Debreczerni Tibor könyvét három szempontból elemzem, mit adott nekem, az olvasónak, mit a kürtieknek és a kuckósoknak, s mit a szerzőnek, önmagának.

Nekem azt, hogy láttam cseppben a tengert. A magyar közelmúlt történelmét egy kis település tükrében. Láttam, hogy változtatták az idők szelei a lét-körülményeket. Hogyan fejlődött - bizonyos értelemben vissza - a lassan polgárosodó, sok civil szerveződéssel a gazdag élet, vegetáló, perspektívátlan létté. Mit jelentett a TSZ-esítés és mit a rendszerváltozás. Egyik se azt, amire az ember vágyik.

Személyesen a könyv számomra világító fáklya. Egy emberpár életéről. Egy értelmiségi magán-akciójáról, a világ ellenében. Hogy nem hagyta el magát akkor se, amikor mindenki már leírta, nyugállományba helyezte, s mint kétszemélyes intézmény, működtette a Kuckót. Visszatalált a vidéki gyökerekhez, amelytől lélekben sose szakadt el. A legyőzhetetlen ember, az egymáshoz hűséges két társ képe az, ami szégyenkezéssel tölt el, és egyben erőt ad, amikor a csalódások csüggesztenek.

A kürtieknek is tükör e könyv. Milyenek vagyunk: hát, ilyenek, és olyanok is… Van köztünk dolgos, aranykezű, van alkoholista, életunt. Van megbízhatatlan és szavatartó. Van mély gondolatú és felszínes, csúnya szájú. Fogyunk, lézengünk. Látszik, hogy a szappanoperák nézésével múlatjuk az időt. Unokám, Vicuska felolvasásából kitűnt: ezekből adunk nevet a gyermekeinknek. Itt a multikulti. A Bogaras gazosodik. A falunapok programja nem túl változatos. Hogy üresen kong a templom. De van arborétum, Szent Iván napi tűzugrás, és vannak országos találkozók. Kuckós rendezvények, s egyebek is. A kuckós programok gazdagsága lenyűgöző. Hogy olyan nagy személyiségek is, mint a Hídember főszereplője, eljön ide barátságból. S hogy a kis közösség mennyi kincset tud adni egymásnak! Micsoda előadásokat produkált! Hogy mindenkiben mennyi érték van! Milyen jó együtt lenni! Micsoda anyagi és szellemi áldozatkészséget, összefogást mutatott fel e kis társaság! S mindezt, egy ember szervező munkájának köszönhetően, aki mögött ott áll egy törékeny, de vasakaratú kis asszony: „Anyánk”, ahogy Juhász Laci mondja…

S az írónak mit adott? Elgondolkodhatott, miért is élünk. Hogy mennek el mellőlünk egymás után a kortársak -, s mi még itt vagyunk. Valami feladatra, nyilván! „Oda túl nem látszik a part, de a hóban a sok nyom, mind mind odatart…” S hogy mégiscsak érdemes hinni a van vagy nincs Úrban, mert nem lehet hinni semmi másban. S hogy nem számít, kinek csináljuk: tesszük a dolgunkat. Hogy ha szent Péter majd megkérdezi, mit végeztünk, elmondhassuk: „Közvetítettünk, Uram!”

A könyv után. Komlós Orsi leveléből tömörítve szemelgettem. A módfeletti dicséreteket elhagytam.

Tibor bácsi és Vilma néni példaképek – ahogy a nagyszüleim –, akikre felnézek.

Szeretetet közvetítő, igazi emberek.

Köszönet minden kedves, biztató szóért.

Akik hiszünk, az élet értelmét keressük.

A könyv megírása önálló munka, de hogy sokakhoz jusson, csapatra van szükség.

Lelke van ennek a könyvnek. Ott él benne az írója lelke, de azoké is, akik olvassák.

A könyv nemcsak a teret hódítja meg, hanem béklyóba veri a térnél is nagyobb ellenségünket, megállítja az időt. Ennél nincs nagyobb csoda.

Mi a tehetség? Olyan sajátosság, ami az embert megkülönbözteti másoktól. A tehetség előttünk jár.

Mindnyájunk élete jobb lenne, ha mindig ott lenne egy könyv mindegyikünk hátizsákjában.

Büszkeséggel tölt el, hogy a barátjukká fogadtak!

Aknay Tibor: Az öreg ács Tiszakürtön járt

Debreczeni Tibor szobaszínháza Tiszakürtön, a Rózsa utcában. Az öreg ácsot palira vették előadására gyűltünk össze – kuckósok és jóbarátok, úgy harminc-egynéhányan. A nádtetős ház nagyszobája csordultig teli. Várunk. Szemben, a búbos kemence és az ajtó alkotta térben a fehér terítővel borított kis kerek asztalka: rajta egyetlen lámpa világítja a meszelt falat. Belép Dété. Feketében, szemüvegén megcsillan a lámpafény. Baljával az asztalra támaszkodik. Figyelem az arcát: egyfajta visszafogott rezignáltságot vélek megjelenni rajta. Pont, mint egy öreg tanár, azaz maga az öreg tanár, aki egész életében mást sem tett, mint a reá bízott dolgát végezte: hol a katedrán, hol az íróasztal mögött, hol meg a színpadon. Néha külön, néha együtt az említetteket.

A szobát foglyul ejti a csönd. Ha befelé hallgatózom, surrog a vér az ereimben. Dété, mintha csak magának mondaná, mintha csak gondolkozna – arról, ami volt, és ami lehetett volna. Az ellopott év(tized)ekről. Olvassa a szöveget, néha fölnéz – a szemével, a mimikájával kérdezi: érted, amit mondok, fiam?

 

Elfordul az asztaltól, a nyitott ajtóra rajzszögezett papírokból idéz – átsüt az ember magánya a hűvösödő estén. Egy villanásnyi időre elhagyja a színt: visszafelé megáll az ajtóban, szemüvege az ingnyakába akasztva. Most nem Dété, hanem a versbéli Tabák tanár úr személyesen, aki somolyogva nyújt kezet… Hogy jól átvert és Te hagytad magad, hogy mind hagytuk magunkat? Ugyan már!

Áll a meszelt falú kemence oldalánál, árnyéka mögötte magasodik. Mondja az évtizedes szövegeket – Weöresét, Örkényét, Kányádiét, Spíróét, Esterházyét, Kornisét s a többiekét – és várja a hatást. Vajon másképpen szól-e, mint majd harminc évvel ezelőtt, vajon mást hallanak ki belőle, mint akkor, a nyolcvanas évtized vége felé? Vagy minden maradt a régiben?

Deberczeni Tibornak nemcsak a szavai, a mondatai emlékezetesek a nádas házi színpadon. A csöndjei is, a csönd-hídjai két megszólalás között. Tanítani kellene. Beszédesek.

Az utolsó kép: Dété áll, jobbjában a szöveget tartalmazó mappa. Olvas, miközben baljával, mintha karmester volna, az érzéseinket próbálja irányítani. Hogy az ég szerelmére, vegyétek észre, hogy az öreg ácsot palira vették… De az is lehet, hogy nem az öreget?

Az utolsó Nyárköszöntő - ekként gondoltuk

- Tibikém, mondta a feleségem, aki amúgy nem olyan becézős, ez volt az utolsó kürti Nyárköszöntő. Fogyatkozóban van az erőm meg a tűrőképességem is, amelyről eddig sem voltam híres. Ha kuckósok szeretnék továbbfolytatni - én sem bánnám, de vendégként lehetnék jelen -, törjék, törjük a fejünket, hogyan.

- Ugyan, ex katedra tetted a kijelentésedet, amit én nehezen viselek, válaszoltam, de most nem berzenkedek, s ellent sem mondok. Nekem is nehezemre esik már a szervezés, a folyamatos készenlét. Tapasztalom, kopok én is.

És tudod mit? Nemcsak mi öregszünk, de a tagság is Kinek mi a baja, válik lassan, a magánbeszélgetésekben fő témává, s egyre több a gyerekekre vigyázó nagymama, vagy olyan, akinek a tehetetlen apjára, a klerozisos anyjára kell ügyelni, vagy éppen maga készül kórházba.

Nem véletlen, hogy jóval kevesebben voltunk most Kürtön, mint szoktunk. S alig maradtunk a végére. Nézd a képet. Ennyien vagyunk és még Emőke, aki fotózott.

És tényleg, a színpad is korhadozik. Valamikor kalákában építettük fel, most meg a renoválásra sincs erő.

Szóval minden azt mutatja, hogy valaminek vége van. Mivel hogy mindennek rendelt ideje van. Lejártunk volna?

- De Tibikém, ne felejtsük, szép volt! S milyen jó, hogy megírtad, szinte az utolsó órában ezt A kürti harmincat.

 

Pécsy Tamás, aki valamiképpen Samu is, azon kevesek közé tartozik, aki időnként rászánja magát, és reflektál a naplóimra. Mint most a májusira.

Kedves Tibor!

 

Én úgy gondolom, hogy ez a Napló a sikerültebbek közé tartozik. Lehet, hogy nem szándékod szerint valóan, a három jóbarát leskiccelt portréját kivéve, egyetlen kérdéskört jársz körül: Nem lettem bölcsebb (ehhez én a szókimondóságnak álcázott, megszokott faragatlanságommal hozzáteszem: csak öregebb.) Leginkább az tetszik ebben a Naplóban, ahogy ezt a félig kimondott premisszát kezeled, és a szösszeneteid sorában cáfolod. Kezdem sorban:

Nem lettem bölcsebb.

Szerintem a megfontoltan szólás, a körültekintő nyilatkozás, az érzelmeink feletti mindenáron történő uralkodás nem a bölcsesség jele és nem is nevezném keresztényi viselkedési, érzelmi modellnek. Ez sokkal inkább az öregség, a fáradság és az elhasználtság jele.

Írod: a bölcsesség jele, ha ”kezdjük megközelíteni a végső kijárati kaput, szívesen mutatkozunk olyannak, mint kik elrendeztek mindent maguk körül”. Ez sem bölcsesség, csak egy olyan ember viselkedése, aki mindig úr akar lenni, de mit gondolsz, amikor a leltáraddal az ÚR elé kell állnod, fel mersz nézni rá? Én azt hiszem, nem a kétkedés a bűn, hanem csak az, ha beleteszed a kezed a stigmákba, és még mindig nem hiszel.

Nem bölcsesség, ha a modortalanság nem bőszít, ha a bunkóság nem háborít fel, és ha a véleményedet elhallgatod, mert illenék.

A bölcsesség szeretet! És bölcs ember vagy, ha tudsz adni, tudsz szeretni, tudsz hálás lenni, tudsz játszani, tudsz nevetni és nevettetni, és tudod a másikat megölelni.

Milyen világban is élünk?

A bölcs ember sem tud többet mondani, mint Márai: „ A világ tele volt kegyetlen igazságtalansággal és mégsem volt olyan hierarchikus távolság ember és ember között, mint ebben a demokráciában, ahol nem számít, ki mit ér, csak az, hogyan tudja eladni magát.”

Minden időben a pénz döntött el mindent, az mindegy, hogy néha valóságos papírral, néha inkább kapcsolati-valutával fizettek az emberek. Milyen világban is élünk? Hát ilyenben! Meg olyanban, ahol egyeseknek mindent szabad a szent alapvető emberi jogok nevében, másoknak meg magukat megvédeni sem szabad, még élniük sem.

Azt írtad fentebb: Nem lettem bölcsebb. De rájöttél! Igaz egy kicsit hamarabb is rájöhettél volna: „És a művelt nyugat! Máig különbséget tesz a német és a szovjet fasizmus között. Itt kinyitja, ott meg behunyja a szemét. Príma egy demokrácia!”. De ami késik, nem múlik. Rájöttél, tehát bölcsebb vagy!

A palánták megkapaszkodtak

Ez a szösszenet egy igazi bölcs öregember története: „Hol a szívem vert gyorsabban, hol a derekam kezdett fájni, s amit azelőtt nem éreztem, a térdem is hasogatott. Ha bölcs vagyok, abbahagyom a munkát. De ez eszembe sem jutott.  A feladatot, hogy a virágpalántákat elültetetem, magam adtam magamnak, Isten ments, hogy ne akartam volna bevégezni.

Nem akartam, hogy fészket verjen bennem a sejtés, hogy hanyatlom.”

Nem az a lényeg hogy a térd fáj, hanem hogy a palánták megkapaszkodtak!

Jegyzeteid, Szépséggel próbáltam feltölteni a bennem lévő űrt, Évek után ismét zsűrizek és Miféle ünnep is a Pünkösd? címűek, az író bölcsességének bizonyítékai. Csak bölcs ember tud ülni, nézve a semmit, és élvezni az ürességet. Akkor észre sem veszi, de később rájön, hogy azt az ürességet betöltötte a szépség. Csak a bölcs ember képes megtanulni, hogy megtalálja mindenkiben, mi a dicsérhető. Csak a bölcs ember tudja, hogy Isten maga a szeretet. Az isteni lélek kiáradása nem lehet más, mint annak a tapasztalása, hogy a szeretet belénk költözött, működik bennünk a szentlélek. Azaz velünk az Isten.

 A Napló elején azt mondtad: Nem lettem bölcsebb. Aztán szépen sorban meggyőzted az olvasót, hogy igenis bölcsebb lettél. Ha ezek után is kételkedsz magadban, vedd elő a kötetedet, amely az életedről szól, olvasd újra, és megláthatod, mennyivel bölcsebb a valahai hebehurgya egyetemistánál a mai 86 éves öregember.

A leltárral pedig ennek ellenére törődni kell! Mint a jó diáknak, fel kell készülni a válaszokra! Én az infarktusom óta (2002. október 9.) gyakran elgondolkodom, mit válaszolnék az ÚR kérdéseire. Én legjobban a talentumaimmal való elszámolástól félek. Úgy érzem, egy kicsit Te is. De mi vinné előre a Világot, ha mindenki elégedett lenne önmagával?

Szeretettel üdvözöl benneteket Samu.

Aknay Tibor Macskaistennőjéről

Elolvastam másodszor is Aknay Tibor kisregényét, most már mondatról mondatra, s amit először a nagysietségben nem vettem észre, nos, Tibor szépen ír, a leíró részeknél, miként egy költő. Mondatainak zenéje, hasonlatainak és metaforáinak, melyek vizuálisan szinte érzékelhetőek, színe van.

A könyv címe lehetne akár a könyvbéli férfié; végül is róla szól a regény, az ő életéről, mint élt családban, nők közt, a társadalomban, egy konkrét időben. Aknay nemcsak lírikus, de nagyon jó realista megjelenítő. Igazság szerint akkor van elemében, amikor ábrázol. Pompásak az úgynevezett mellékszereplők, akik életének tartozékai, férfiak és nők, akikkel kapcsolatba kerül, s akiknek a segítségével megjeleníti ezt a mi huszadik századi kisvilágunkat.

A szerző, óh nagyon ismeri a női lelket, sokat tud a szerelemről, a féltékenységről, a szemérmes erotikáról.

Amit viszont nem árul el; eme mitológiai asszony, aki isten, mit lát bele ebbe az öregedő férfiba, mi kivételest, hogy a kedvéért vállalja az emberi létezést, az anyaságot is.

Egyébként a macskaistennőben sincs semmi isteni, azon kívül, hogy csodatevő hatalommal rendelkezik. Az biztos, hogy jó nő, és szereti az egeret és az öregedő férfit.

A macska, ragadozó. Az egér után nemde a férj lesz az áldozat? Mintha erre utalna is a szerző, a kisregénye végén.

Írtam korábban, hogy szerettem Aknay Tibor realista novelláit. Egyik-másik írásában már ott is megjelentek szürreális elemek. Tibor most játszott egy nagyot. Megmutatta, mindenekelőtt magának, hogy pompásan képes keverni a valóságot a fantáziával.

Aknay Tibor végleg író lett. Jeles író, akivel majdan az irodalomtörténetnek számolnia kell.

A múltat nem lehet eltörölni - írtam egy kivételesen jelentős kürti ünnepségről

A fiataljaink ezt már nem tudják, és gondolom, az iskolákban sem tanítják, hogy volt olyan időszak Magyarországon - a múlt század ötvenes éveiben, az úgy nevezett felszabadulás utáni években -, hogy hivatalos ünnepségeken csak az Internacionálét volt szabad énekelni. A Himnuszt sem, vagy ha igen, csak az Internacionálé után. Azt akarták ugyanis elérni a kommunista rend urai, hogy felejtsük el a nemzeti múltunkat, felejtsük el ősi, történelmi és népi hagyományainkat. Legyünk nemzetközivé, legyünk internacionalistákká, legyünk kozmopolitákká. Jól tudták: ha egy népet megfosztanak a múltjától, azaz elvágják a gyökereit, hamarosan elsorvad. A Szentkorona még gúny tárgya is lett. Az augusztusi Szent István napi ünnepből meg Új kenyér ünnepséget kreáltak.

Tiszakürt önkormányzata most, tavasszal, ünnepélyesen bizonyított. Kiderült, hogy a község még el nem közönyösített része, nem merem írni, hogy sokasága, ragaszkodik még nemzeti hagyományaihoz. A koronaőrség ünnepi szertartása, zarándoklása a templomban elhelyezett Szentkoronához, a demonstrációnak is tetsző szép ünnepség a temetőben, a Bolza-rokon, Kisléghy Nagy Lehel sírjánál, a rá való emlékezés, mindez együtt jelezte, hogy Tiszakürt község önkormányzatával az élen, azon a csapáson kíván járni, melyet parasztpolgár ősei kezdtek kitaposni annak idején.

Remélem, erről már nem lesz újabb letérés. És remélem, hogy két-háromszáz év múlva is magyarok élnek majd itt, leszármazottaink, ezen a nagyon szép, Árpád-kori településen, Tiszakürtön.

És négy információ

1

Kaposi Lászlónak írtam levelet, de mindenkinek szól, aki, fontosnak tartja, hogy személyesen találkozzék a magyar drámapedagógia ősbölényével, azaz velem. Íme a levél.

Kedves Laci!

Eszembe jutott, hogy szólok neked! Ha gondolod, közzéteheted, hogy Debreczeni Tibor  szívesen elmegy, ha hívják, olyan tanfolyamra, miegymásra, ahol a drámapedagógia elejéről van szó, és szívesen beszél, ha kérdezik. És nem kér tiszteletdíjat. Gondolom, ezeken a helyeken szólhatnék a Történt pedig című könyvemről, amelynek semmi propagandája nincs. Ősztől, ha élek, még működhetne az ajánlat.

Alkotó nyarat kívánok Neked és családodnak.

Öleléssel: Tibor

2

Talán mégis csak meglesz a Történt pedig című szakma-történeti könyvemnek két év után a bemutatója.

Hiánypótlónak gondoltam a könyvet, mivel tudomásom szerint a Nemzeti Művelődési Intézet elődjéről, a Népművelési Intézetben folyó művészetpedagógiai és módszertani munkáról eleddig nem írt senki. Én leírtam a magam élményeit, s vártam, hogy a szakmai utód majd csak jelentkezik, hogy bemutatnák a könyvet.

Most látszik megtörni a jég. A Corvin téri Intézet főigazgatója Polyák Albert érdeklődik. S úgy néz ki, hogy szeptember második felében csak leülünk beszélgetni és könyvet nézni! S lesz könyvbemutató is!

Jó volna, ha közbe már semmi akadály nem jönne!

3

 

A régi színpadosaimmal felújítjuk a Tiszaladányi jeremiádot, az első magyarországi gulág-drámát.

Ez viszont fantasztikus! Elsőként az országban szerkesztettem és rendeztem Gulág-drámát. Az elhurcolt magyar tizenévesek drámáját. TISZALADÁNYI JEREMIÁD címmel. Dobozi Eszter Tiszaladányban szólaltatta meg azokat az asszonyokat és férfiakat, akiket szinte gyerekként vittek el a falujukból. Ezekből a beszélgetésekből írta meg Mi csak a napnyugtát níztük címmel, megrázó erejű könyvét, s ebből komponáltam az említett című dokumentum-oratóriumot, melyet rögvest a rendszerváltás tájékán, a nagykőrösi tanítóképzős főiskolásaimmal mutattam be, szerte a Kárpát-medencében, száznál is többször.

És most úgy határoztak többen az én kedves színpados tanítványaim, hogy ők ezt felújítanák. Mit szólok hozzá? Boldog voltam. Remélem, rendkívüli élmény lesz, résztvevőnek és nézőnek egyaránt.

A felújítás időtartama október eleje, amikor is megalakulásának huszonötödik évét ünnepli a főiskola.

4

Ötvenhatos dokumentum-műsor ez is. Egyszer került bemutatásra Frankfurtban

Cserna Csabával adtuk elő, két részben. A követségek titkos írásaira épül az első rész, és arról szól, mint hagyták cserben a forradalmat a nyugati nagyhatalmak. A dokumentumszövegek között korabeli versek hallhatók.

A második részt Kádár János levelezéséből válogattam. A magyar értelmiség árulásának bizonyítékaként. A dokumentumanyagok között irodalmi művek szerepelnek, Illyés Gyulától Zalán Tiborig és Borisz Paszternákig.

Az már biztos, októberben két előadásunk is lesz. Mégpedig Budapesten.

Kedves Barátaim!

A képeket - azok többségét - Aknay Tibortól kölcsönöztem, de életemben először magam helyeztem a szövegek közé.

Mint tetszenek látni, lehet fejlődni vénkorban is.