2015. februári napló
2015-ös JANUÁR-FEBRUÁRI LEVÉL-NAPLÓ
II
Ebben is magunkról írok, de sok más is benne van
Még hogy egyhangú volna az öreg élet! Óh dehogy! Szaporodnak a temetések
Kedves Barátom!
Még hogy nyugdíjas egyhangúság! Három temetés egy hét alatt. S a koporsókon – mindhárom halott hagyományos módon került az anyaföldbe - az évszámok mind azt közölték; hamarabb mentünk el, mint te. Persze tudtam én ezt, de szembesülni is ezzel! Egyikük ötvenkilenc évesen és váratlanul. Nem igazság, mondtam. Másikuk, 69 évesen, de még aktív dolgozóként. Nem értem az Urat, mondtam. A harmadik, hetven után! Ő is megelőzött, mondtam.
Mondd barátom, kellett volna, hogy bűntudatom legyen, hogy én temetem őket, s nem ők engem, ahogy a természet normális rendje és a logika szerint lenni kellett volna? Közlöm veled, semmi ilyesmim nem volt. Végig gondoltam, milyen is volt velük a kapcsolatom, követtem-e el valamiféle jóvátehetetlen hibát, sérelmükre. De nem. Semmit nem találtam. Mint Pál mondta a zsidóknak: Én tiszta vagyok.
Márti, az ötvenkilenc éves, barát volt, jó barát s még eszmetárs is. Tort rendeztünk a tiszteletére, hogy felemlegethessük érdemeit.
István a hatvankilenc éves, húsz éven át, igazgatóm, aki mindig segített, ha valami izgalmasat akartam csinálni. Búcsúztatására összejöttek a régi diákok, imádkoztak és énekeltek, s megjelentették facebookon írásaikat és a fotókat, amelyiken együtt vannak a tiszteletreméltó és barátságos vezetővel, s a gyászszertartás után örültek egymásnak, és nekem is, aki jelen voltam és tanáruk voltam. Ölelkeztek és emlékeztek, és praktikus dolgokról beszéltek, hogy mit kellene tenni, miként ápolják István emlékét.
És én? Azt írtam egy közösségi oldalra: Perlekedem az Istennel, mivel korán vitte el Őt hirdető szolgáját. A munkájából ragadta ki.
Géza, a hetvenes meg, unokatestvérem fia; temetésére összejött a család meg a barátok, s lehetett kérdezni: ki, kicsoda. Mivel hogy ritkán, egyre ritkábban jöttek össze, akiknek rendszeresen kellett volna találkozniuk. Szegény Géza. Betegeskedett már régebb idő óta, a leveleimre sem válaszolt.
Drága Barátom, bizony mondom, a nyugdíjas napok egyhangúsága megtöretik egy-egy temetéssel. S ahogy gyanítom, az eljövendő időkben is lesz részem gyászszertartásokban, amikor is tűnődhetek: Hogyhogy én még itt?
S mivel momentán nem fáj semmim, kezdem helyzetemet természetesnek tekinteni.
Barátom, gondolj, amit akarsz,
Ölellek: Dété
Krúdyt olvasom, s miközben nem bírok betelni azzal, ahogy ír, el is szomorodom
Barátom,
ismered a szokásomat, olvasva alszom el. Egy könyvet kiválasztok lefekvés előtt, mikor, miféléhez van kedvem. Bölcselet, napló, jófajta ismeretterjesztés, ilyesmik. Sok Márai és Krúdy, Pascal, Montaigne és a Biblia. Az viszont régen fordult elő, hogy reggel folytassam az olvasást, ott, ahol kiütötte a könyvet a kezemből az álom. Vallomás címmel jelent meg 1963-ban egy kötet Krúdytól, benne különféle apróbb írások, ezt vettem le, s találomra ütöttem fel annál a résznél, ahol pesti életéről mesél, a kezdetekről, amikor még húszéves is aligha volt. Micsoda portrék, s ahogy helyzeteket fest, és hangulatokat jelenít meg! Páratlan.
S amin úgy elszomorodtam, igen barátom, elszomorodtam. Írók, költők és más talentumos emberek tucatjairól ír Krúdy, akik, mire ő már befutott, szinte mind elhalványultak, vagy elenyésztek. Pedig Kozocsa Sándor mindről tudott írni - a kötet végén - egy-két tárgyszerű mondatot, amelyből kitetszett, hogy az említettek egykor mind ismertek voltak, sikeresek vagy sikertelenek, de ismertek és tehetségesek! Alig egy évtized, és kiestek a tudatból. Az irodalomtörténészekéből is, meg az olvasókéból is. Eltűntek Barátom, mind eltűntek. Mint mi is eltűnünk nemsokára. A felejtés – olykor direkt módon – már el is elkezdődött. Noha, mintha még itt volnánk.
Te, ahogy ez a Krúdy Szendrey Júliáról ír, a Zerge utcában lakó, betegeskedő asszonyról, ahogy viszi kezében az udvar másik végében lévő klozet kinyitásához nélkülözhetetlen, karikán lógó kulcsot! És képzeld, még félnie is kell, mivel mindenki őt figyeli, s az ablakon keresztül kénytelen belopni magához, a földszinti lakásába, az éjszaka során váratlanul hazatérő fiút, Petőfi Zoltánt.
Nagyon tudott írni ez a Krúdy Gyula. Nagyon ismerte az embert. S nagyon ismerte az életet.
A miénket is.
Ölellek: Dété
Kicsit késve az adventi Kuckóról
Kedves Barátom!
Hat hete múlt, hogy adventi örvendezésre összejöttünk, a Kuckóba. S nekem csak most jut eszembe, hogy írjak neked erről. Tűnődöm, hogy mért. Én akkor már - lehet, hogy a magyarázat ebben keresendő -, el voltam foglalva az én Vári Bélámmal, hogy a két ünnep között, majd a Jegesben abból csinálok bemutatót. Mégpedig oly módon, hogy kollégákat kérek meg a különböző váribélás szövegek felolvasására. Én akkor már írtam, szerkesztettem, terveztem, s az adventi kuckón, mint ami nem az én illetőségemhez tartozik, éppen csak úgy jelen voltam. (Barátom, erről a Jégverem utcai bemutatóról külön is szólok.)
Csak most barátom, hogy kotorászok a memóriám fiókjaiban, jövök rá, de hiszen voltak nékem itt nem mindennapi élményeim is. Például a Botos család új betlehemese. Tavaly már estem ámulatba; nem mindennapi tett, egy családon belül, generációkat összefogni, kicsit és nagyot együttes játékra késztetni. Lélekemelő, és alakoskodó játékra, nyomot hagyó játékra. Botos nagyapa belülről, játékos helyzetből irányított – egyébként remek karakterszínész – Botos nagymama meg kívülről, mint szerkesztő, rendező, súgó és szervező. A gyerekek, egyik hitelesebb, mint a másik.
És máris tolul az újabb élmény. Körbeültük a termet azzal az előzetes szándékkal, hogy ki-ki, akinek van késztetése, elmeséli egy adventes, karácsonyos élményét. A történetek közül egyre nagyon emlékszem, máig emlékszem. Lecső Mari mondta - jól is beszél. Úgy alakult az életük, hogy a testvére 1945 után a Szlovákiának adományozott Felvidéken rekedt, miután váratlanul lezárták a határokat. Ő itt, a testvére ott. Évek multával találkoztak, s éppen karácsony előtt, amikor is a családegyesítő rendelkezések alapján haza térhetett a testvér. Néztem a tekinteteket, ahogy ezt Mari mesélte, - ő maga is, ahogy megidézte azt az adventet, szinte sírt -, mindegyikőnkében ott remegett a könnycsepp. Ezek után a politikáról, Trianon utóhatásáról, meg a humanista értékekről mindenki azt gondolt, amit akart.
És nem volt itt Nits Márti. Ekkor már imádkoztak érte azok, akik bekapcsolódtak az imaláncba. De hogy két hét múlva meghal, ezt ott és akkor nem gondolta senki.
Nem is folytatom tovább...
Ölellek: Dété
Ez az összejövetel nálunk volt, a lakásunkon. Karácsony után, szilveszter előtt. Nagyon élveztem. Mivel az én írásaim hangzottak el. De a többiek sem unatkoztak
Kedves Barátom!
Az előbbi levél juttatta eszembe, hogy a Karácsony és Új év közötti kuckós élményről nem számoltam be neked. Miként 2013-ban, az elmúlt évben is mi voltunk a meghívó vendéglátók. S miként a kuckóindulás kezdetén 2000-ben, a lakásunkba, a Jégverem utcába hívtuk a barátokat.
A saját írásaimmal nem ildomos megterhelni a féléves Kuckó programot, de a lakásunkba, terven felül, jó lelkiismerettel hívhatok bárkit is. S eljön, aki eljön. Már pedig én, nem csinálva titkot, megírtam, hogy azokból az írásaimból szeretnék - több hangra bontottan -, felolvasó estet tartani, melyeket az utóbbi hónapokban írtam, melyekben többnyire Dété és az alteregóm, Vári Béla tárja fel, olykor beszélgetve, olykor mesélve az én személyes problémáimat. Rájöttem ugyanis már korábban arra, hogy a napló-szövegeim hangosan olvasva élvezhetőbbek is, érdekesebbek is, mint ha csak szemmel követi az érdeklődő a sorokat. Jó ötlet volt részemről – dramaturgiai fogás -, hogy megkértem néhány barátot, hogy a különálló szövegeket ők tolmácsolják. Körbe ültük a szobát, s a hallgató kapkodhatta a fejét, honnan, kitől hallja a következő Vári Bélás szövegrészt.
Képzeld el barátom, újítottam is. Nem csak a dialógusok beiktatásával, de azzal is, hogy úgy tekintettem ezt a felolvasó estet, mintha valamennyien egy nagy számítógép előtt ülnénk, s onnan olvasnánk, mondjuk, a facebookról, a szövegeket, egyszersmind a hozzászólásokat is, ahogy ma mondják, a commenteket is. Nos, persze, ehhez meg kellett írnom előzetesen a reagálásokat. És ezt is a barátok olvasták. Egy előzetes próbával.
Nem dicsérem magamat, csak annyit mondok neked, s nem hazudok: jól sikerült az egész. Nem lehetne azt mondani, hogy bárki is unatkozott volna. S nemcsak az én életem lett látható.
Még elmondom, hogy a felolvasások külön-külön is remekek voltak. A régi motorosoktól ezt el is vártam, de osztottam szerepet újaknak. És kitűnő volt Kolczonay Enikő, Botos Jóska meg Kata, s meglepetésre Aknay Tibi.
Elképzelheted, mi volt utána! Evés, ivás, köszöntések, névnapi meg új évi. S akkor még nem tudtuk, hogy Nits Márti haldoklik.
Ölellek:
Dété
Nits Mártára emlékeztünk a Kuckóban
Az alábbi szöveget felolvastam az emlékére rendezett halotti toron
Kedves Barátom!
Értesültél már róla. Váratlanul meghalt ötvenkilenc éves korában a mi szeretett kuckósunk, a társadalmi vezetőségünk tagja, az adventi összejöveteleink programadója és „hangulatfelelőse”, több közös kirándulásunk szervezője, kalauza, a szeretett énektanár, a kakucsi énekkar nagyra becsült karnagya, elment váratlanul és idő előtt. Elment a barátunk.
Nem hiszem, hogy lett volna bárki is, aki csak neheztelni is tudott volna rá. Mártit lehetett szeretni, és mi szerettük. Amiként ő is szeretett.
Mi meg különösképpen is egy húron rezdültünk, akár árulhattunk is volna egy gyékényről.
Márti és Advent. A két név, a személy és a fogalom bennem összeforrt. Ő adventi ember volt. Öröm-hordozó, örömre váró és örömöt közvetítő. Ilyen sorokat olvasok Nits Mártiról az adventekkel kapcsolatban.
2003-ból: „Nits Márti készítette elő azt az adventi örvendezést, amely most azt jelentette, hogy megeleveníttetnek a magyar népszokások, Luca napjától Vízkeresztig., És Isten-dicséretre is kiállunk, ahogy azt énekes szokásaink megkívánják. Ezért kellett az időpontváltozás, hogy énekes csalogányaink, akik vidékiek, hozzánk érjenek. János Hajnalka és Váradi Edit. Az ő közreműködésük tette teljessé Nits Márti megelevenített kompozícióját.”
2005-ből „Keresem, mitől másabb ez az adventi Kuckó. Mitől másabb, mint a tavalyi, tavalyelőtti, mígnem rájövök: Nits Márti elektromos orgonán kíséri az énekeket, s ettől mintha templomban lennénk. Utána ettünk is, ittunk is, beszélgettünk lazán éjfélig; de az adventi szertartás hangulata, meg az orgonahang, mintha az együttlét második felét is átitatta volna.”
2006-ból „Nits Márti az elektromos orgona segítségével elvitt minket Betlehembe, együtt énekeltünk a pásztorokkal, imádtuk a Kisjézust, köszöntöttük az anyukáját, Máriát, dicsőítettük a magasságos Istent, áhítoztunk a békességre, lakoznék az közöttünk, a jóakarat társaságában.
Indulat nem villant, ironikus sziporka nem szikrázott, a humor is mintha diszkrétebbre pácolódott volna. Sokat mosolyogtunk ezen az estén.”
2007-ből: „Minden érzékszervemmel konstatáltam, hogy itt ma minden más. Adventről szól a kedves kirakodás, az erdélyi megannyi népművészeti tárgy, meg a Menyhárt Ágota nemezelt angyalkái, a kézműveskedés, a fényképész művész, a Kádár-házaspár rekvizitumai, melyek díszletelemek a fotózáshoz Itt minden az adventhez kapcsolódik. És köztünk van Nits Márti szívének egy darabja, ahogy forog az emberek között, ahogy, amilyen szeretettel mutatja be vendégeit, az említetteket. S adventről szól az ének és az étek, és adventről, megelőlegezetten a karácsonyról, Fábián Éva láttató, improvizációs elemekkel feldúsított meséje.
És milyen gyönyörű, szívmelengető, ahogy ez a társaság, miként a gyerek, elengedi magát, mihelyt alkalom kínálkozik, hogy derüljön.”
Aztán ilyen sorokat másolok még ide a naplómból
„Pál István, a híres dudás és Juhász Zoltán, a népzenész. Nits Márti hozta nekünk őket adventre. Áldassék a neve és személye. Hogy miért, leírom.”
És leírtam, de nem idézem, olvasd el Barátom.
S ha nem haragszol, ajánlok még valamit. Vedd kezedbe a Levelek a Kuckóbólt, a második bespirálozott antológiát, és olvasd el az utolsó oldalon az utolsó bejegyzést, amely ezt a címet viseli: Az adventi Kuckó varázslata: Új csillagnak új királya. Terescsik Eszter és Navratil Ilona varázsolt el minket 2012-ben, köszönhetően megint csak a drága Nits Mártinak.
De tudod mit! Nem állom meg hogy zárásul ide ne másoljak ebből néhány sort.
„Szépen zártuk a kuckós évet. És végig arra gondoltam, míg hallgattam az előadást, milyen nagy kár, milyen baj, mekkora veszteség, hogy a civilizáció fejlődésével, a felvilágosodással elvesztettük az érzékenységünket a szentség iránt. Mennyivel könnyebb lehetett úgy élni és halni.
Irigykedem.”
Márti hitben élt.
Az örök világosság fényeskedjék néki.
Megérdemli.
Ölellek: Dété
Ismeretterjesztő könyv a vallásokról, meg az Istenben való hitről. De hogy mért olvasom; tudást gyarapít, de a hiten nem változtat.
Kedves Barátom!
Voltál te már úgy, hogy olvasol egy vastag, ismeretterjesztő könyvet, - történetesen én most a három világvallásról olvasok, az egy Istenben hívő judaizmusról, kereszténységről és az iszlámról, pontosabban arról, hogy ezek a vallások, milyennek tudják, képzelik, hiszik azt az egy Istent, még pontosabban milyennek tudták, képzelték, hitték azt az egy Istent az elmúlt ezer évek során, mert hogy egy valláson belül is másként-másként, a különféle kánonok, irányzatok, kiemelkedő próféták, teológusok,szektaalapítók nyomán -, olvasod a könyvet esténként, érdekel is, élvezed is, közben el-elgondolkozol rajta. Még az is eszedbe jut, hogy mi mindent kellene belőle megjegyezned, de már közben is tudod, s mikor a könyv végére jutsz, akkor is csak azt tudod, amit addig, amíg bele sem kezdtél a kötet olvasásába, hogy a véleményed az Istenről meg az Istenhez való viszonyodról nem fog megváltozni az özönnyi ismeret ellenére sem, amellyel a szerző, Karen Armstong Isten története című könyvében elárasztott.
Hogy ez mi volna? Nem több drága barátom, mint amit Ady Endre írt egyik versében: „Nincs már semmi hinnivaló. Higgyünk hát, a Van vagy nincs Úrnak”.
Én tehát fütyülök arra, mit okoskodtak ki a filozófusok meg a teológusok. Az Istenhez való viszony nem tudáson, hanem hiten alapszik. És nekem van a hitre szükségem - nem Istennek –, mégpedig azért, hogy élni tudjak. S az én felfogásom szerint az Isten, akiben én hiszek, a megbocsátás és a szeretet Istene.
És kész.
Ettől függetlenül még érdekesnek is és élvezhetőnek is tartottam a vastag könyvet.
Ölellek: Dété
Méltón köszöntötte a nagycsalád Kósa Vilmát nyolcvanötödik születésnapján
Drága Barátom!
Tudod, hogy csak én értek a számítógéphez, másként én ülök mellé, a feleségem, mintha fertőzne a Word, távol tartja magát a készüléktől. Nem rég megleptem egy hordozhatóval, de köszönte azt is, nem nyúl hozzá.
Évtizedeken keresztül ő vezette a kocsinkat, kiválóan, s én voltam az ő tudásának a haszonélvezője. Most meg én írok helyette. Vedd hát szívesen a köszönetét, tolmácsolja általam, nagyon boldog, hogy megemlékeztél a 85-ik születésnapjáról. Én meg megragadom az alkalmat, s tájékoztatlak a jelesnek mondott családi eseményről, megünnepeltük Vilka születésnapját, szépen, szertartásosan.
Tiszteletére összegyűlt a nagycsaládból ötven nagy és kicsi. A nagyok érzékelhetően tudták, hogy az esemény rendkívüli. Megérni a 85-ik születésnapot, nem adatik ez meg mindenkinek. És azt is tudták, hogy az ünnepelt nem akármilyen személyiség, s ha nem is az Értől, de a Szamos, Kraszna közéből indult el, s ha nem is az Óceánig, de eljutott a Dunáig.
Csakhogy ő onnan mindig visszatért az origóhoz, vissza-visszatért Szamosszeghez.
Életművet hozott létre, két gyereket, három unokát, hat dédunokát és ezernyi tanítványt, és mocsoktalan nevet és számtalan élő közösséget, határon innen és túl. És folyamatosan nevelt és tanított, kertet művelt és épített, és nem lett hűtlen az eszményeihez, és nem lett hűtlen az őseihez, a kulák szüleihez, és sohasem feledte, hogy honnan jött és mivel tartozik nekik, illetve az emléküknek.
Barátom, mivel én is tudtam, hogy a feleség nem akármilyen személyiség – naná, hogy tudtam -, magam is készültem. Az alkalomra készítettem egy könyvecskét Aknay Tibor fotóival, s a magam napló-szövegeivel. Mondhatom, jól sikerült. A könyv elé meg odaillesztettem egy laudációt, melyet az ünnepeltről írtam és még egy interjút is, melyet előzetesen vele készítettem, mégpedig a szakmai munkásságáról. És most várom, hogy valakik majd elolvassák - mivel a jelenlévők kaptak ebből egy-egy példányt - (nem is tudják, de ennek darabja 3500 forintba került), és várom, hogy reagálnak is rá.
Apropó, elküldök neked is egyet belőle. Hátha te megtisztelsz majd valamiféle válasszal!
Egyébként nagyon jól sikerült az egész ünnepség. Volt tíz hancúrozó gyerek, s a hangulat máris röpködő lett, aztán köszöntőt énekeltünk, attól meg a felnőttek is lazábbakká váltak. Szilágyi János és felesége – Vilka rokonai – Mátészalkáról olyan töltött káposztát meg kacsapecsenyét tálalt az asztalra, hogy az hét nyelven beszélt.
Összejött a család – csak a a Bodók nem értek rá –, s folyt sokáig a beszélgetés. Ismerkedtek egymással a távoli rokonok, köröket alkottak, én meg sasszéztam egyiktől a másikig. Csak az volt a bánatom, hogy alig volt valaki, akivel inni is lehetett volna. Pedig micsoda pálinkák és borok kínálták magukat!
Veled majd bepótolom.
Isten áldjon:
Dété
Show-műsorral nyitottam meg Gera Béla festőművész kiállítását
- Gera Béla festőművész, régi barátunk 2014 novemberében vendégünk volt a Kuckóban. A kiállítás-megnyitásra 2015 januárjában került sor -
Kedves Barátom!
El kell, hogy mondjam, ha másként nem, hát levélben, nem tudom, miként kell elemezni egy festményt, milyen szempontok figyelembe vételével lehet azt elhelyezni valamiféle esztétikai skálán. Így aztán tartózkodni is szoktam, merjek-e kiállításról, képzőművészeti alkotásokról véleményt mondani értő, rangos társaságban. Képzeld, közös ismerősünk, Gera Béla meghívott önálló kiállításának a megnyitójára, Üllőre. Hosszú idő óta nem találkoztunk, s nem tudtam, hogy egyszer csak festésre adta a fejét, s magas szinten kezdte tanulni tanulmányozni a festészetet.
Néztem a Béla képeit, tetszettek a festményei, s megállapítottam: ez a férfiú művész, aki sajátos módon ábrázolja a világot. Őszintén gratuláltam neki.
Eltelt egy kis idő, s képzeld, egyszer csak felkérés érkezik Gera Bélától. Nyissam meg egy új kiállítását, Vecsésen.
Mit tegyek? A kérést vissza nem utasíthatom, a képeket elemezni, erre meg nem vállalkozhatom. Nem vagyok tudósa a képzőművészetnek. Kitaláltam hát egy szabálytalan kiállítás-megnyitást, egy amolyan show-műsort. Karinthy Frigyesnek egy műkritikai paródiájával nevetésre hangoltam a közönséget, s jeleztem ezzel, hogy tőlem efféle szaknyelven mondott szöveget ne is várjanak. Majd részletet olvastam fel Weöres Sándor Bolond Istók című lírai prózájából – Bolond Istók a felső világból érkezik a mi magyar földi világunkba s oda is tér vissza. Ezzel mintegy érzékeltettem, illetve érzékeltetni véltem, hogy olyan művész alkotásait van módunkban most megtekinteni és tanulmányozni, aki nem a valóságot, hanem annak égi mását fogalmazza meg, azaz, életérzését festi a képbe, legyen portré vagy tájkép. Mivel, mint Weöres Sándor hőse, Bolond Istók, maga is inkább lebeg ég és föld között, mintsem két lábbal járna a földön.
Hát csak ezt akartam neked elmondani.
Gera Bélá további alkotóútját érdemes figyelni. Mondom ezt neked is barátom!
Ölellek:
Dété
Heltai Miklós volt a vendégünk 2014 novemberében, aki a Kuckóban Karácsony Sándorról beszélt
Kedves Barátom!
Egy barátságos tekintetű, harmonikus testi felépítésű, fiatalos nyugdíjas tanár volt a vendégünk a Kuckóban, Heltai Miklós. Gödöllőn volt iskolaigazgató, máig vezetője annak a társaságnak, amely céljául tűzte ki Karácsony Sándornak, az egyik legjelentősebb magyar pedagógus-gondolkodó szellemiségének ébren tartását, könyveinek folyamatos megjelentetését.
Jól dolgoznak, eredményesen, már évtizedek óta. Karácsony Sándor ezért van még a köztudatban, mert hogy felvállalták a „menedzselését”. És arra gondoltam, miközben hallgattam az előadását – karizmatikus előadó Heltai Miklós, nem lehet nem figyelni rá -, hogy minden ezen múlik; mi marad meg belőled, a munkásságodból, hogy van–e illetve lesz-e valaki, aki feladatának tartja, hogy emlékedet ápolja, munkásságod eredményére figyelmeztessen. És drága barátom, rögvest furdalni is kezdett a lelkiismeret: mi mindent nem tettem meg, hogy a zseniális Csutoros Sándort, a szobrász tanítványt, a szakma és a művelődéspolitika, legalább egy Magyar örökség-díj erejéig poszthumusz, elismerje.
Évtizedekkel ezelőtt szerettem volna Heltaiék köréhez csatlakozni. Karácsony Sándor miatt természetesen, aki professzorom volt és pedagógiai példaképem, de nem sikerült. S nyilván az én hibámból.
Most meg már!
Hogy is írja Arany János: Most ha adná is, már késő…
Ölellek:
Dété…
Levél a sajtószabadságról, meg arról, létezhetnek-e tabutémák
A muzulmán testvérpár mészárlásáról, mint fojtogattam egy nő nyakát, s folyhat-e vér rajzfilmben történetesen egy Szűz Mária szobor seggéből
Drága Barátom!
Nem tudom, te hogy vagy vele. Hallgattam megdöbbenve és megrendülten a hírt, hogy egy muzulmán testvérpár kiirtott tizenkét nem muzulmán franciát, az egyik párizsi szatirikus lap munkatársait, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy a sajtószabadság jegyében csúfolták a mohamedán vallást, meg gúnyt űztek a prófétájukból, Mohamedből. Sajnáltam a szatíra alkotóit, az újságírókat, akiket csak úgy, váratlanul lemészároltak, és sajnáltam a gyilkos testvérpárt is, akiket szitává lőttek az elhárítók. Valamennyi elhunytat áldozatnak érzem. A francia hatalom rossz törvényt alkotott, amikor nem vette figyelembe, hogy határt kell szabnia. Vannak tabu-témák. Senki vallásából, hitéből és nemzeti érzéséből, ha az nem irányul mások ellen, nem lehet gúnyt űzni.
Egy példa a magam életéből.
Anyám nekem mindig is tabu volt. Az egyik sógornőm, édesanyám halála után, a jelenlétemben, tiszteletlenül szólt róla. Én rögtön kikértem magamnak, s közöltem, vagy elejti a témát, vagy eltávozom.
Egy másik, ha jól meggondolom, félelmetes.
A Batthyány téren lévő áruház egyik bolti pénztára előtt történt. A sorban állásnál egy deszkafenekű szingli belém kötött, hogy elébe álltam, majd letegezett, s fröcsögve azt mondta, a kurva anyád. S az én reakcióm: rakétagyorsasággal eltűnt a jólneveltségem, üvölteni kezdtem, lebüdöskurváztam, nekiestem és fojtogattam. Úgy hámoztak le róla az egyenruhások. De utána még - az indulatom nem csitult -, az Iskola utcán végig követtem, míg csak a munkahelyére nem ért, s tébolyodottan kiabáltam, hogy megölöm.
S még egy élmény, ha lazán is, de a témához kapcsolódik.
A Comedy Centralon, rajzfilmben láttam. Egy Szűz Máriát ábrázoló szobor seggéből - ők fogalmaztak így - vér vagy valami ahhoz hasonló ömlik. Csoda történt, mondják, és sorban állnak a betegek, hogy megkenhessék magukat a Mária alfeléből hulló folyadékkal. A pápa is odazarándokol. Majd kijelenti, hogy itt nincs szó csodáról, mivel Szűz Máriának nem a seggéből, hanem a vaginájából folyik a vér, és ez természetes.
A csodatevőnek hitt Szűz Máriából s a csodaváró betegekből nem illenék gúnyt űzni. Az amerikai rajzfilm-készítőknek ezt tudniuk kéne. Ahogy a Comedy magyar szerkesztőinek sem illett volna ezt a bántó gusztustalanságot műsorra tűzi.
Ismétlem, vannak tabu-témák, a mohamedánoknál is, meg nálunk is. És még nálam is.
Vagy én volnék idejemúlt konzervatív?
Ölellek: Dété